Első nap, Glasgow
Skócia éppen olyan nagy vágyam volt, mint a gondolatom erejével repülni, levelet kapni Roxfortból vagy a szemem sarkából tündéreket látni egy mágikus erdőben. Jó volt rágondolni, és annyi idő telt el a vágy megszületése óta, hogy a beteljesítése szinte lényegtelennek számított már. Aztán amikor feltettük Csabival a kérdést, hogy idén hova utazzunk, azon kaptam magam, hogy anélkül foglaltuk le a repjegyet Skóciába, hogy bárkinek ellenvetése lett volna a szeles és esős időjárás, a melankolikus táj és úgy egyáltalán a tény ellen, hogy ez nem egy mediterrán ország. Mert hát ugye ki az a marha, aki nyáron huszonöt fokra meg bakancsos talpalásra vágyik, nem? Mondjuk én, de én elvagyok ezzel a perverzióval, másra meg nem erőltetem rá a furcsa vágyálmaim. Milyen jó, ha az embernek olyan társa van, aki éppen olyan perverz, mint ő.
Az indulás napjának közeledtével egyre nőtt bennem a pánik. Hiszen milyen kellemes volt arról ábrándozni, hogy egyszer majd lobogó hajjal szaladok a skót tájban nagydarab, kiltet viselő, vörös szakállas férfiak meg borzas fejű felföldi marhák között, miközben a háttérben az Outlander főcímdala szól, amit természetesen tündérek és koboldok kórusa énekel. A valóság mindig kiábrándító. Mi lesz, ha ott leszek a szeles pusztában, és hirtelen elmúlik az a kellemes, bizsergető érzés, amit akkor érzek, amikor Skóciára gondolok.
A helyzeten az sem segített, hogy kis költségvetésű nyaralásunk hajnali háromkor vette kezdetét, amikor megszólalt az ébresztő, jelezve, ideje elindulni a reptérre. Ráadásul repülni sem kifejezetten szeretek, mindig úgy érzem magam közben, mintha egy zsúfolt helyi járaton ülnék Dél-Amerikában, ami egy nagyon magas hegyre rázkódik és döcög fel. A poggyásztartóról mindig hiányolom a tyúkokat. Csabit ültettem az ablak mellé, mert féltem, hogy Skócia partjai fölé érve nem kezd el bizseregni a fejbőröm, jelezve, ez tényleg az az álom, amit megálmodtam, ugyanazokkal a színekkel, fényekkel és formákkal. Én akkor akarok megérkezni Skóciába, amikor végre magunk mögött hagyjuk az útlevél ellenőrzésnél méltatlankodó magyarokat, amikor minden ízig-vérig skót lesz körülöttem. Sokáig a lelkemmel nem is néztem, csak a szememmel: ez itt a busz, ez egy sofőr, ez meg jegy.
Csak akkor kezdtem el résnyire nyitni, amikor Glasgow-ban leszálltunk a buszról. Ez itt a borongós égbolt, rendben, a szürkés-vöröses téglaházak is stimmelnek, a sirályok egy kicsit furcsák, de beleférnek. Tudni kell, hogy a légitársaság, amivel repültünk nem igazán nagylelkű a kézipoggyász méretének tekintetében, ezért minden holminkat kettő, azaz kettő hátizsákba pakoltuk be. Úgy döntöttünk, hogy ezeket teljesen felesleges leraknunk a airbnb-s szállásunkon, ezért egyből nekivágtunk a napnak.
Ha idegen városba érkezem, nem szeretek tömegközlekedésre ülni, mert úgy érzem, hogy lemaradok valamiről. Gyalogoltunk, és én ámulva, de némi gyanakvással néztem a házakat, amelyek bármelyikéből előléphetett volna Mr. Darcy karján Elizabeth-tel, meg a harsogó zöld parkokat és az újabb és újabb templomtornyokat, amik minden sarkon felbukkantak. A napot – azt leszámítva, hogy átrepültünk egy fél kontinenst – a Kelvingrove Galéria és Múzeumban kezdtük. Tíz percünk volt még a nyitásig, de már rengetegen várakoztak a bejárat előtt, főleg kisgyerekes anyukák. Tudni kell, hogy Glasgow-ban a múzeumok ingyenesek, ezen a napon nem is költöttünk belépőre.
