Nagy szerencse, hogy össze tudtuk hozni ezt az interjút. Nem egy belvárosi kávézóban, hanem Ürömön, egy domb tetején álló étteremben találkoztunk, ahonnan meg kell hagyni, gyönyörű a kilátás. Két munka között vagy ‘átutazóban’. Gondolom, minden napod másképp telik, ez a mai például hogyan?
Igen, ha beindul a munka van, hogy napi 16 órát dolgozom, és egyszerre több dologgal is foglalkozom. Most színházi felújító próbaidőszak van, lesz néhány előadása A hegedűs a háztetőn című darabnak a Szegedi Szabadtéri Színpadon, illetve készülünk újra színpadra állni az István, a király musicallel is, amelynek a 35. jubileumára csináltunk egy gálaestet a Danubia Szimfónikus Zenekarral és a Honvéd Férfi-Női kórussal. Csak a zenekar 80-100 főből áll. Egy feszültséggel teli, eszköztelen produkcióról van szó, amelynek a két és fél órája alatt mereven előre nézve állunk a színpadon és énekelünk. Teljesen alárendeljük magunkat a zenének. Én Rékát alakítom, amely szereppel egy gyerekkori álmom vált valóra. Ott van a Bartók Plusz koncert is, amellyel Miskolcon, majd Veszprémben, december 17-én pedig az Arénában is fellépünk Budapesten. Ezek mellett pedig hamarosan utazom Zakinthosra és Rómába egy zenés gasztronómiai műsor felvételére, ahol összekötöm a kellemeset a hasznossal, és egy klipet is leforgatok. Ehhez a kliphez megyek az interjú után felénekelni a dalt a stúdióba, mert ez még ennyire friss projekt.
Május végén határoztam el, hogy interjút szeretnék készíteni veled. Egyrészről láttam, hogy betöltötted a harmincadik évedet, amely kor szerintem a legtöbb nő életében különleges erővel bír. Valamint májusban tettél ki egy posztot a Facebook-oldaladra, amelyben elmesélted, milyen nehéz hónapok állnak mögötted lelkileg. Súlyproblémáról is szó esett a szövegben, valamint arról, hogy az embernek mélyen magába nézve kell megoldania az élet válságait. Mi történt?
Az elmúlt 10-13 évben több különböző időszakot is megéltem. A húszas éveim elején rengeteg energiát toltam mindenbe, és volt, hogy azt éreztem, már nem táplál semmi legbelül, mert a végletekig kiégettem magam. 22-27 éves korom között volt egy komoly, befelé figyelős, mentális fordulata az életemnek. Mindig is sokat foglalkoztam magammal ilyen szempontból. 16 évesen bekerültem a showbizniszbe, amellyel a teljesen átlagos, civil életem teljesen kifordult önmagából. Onnantól kezdve nem tudtam, mi történik velem. A sikert nem megéltem, hanem inkább túléltem. Ez pedig idővel lecsapódott, nem tűnt el nyomtalanul. Helyre kellett tennem magamban azoknak az éveknek a történéseit. És igen, most, a harmincadik születésnapomig bezárólag volt egy másik, nehezebb időszakom, amely addig tartott, amíg megismertem a páromat. Az utóbbi években azt éreztem, hogy még gyerek vagyok, közben már olyan értékrendek kezdenek munkálkodni a lelkemben, amelyek azelőtt nem foglalkoztattak. Valahol ezt a két oldalamat kellett egyensúlyba hozni, a Gabikát a Gabriellával.
Minden alkalommal tudtad, mi a probléma gyökere? Azért kérdezem, mert talán ez a legnehezebb része az életnek, a felismerés, hogy valami nem működik jól és változásra van szükség.
Mindig tudtam, mi a baj. Sokan nem beszélnek ezekről a dolgokról, de én igen, mert úgy gondolom, nem elég a felszínt kapargatni és csak a kellemes élményeket megosztani. Voltak előadók a Megasztár alatt, akiket felkaroltak és voltak, akiket nem. Én az utóbbiak közé tartoztam. Mindent magamnak csináltam, éppen ezért néha hibáztam is a kifelé kommunikálásban, ezt pedig imádta a bulvársajtó. Kialakultak rólam olyan sztereotípiák, amelyek által az emberek egy másik Tóth Gabit szerettek vagy épp nem szerettek. Ez az igazságtalanság és az ebből adódó szeretethiány lassacskán felőrölt. Borzasztóan nehéz volt. Nem is tudom, hányszor kaptam meg, ha valaki beszélgetett velem, hogy ‘Én azt hittem, te egy nagyképű, idegesítő, elszállt, trágár lány vagy, de tévedtem.’ Ez a félreismerés olyan félelmet és frusztrációt váltott ki belőlem az emberek iránt, hogy már az utcára sem mertem kimenni. Ha pedig mégis kimerészkedtem rettegtem attól, hogy felismernek, mert tudtam, hogy akire ránéz, egy kitalált személy és nem én vagyok.
Mit tettél a rettegés ellen?
