Amikor lassan két éve összejöttem Kobival, kicsit úgy tűnt, ez így volt elrendelve. Vicces volt, izmos az agya, a karja, és még a szíve is óriási. A gond az volt, hogy ő Izraelben élt, engem pedig Magyarországhoz kötött a munkám, a családom, a barátaim – és Pepi, a kutyám. Kobi egy dolgot jelentett ki fixen, hogy ő nem költözik, én pedig azt, hogy az eb nélkül egy tapodtat sem.
Jómodor és szabálycunami
Az első év számomra a kétlakiságról szólt. Ami pedig az egykor másfél kilós bőregérből lakli, kétéves vizslává serdült kutyámat illeti, a felkészülésről. Az oltási könyvében Rigoni Pepi Julika néven bejegyzett négylábú egy jelenség. Külsőre leginkább egy szőrmét viselő díjbirkozónőre hajaz, természetre pedig a Katrina hurrikánt hozza. Nem könnyű eset. De legalábbis nem az ideális emigráló magyar úrieb, akit csak úgy, egy öklömnyi kutyáknak megfelelő díszretikülben fel lehet vinni a fedélzetre, majd egy közös horpasztás után ki lehet vele tipegni a tel-avivi reptér taxijai közé.
Ő egy zajos, hangos, kizárólag kerthez és házhoz szokott, fékeveszett kedvenc. Úgy rázendít minden találkozáskor, mint Maria Callas fénykorában a Pillangókisasszony nagyáriájára, de birkózásban is nagy bajnok, a „kifele!, „mit csináltál?”, „azt mondtam, hogy leül” mondatoknak pedig mindegyikét a saját becenevének gondolja. Cserébe rajong értem – követelőző, odaadó, feltétel nélküli, de birtokolni akaró szeretettel. Póztól függően örök érvényű latexnadrágomnak, vagy magam köré tekert termosálnak tekinti magát, és ha tippelnem kellene, (majdnem) úgy szeret, mint a sok kaját, a nagy meleget, a csipogós gumijátékot és a pocaksimit.
Hiába hallottam negatív véleményeket, miszerint állatkínzás a szegény nagytestű, neveletlen állatot egy pezsgő, városi környezetbe, kert után a lakásba préselni (105 négyzetméter, óriási terasszal) – én döntöttem. A kutya nélkül nem. Lassan, félgőzzel, de biztosan szerveztük meg Kobival a kis disszidens nagy útjához szükséges előkészületeket. Totál antiszociálisként –dédit ledönti, kétlábon órákig ugrál, utcai kutyákat, cicákat, madarakat hörögve kivégezni szándékozik – elsőként jött a „Pepi kutyaiskolába jár” etap. Utána is maradtak csiszolnivalók a modorán, de látványosan jobb lett a helyzet. Ha félpopóra is (nem szeret betonra csücsülni), de felszólításra leült, az erélyes „megáll” parancsszóra megállt. Gyakoroltunk kávéházban, utcán, otthon.
Izrael nem a világ vége
Ekkor már az illem és az urbánus ingerek terén kikupált kutyám mellé nekem is nagyon illett felzárkóznom, legalábbis, ami a hivatalos ügyek intézését illeti. Gondoltam rá, hogy profiknak adom ki a szervezést, de végül, miután beleástam magam a témába, magamra bíztam a dolgot. Egyrészt, mert Izrael viszonylag könnyű úti cél, ha nagytestű kutyával repül az ember (nincs karantén, mint például Angliában), és ép ésszel is teljesíthető követelményeket támasztanak. A másik ok az volt, hogy mivel az én nyurga, vörös tramplikámnak ez volt az első útja, semmiképp sem akartam cargót bevállalni vele, és magam nélkül küldeni őt ki a nagyvilágba. A vizslalány ezen a ponton többhetes ügyintézői transzba tette gazdáját. Nemzetközi topikokat, Facebook-csoportokat bújtam, az El Al légitársaság, a NÉBIH, a Hellmann logisztikai cég, a Liszt Ferenc, illetve a Ben Gurion repülőtér, továbbá más hasonló helyek sokaságát hívtam fel, és mentem biztosra azzal, hogy ostobábbnál ostobábbnak tűnő kérdéseket tettem fel.
Colos vizsla a fedélzeten
Így derült ki, hogy nem jó utazóbokszot vettem (a fedélzetre IATA jelzésű kell), nyugtatózni tilos repülés előtt az állatot, nem kell, de nem árt, ha van EU-s útlevele, és, hogy a szokásos veszettség elleni oltás mellett jó pár más dologra is szükség lesz (pl. TITER-teszt, chip, friss hatósági állatorvosi igazolás). Mivel a WizzAir nem szállít kutyát, az El Alra váltottunk jegyet, majd külön e-mailben jeleztük, hogy Rigoni Pepi Julika is részesülni készül az utasélményből. 
Magát az érintettet eközben már vadul szoktattuk az úti ketrechez, spontán jutifalatok, régi rongyik, új játékok várták bent, csak épp karácsonyfát nem állítottunk neki.
Pepi az utazás reggelén a legjobb formáját hozta. Piros, sportos pufidzsekijében, okkersárga őzikés nyakörvében úgy vonult a gigantikus boksza mellett, mint egy lipicai mén, könnyedén átszelve a gyönyörűségtől sikongató japán gyerekek és olasz vizslarajongók gyűrűjét. Amikor beült a bokszba, majd a reptéri alkalmazottak elvitték, azért már egy morzsányi szorongást láttam a tekintetében…
A 3,5 órás repülőúton meditálva végül alig pár hetet öregedtem csak az izgalomtól, de a szokásosnál is szigorúbb izraeli biztonsági ellenőrzésnél cserébe már éveket. Amire soha nem volt korábban példa, ok nélkül kiállított egy ellenőr a sorból, majd több mint egy órán át útlevél nélkül várakoztam egy kis helyiségben anélkül, hogy bárki válaszolt volna arra a kérdésre, hogy akkor most mégis mi van ezalatt a kutyámmal. Végül elnézést kértek, mondván, hogy nem is értik, miért tartóztatott fel a kolléga, de nyugodtan vegyem át a négylábút a túlméretes csomagok futószalagjánál.
Happy Pepi
Előbb majdnem fekete színben találtam őt összeszedni. Szerencsére még időben rájöttem, hogy az ugyanolyan bokszban reszkető, nyilvánvalóan halál stresszes kutya valójában egy labrador. Végül a szemközti oldalon is felfedeztem egy XL-es ketrecet, benne a mérsékelten ideges, vörös bombázóval. Pepi soha olyan vidáman nem jött még ki a bokszából. Szokás szerint nótába foglalta üdvözletét, azt hiszem, ezúttal egyszersmind véleményét is. Hazafelé az autóutat is simán vette, de leginkább a fagyos magyar tél utáni langyos melegbe simult bele.
És bár eleinte hiányolta a saját kertes toalettet, a puli havert, a „nagypapát”, szerencsére rengeteg új barátot és ellenséget szerzett. Utóbbiakat a bozótosban tucatszám rejtőzködő és váratlanul kipofozó vadmacskák képében, akik rendre meglepik a hosszú orrát következetesen minden bokorba be-bedugó, majd szopós kismalac módjára visítozó Pepit.
Ha szeretnéd a cikk végét is elolvasni, megtalálod a Marie Claire utazási mellékletében!