Nálam aranyszabály, hogy a külföldi városlátogatásokon nem létezik fáradtság. Lehet, hogy álmos vagy és éhes, esetleg pisilned is kell, és már véres a lábad a sok gyaloglástól, de ezzel majd ráérsz akkor foglalkozni, ha már otthon vagy, és nem vesz körül az újdonsággal járó végtelen számú lehetőség. Életemben nem éreztem még olyan fáradtságot, mint a három órai kelés és a két és fél órás repülőút után. Kompromisszumot kötöttünk: a múzeum természettudományi szárnyára több időt szánunk, a galériában pedig csak egy kényelmes sétát teszünk, és nem legeltetjük a szemünket néhány percnél tovább a Dalí-festményeken, mert még hosszú a nap. A kiállítás különben kifejezetten érdekes és tanulságos volt. Lenyűgözött az őskori szarvascsontváz, és imádtam a termet, amiben a középkori fegyvereket állatokhoz hasonlították.
A következő kötelező látnivaló a glasgow-i egyetem volt. Elsőre különös programnak tűnhet, de csak addig, amíg az ember nem tudja, hogy itt forgatták a Harry Potter bizonyos jeleneteit, és nem mellesleg, az épület valóban gyönyörű. Mielőtt megmásztuk volna a kis dombot, amire építették, aludtunk egy fél órácskát egy útba eső park egyik padján ülve, aztán az „Itt forgatták a Harry Pottert!” kezdetű, magam költötte dalocskát énekelve a fejemben bejártuk A helyszíneket.
Utána téglaházas utcácskákon és fakeretes kirakatsorok mellett jutottunk el a botanikus kertig. A bejáratánál egy – a Ki vagy, Doki? című sorozatból ismerős – Tardis, vagyis egy időgépként és űrhajóként is működő, kék rendőrségi fülke állt, amitől én újabb extázisba estem. A kertben kettő hatalmas és természeten ingyenesen látogatható üvegház várt minket hatalmas pálmákkal, húsevő növényekkel, aranyhalas tavacskával, kaktuszokkal, egyszóval mindennel, ami megörvendeztet egy növénybolond társaságot.
Második nap, Arran sziget
Szeretjük minél jobban megismerni a várost, amit meglátogatunk, ezért, ha utazunk, a steril hotelszobák helyett mindig az Airbnb-t választjuk. A szállásunkat Glasgow belvárosától rövid buszútra találtuk helyi szomszédokkal és folyóval a hátsó kertben, aminek a csobogása esténként behallatszott a hálószobába. Innen, a főhadiszállásunkról indultunk el a második napon az egyik legjobban várt úti célunk, az Arran sziget felé.
A főpályaudvaron vettünk jegyet, és mielőtt felszálltunk volna a vonatra, betértünk egy helyre, hogy valami elemózsiát szerezzünk az útra. A műanyagmentes július után sokként ért a látvány, összesen kettő terméket lehetett műanyagcsomagolás nélkül kapni: narancsot és banánt. Mindent mást fóliáztak, dobozoltak, a dinnyét felvágva, a gránátalmát leszemezve.
A vonatutat nagyon vártam, sőt azért döntöttünk úgy, hogy nem maradunk mind a három nap Glasgow-ban, mert szerettem volna látni a mellettem elsuhanó vidéket. Instant természetjárás. A kalauz a skótoktól már megszokott nyelvjárással (felőlem akár orkul is beszélhetett) kérte el a jegyünket és pingált rá egy mosolygós szmájlit, majd ugyanolyan vidáman, ahogyan elénk toppant, folytatta az útját, és talán olyasmit mondott, hogy „Legyen szép napjuk!”, esetleg, hogy „Érezzék jól magukat az Arran-szigeten!” vagy, hogy „Mindenképpen kóstoljuk meg Brodickban az almás pitét”.
Ugyan a kompot nem sikerült elérnünk, csak egy órát kellett várnunk a következőre, és az izgalmunk is egyre fokozódott, hogy vajon mi vár ránk a kék távolságba burkolózott szigeten. Én tipikusan az a turista vagyok, aki elhiszi, ha azt mondják, hogy „ezt az erdőt koboldok lakják” vagy, hogy „ez egy szellemjárta kastély”. Az Arran sziget nem kecsegtetett semmilyen transzcendens lénnyel, viszont a prospektusok szerint a környéken fókák éltek. Az egy órás kompút alatt a vizet fürkésztem, hátha szerencsénk lesz, és ugyan fókát nem láttam, szerencsém volt néhány hatalmas medúzához.