Meg kell vívnod a saját démonjaiddal, meg kell ismerkedned a magánnyal, feltárnod a legbelső érzéseidet. Az ember akarva akaratlanul szorongásba fordul át, ha egy problémára megoldást kell találni. Mit csinálunk ilyenkor? Pótcselekszünk, tikkelni kezdünk, tagadunk. Amikor már tudtam, mi a baj és éreztem, hogy jönnek elő ezek a borzalmasan rossz érzések, felerősítettem őket és megnéztem, mi van legbelül. Kemény dolgokat találtam, de végül szép rendet csináltam.
Már a májusi posztod előtt igen naturalisztikus képeket mutattál magadról smink nélkül, szeplősen, hosszú, barna hajjal.
Egyfajta megvilágosulás érzésem volt. Nem akarok nagy szavakat használni, mondjuk úgy, le akartam csupaszítani magam mindenféle külsőségektől és felszínességtől. Csak élvezni akartam az életet. Nem bírtam elviselni magamon a sminket, ez nagyon érdekes volt. Lelassultam, autentikus zenét kezdtem el hallgatni, bár ez a műfaj már a Megasztár előtt is kedves volt, hiszen eredetileg népdalénekes szerettem volna lenni. Azokban a nehéz hónapokban sokat voltam egyedül, sehol nem találtam a helyemet, négyszer költöztem. Aztán idővel megérkeztem oda, ahol most vagyok. Spirituális embernek tartom magam, hiszem, hogy a hajunkban tároljuk a rossz kódolásokat, ezért döntöttem úgy, hogy levágatom újra rövidre. Ez egyfajta tiszta lap. Megkönnyebbültem, még sírtam is a fodrásznál. És hihetetlen, de aznap, amikor ez történt, este írt rám először a szerelmem.
Mostanában bulizós képeket sem látni rólad, ez is a változás egyik eredménye?
Nem járok már celebpartikba, pedig nagyon kéne, mert azok által kerülnék be a sikkes együttesek közé, de megmondom őszintén, nekem többet ér a lelki békém. Nem akarom elkoptatni magam, az energiáimat inkább a dal írásba fektetem. Kialakítottam magam körül egy nagyon zárt, barátokkal és családdal közös környezetet, ahol tényleg csak a szeretet működik. Kizártam mindenféle ármánykodást. Sokszor az ember nem is tudja, hogy mi baja van, nagy dolgokra gondol, pedig azok egészen aprók. Mindig ott vannak a szemünk előtt, szorongunk tőlük, csak nem vesszük észre. Számtalanszor előfordult, hogy egy buliban odajött hozzám valaki és kedvesen beszélgetett velem, majd másnap kiderült, hogy egészen véletlenül van egy dala, amit felénekelhetnék neki. Amikor nemet mondtam egy ilyen felkérésre, mert például nem az én stílusom volt, azonnal megkaptam, hogy ‘Látom, már te sem tudod, honnan jöttél.’ Én meg visszakérdeztem, hogy ez most hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy nem az én stílusom a dal?! Na, például ezeket a megnyílvánulásokat koptattam ki az életemből.
Említetted a családodat. A nővéreddel, Verával meg tudtad beszélni a lelki problémáidat?
Meg tudtam, igen, csak az volt a nehézség ebben, hogy én nagyon vágytam arra, hogy olyan megítélésem legyen, mint neki. Vera egy sokkal könnyedebb személyiség, nagyobb szimpátiát élvez, én pedig a megosztó lettem. Szavak nélkül, egyetlen összenézésből ismerjük egymás véleményét, ha például egy koncertről volt szó, de azokban a bajokban nem mindig tudott segíteni nekem. Nem csak ő, senki sem. Éppen ezért fiatalon görcsösen akartam szeretetet kicsikarni az emberekből, aztán rájöttem, hogy ezzel ellenszenvet váltok ki és az erőszakosságom zárkózottságot szül másokban. Az előbbiekhez még annyit, hogy ezért sem járok már rendezvényekre, tudatos döntés volt. Talán ennek már a harminchoz van köze. Ma már a zenésztársaimat és magamat szeretem, valamint azt, amit a színpadon közösen csinálunk. Nem pazarlom az energiáimat olyanokra, akik nem érdemlik meg.
És a szüleid? Biztosan nehezen viselték, ha látták rajtad, hogy baj van. Ők hogyan tudtak segíteni?
Humorral. Ők nagyon földhöz ragadt, kedves, átlagos emberek. Ez a legnagyobb ajándék az életemben. 12 évvel ezelőtt felköltöztek Tapolcáról Budapestre, itt élnek velünk és nagyon sokat segítenek. Apa ezekben a percekben is nádazza a tetőnket (nevet). Nem tudom, mit csinálnék nélkülük. Ha anyu például nem is tud konkrétan segíteni egy problémámban, főz egy jó húslevest, beszélgetünk, nevetünk és elfeledtet velem mindent. Ugyanazt a hangulatot teremtették itt meg nekünk, mint Tapolcán gyerekkoromban. Egyébként Verával együtt élünk, egy telken, de két külön házban. Ez is emlékeztet minket a vidéki életünkre. Hat kutyánk és egy macskánk van (nevet).
