Mihalik Enikő tizenöt éve a modellszakmában

Axente Vanessa, Palvin Barbi és Mihalik Enikő. Nektek hármatoknak sikerült világkarriert befutni a modellszakmában Magyarországról. Szerinted mi a közös bennetek?

Mindenben különbözőek vagyunk, és szerintem ez így van jól. Barbival szoktunk azon viccelődni, hogy sokszor mondják, mennyire hasonlítunk egymásra. Mintha nem lenne tíz év korkülönbség köztünk! Én szőke vagyok, Barbi barna, teljesen más a testfelépítésünk, az arcunk karaktere. Karrier szempontjából Vanessával állunk közelebb egymáshoz, mind a ketten többet dolgoztunk kifutón illetve tervezői márkákkal, mint Barbi, aki viszont kereskedelmi márkák kampányarca, ebben ő a legjobb közülünk. Ugyanakkor mind a hárman különlegesek vagyunk. Olyan arcunk van, amit nem lehet összetéveszteni máséval. Szerencsések vagyunk, jókor voltunk jó helyen, amikor arra volt szükség, amit mi tudunk. De az is igaz, hogy fantasztikus, erős ügynökségeink vannak, akik hisznek bennünk. Nélkülük, csak azért, mert szépek vagyunk, biztos nem jutottunk volna el idáig.

Békéscsabáról származol. Békéscsaba és New York nemcsak fizikai síkon vannak nagyon távol egymástól, de mentalitásban, életstílusban is. Hogyan tudtad feldolgozni húszévesen, hogy egy kelet-európai kisvárosból, ahol mindenkit ismertél, belecsöppentél a világ legmenőbb városába? Külföldiként, egyedül, nem ismerve az ottani játékszabályokat.

Akkoriban úgy álltam hozzá, hogy nincs vesztenivalóm. Lehetőségnek fogtam fel a nemzetközi modellkarrierem beindulását, úgy gondoltam, ha összejön, én leszek a világ legszerencsésebb embere. Ha nem, akkor megyek haza a családomhoz és ott folytatom az életemet, ahol abbahagytam. A modellkedéssel rengeteget utazhatok, embereket, kultúrákat ismerhetek meg, kinyílhat előttem a világ. Nagyon vágytam erre.

Soha nem csípted meg magad, amikor New York utcáin sétáltál: hoppá, ez tényleg én vagyok?

Az elején nagyon meg voltam szeppenve. Akkor jöttem rá, hogy nem tudok jól angolul, hiába voltam ötös az iskolában. Nem mertem megszólalni. Emlékszem, az első nap megmutatták nekem, hol van a sarkon metrómegálló, de én annyira féltem, hogy észre sem vettem. Bepattantam az első taxiba, megmutattam a címet a sofőrnek. Azt sem értettem meg, hogy a sofőr megkérdezte tőlem, hogy vagyok. De aztán gyorsan belerázódtam, rákényszerültem, hogy hozzászokjak az újdonságokhoz. Két hónappal később már otthonosan mozogtam a városban.

Fontosak számodra a példaképek? Kikre nézel fel a modellvilágban?

A példaképeim nem feltétlenül a modellvilágból vannak. Minden olyan emberre felnézek, aki ambiciózus, intelligens, sikeres. A divatszakma dolgozóit viszont nagyon tisztelem. Felismerem a művészt a tervezőkben, a fotósokban, a stylistokban. Persze kislányként én is odavoltam a 90-es évek nagy modelljeiért, talán amikor igent mondtam a modelléletre, az ő képük lebegett a szemem előtt. Amikor 2002-ben leszólítottak az utcán, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a modellkedést, rögtön Cindy Crawfordra, Claudia Schifferre gondoltam. Akkor még elképzelhetetlennek tűnt, hogy én velük egyszer bármilyen módon közösséget vállalhatok, ugyanazt a szakmát űzhetem, mint ők.

Biztos te is láttad Az ördög Pradát visel című filmet. Mennyire igaz a kép, amit ez a film a nemzetközi divatvilág felső köreiről sugall, ahol te is megfordulsz? Mennyire van jelen az intrika, a rosszindulat ebben a szakmában?

Az ember azt veszi észre, amit akar. A karrierem során egyszer-kétszer figyeltem fel kisebb fúrásokra, ami engem érintett és fájt. A lányok egymás között tudnak kellemetlenek lenni, csoda lenne, ha ennyi lány között soha nem alakulna ki vita. Azt szoktam mondani, a kamerának két oldala van. A modell áll az egyik oldalon, és a kamera lencséje egy láthatatlan vonalat képez, ami őt teljes mértékben megvédi mindattól, ami a másik oldalon történik.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb az elmúlt 15 évből?

Sokszor szokták ezt kérdezni tőlem, nehéz rá válaszolni. Összeteszem a két kezem, hogy milyen csodálatos dolgok történtek velem. Felsorolhatnék minden egyes címlapot, kifutót, nagy kampányt, mindegyiket nagyon szerettem. Nehéz őket összehasonlítani, mindegyikben más volt a szép és a jó.

Olyan nem volt, ami ugródeszkának számíthatott a karrieredben?

A modellkarrier alakulásának van egy íve. 2007-ben megkaptam egy Gucci show-t. Nem voltam sem nyitó, sem záró modell, összesen egy outfitem volt benne. Örültem neki, de nem gondoltam semmi különlegeset róla. Egy hónappal később jött egy telefonhívás, hogy beválasztottak a Gucci-kampányba, nem én voltam a főszereplő, a négy háttérlány közül az egyik lettem. Ennek köszönhetően a fotós felfigyelt rám, és a következő címlapfotózásához engem hívott el. A címlapfotózás annyira jól sikerült, hogy a fotós ezután hat hónapra exkluzív szerződést ajánlott fel nekem. Ezek után 2009-ben megkaptam a Victoria Secret showt. Minden egyes munkánál úgy éreztem, hogy ennél jobb már nem lehet, de mindig tartogat a szakma újabb meglepetéseket.

Elmúltál harmincéves, és még mindig az élvonalban vagy a modellek között. Látsz különbséget a mostani munkáid és a tíz évvel ezelőttiek között?

Persze. Tíz évvel ezelőtt én is kifutóztam, kampányokat csináltam, címlapokat fotóztam. Mostanában azt veszem észre, hogy egyre fiatalabb csapatokkal dolgozom. Volt már olyan fotózás a Vogue magazinnak, ahol a stábban én voltam a legidősebb. Rajtam kívül mindenki a húszas éveiben járt, viszont feltűnt, hogy sokkal kreatívabbak és szabadabbak, mint az én korosztályom. Jó volt velük dolgozni. Számomra most jön el a katalógusfotózások időszaka, amikor ruhagyártó és ruhákat forgalmazó cégeknek fotózunk. Nekik érettebb modellekre van szükségük, hiszen az idősebb vásárlók nem a húszéves modelleken akarják látni azokat a ruhákat, amelyek nekik készülnek. Most itt hasznosíthatom mindazt a sok tapasztalatot, amit eddig összegyűjtöttem. Azt látom magam körül, hogy ha egy modell odafigyel magára, jól néz ki, nagyon sokáig a pályán tud maradni, rengeteg lehetőség áll előtte.

Így készült a címlap, kattints IDE a videóért!