A legújabb kiskutyát épp a párod kezében láttam a minap egy fotón. Jól tudom, hogy ő séfként dolgozik?
Igen, kreatív séf. 10 évig dolgozott Michelin-csillagos londoni éttermekben, ma pedig egy olyan nagy cég kreatív séfje itthon, amelynek 57 étterme van. Ő felügyeli az étlapokat és rakja össze, min kell változtatni. Képzeld, tegnap elmentem vele egy ilyen tesztelésre. Abból állt, hogy minden fogást kihoztak, ami az étlapon szerepelt és azokat kellett végig kóstolnia. Leírta a véleményét és később emailben küldte el a szükséges változtatásokat. Nagyon érdekes hivatás az övé. Otthon meg persze nagyon jókat főz nekem (nevet).
Végeztem egy gyors fejszámolást az előbb. 8 évvel ezelőtt volt az első interjúnk. Akkor azt mondtad, sosem lehet tudni, ki milyen hatással lesz az életedre, hogy néha elég egyetlen mondat is, ami legbelül formálja, csiszolja az embert. Ha most visszatekintesz, elvégre ez a kerek születésnap erre is jó játék, tudsz most olyat mondani nekem, amely által te is változtál ott belül?
Sok pozitív élményem volt, de a legfontosabb csak nemrég történt meg velem. Az István, a király musical kapcsán jött oda hozzám Szörényi Levente és Bródy János, akik azt mondták, hogy büszkék rám és nagyon hálásak, hogy elénekeltem a dalokat. Akkor éreztem igazán, hogy minden eddigi erőfeszítés megérte, hogy ezért a pillanatért érdemes volt küzdeni. Ők, a szakma ‘nagy öregjei’ és hisznek bennem. Ez hatalmas energia löketet adott a jövőbeli céljaim eléréséhez is.
Ha már a jövőbeli célokat említed. Mostanában éppen az István, a király és a Hegedűs a háztetőn kapcsán bele-belekósoltál a színészetbe is. Hogy tetszik ez a világ?
A nagy belépők tetszenek igazán! Becsülöm a színészeket, amiért képesek annyi szöveget megtanulni fejből és nem őrülnek bele a számtalan karakterek megformálásába. A Hegedűs a háztetőnben Fruma Sárát alakítom. Bejövök, jól megijesztek mindenkit, lebegek a levegőben, össze-vissza száll még a hajam is. Az a három perc jobban lefáraszt a darabban, mint egy teljes koncert. Imádom, hogy beénekelhetem és bejátszhatom a teret, amit egy nagyszínpad adni tud. Úgy érzem, ilyenkor tudnak igazán áramolni az energiáim. Mostanában rengeteg felkérést kapok színházaktól, bár kicsit ódzkodom ettől a szerepkörtől, mert tisztában vagyok a képességeimmel és elsődlegesen még mindig énekesnő vagyok.
Mindent egybevetve, talán éppen ezek az új területek segítenek most neked abban, hogy ne forduljon előbb egy újabb kiégés. Nem beszélve a táncról, hiszen nem is olyan régen, abban is egy egészen új oldaladat mutathattad meg.
El nem tudtam képzelni, hogy én egyszer valaha a latin táncok kecses, nőies mozdulatait fogom szeretni. A tánc sok mindenre megtanított és nagyon jó, hogy felhoztad, mert a kiégesemnek akkor kezdett vége lenni, amikor elkezdtem felkészülni a Szombat Esti Lázra. Kemény időszak volt. Győrbe költöztem egy időre a színház miatt, a Finitoban játszottam. Átlagosan napi 8 óra színházi próbám, majd 8 óra táncórám volt. Két teljesen más dolgot csináltam egy idegen városban, egyedül. Ott éltem meg a legnagyobb félelmeimet és szorongásaimat. Aztán idővel mindezt elkezdett feloldódni bennem és rájöttem, hogy a tánc miatt van. Amikor táncoltam, megéltem mindent, a félelmeimet, az örömöt, a szabadságot, magát az életet. Életem legszebb három hónapja volt! Megismerkedtem különböző táncműfajokkal, láttam magamon a fejlődést, sikerélményem volt benne, és bár az akkori terhelés miatt gerincsérvem lett, mai napig hobbiszinten eljárok táncolni. Sőt! ha valaki felidegesít, rumba sétálni kezdek, mert oldja a bennem rejlő feszültséget.
Nagyon sok témát említettünk a beszélgetés alatt. Van mindennek egy végső konklúziója, amivel ezt az elmúlt évtizedet összegezni tudnád?
Talán a stílusváltások és a miértjeik. Sokan ijedtek meg az elmúlt években attól, hogy különböző stílusokkal próbálkoztam. Szerintem ebben egyedülálló vagyok itthon, hogy mindig merek valami másba, valami újba belekezdeni. De ami nagyon fontos, hogy mindegy, hogy ez folklór, pop vagy rock, belőlem jön, én táplálom a zenémet. Valakinek az az állandó, hogy folyamatosan változik és ettől nem szabad megijedni. Engem így kell elfogadni. Az élet formál és ez így csodálatos.
Fotó: Viszlay Márk