Brodik – szinte – tipikus skót városka volt a tengerből kinyúló moszatos sziklákkal, a fövenyes parttal, a jellegzetes, bájos házikókkal, a föléjük emelkedő lehetetlenzöld domboldallal, amin bárányok legelésztek, egyedül a tengerparti sétányon sorakozó jukkák lógtak ki. Ezen az úton közelítettük meg a brodicki kastélyt, ami hol a lápos mező felett futó, deszkákkal kirakott úton, hol golfpályák között, hol pedig a strandon piknikezők között vezetett. A táblákat követve rákanyarodtunk a hegyoldalra. Az ösvény mellett egymást váltották a hatalmas hortenziabokrok, az embernagyságú lapulevelek, a semmiből előbukkanó patak és a mesebeli fahidacskák, végül megláttuk életünk első skót kastélyát.
Kastélyrajongóként nekem valódi csemege volt, ilyen gondosan berendezett termekkel azelőtt nem találkoztam. Akár egy Downton Abbey részt is leforgathatnának itt, de Elizabeth Bennet is elolvasgathatna egy sarokban. Minden szobából zajok szűrődtek ki, a szalonból zene, az étkezőből evőeszközök csattogása, a konyhában piték, gyümölcsök és sültek sorakoztak az egyik hálószobában pedig különféle kalapokat lehetett felpróbálni.
A kastélylátogatás után úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a kastélykertet – a szívem szakadt meg, mert ott láthattam volna felföldi szarvasmarhákat -, hogy az utolsó komp indulása előtt még kirándulhassunk egyet a környék egyik túraútvonalán. Mi a Glen Rosát választottuk, ami a minket kísérő folyóról kapta a nevét. Miután kiértünk a kastélyt körülvevő, buja kertből, egy mohás erdő pihe-puha buckáján megebédeltünk, és folytattuk az utunkat az alattunk kanyargó folyó felett és kőkerítések mellett, majd kiértünk a lila virágokkal és páfrányokkal borított völgybe, ami szó szerint lépésenként tárult fel előttünk.
Hamarosan ismét mellénk szegődött a Glen Rosa, a túlpartjára vezető hídon egy helyi apuka öltözködött, éppen a zokniját húzta, a két gyerkőce pedig csak köntöst kapott a fürdőruhája fölé. Csabinak több sem kellett, mire odanéztem, már térdig gázolt a folyóban. A lubickolásának csak a harapós kedvű rovarok vetettek véget, meg persze a tudat, hogy ha lekéssük a kompunkat, nekiállhatunk szállást keresni éjszakára. Nehezen hagytuk magunk mögött a völgyet, de igyekeznünk kellett, futólépésben robogtunk el az istállókból lett házak és meghökkent bárányok mellett. A hajón aztán megjutalmaztuk magunkat egy fish and chipsszel.
Harmadik nap, Edinburgh
Lehetséges, hogy az Arran szigetet az utolsó napunkra kellett volna terveznünk. A Glen Rosa szerelem volt első látásra, azóta, hogy bejártuk, többé sehova máshová nem vágyunk. Persze valószínűleg a kialvatlanság, a két nap megállás nélküli menetelés és az állva megtett, negyven perces vonatút is hozzátett ahhoz, hogy Edinburgh-ba némileg nyűgösen érkeztünk, arról nem is beszélve, hogy a város minden négyzetcentiméterén turisták tülekedtek és fotózkodtak. Ha a három napos villámnyaralásunkat itt kezdjük, valószínűleg azt mondom, hogy nem jártam ennél tündéribb nagyvárosban. Azaz még soha nem jártam tündéri nagyvárosban. (Nem is.) Edinburgh olyan, mint egy mesekönyvbe rajzolt város, a házak egymás hegyén-hátán állnak, néha nem tudni, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik, ráadásul parkokból sincs hiány. Egyetlen problémám volt Edinburg-val, mégpedig az, hogy nem a skót vidék. Persze miután túltettem magam ezen, a fejemet kapkodva próbáltam befogadni a hirtelen rám zúduló, sok-sok új ingert: a skótdudaszót, – aminek nyomán új értelmet nyert számomra az utcazenész fogalma – a többszáz éves templomkertet, a fölénk magasodó várat.
Mivel egyetlen napunk volt, mérlegelnünk kellett, hogy mit tudunk megnézni. A Dean Village-hez, azaz az óvároshoz mindenképpen ragaszkodtam. A dimbes-dombos város egyik völgyébe ereszkedtünk le, hogy a nyolcszáz éves, még ma is lakott épületek között sétáljunk. Éppen a köztük átrobogó kis folyót szemlélve pihentünk meg, amikor megjelent mellettünk egy ősz hajú, amolyan tündéres szépségű nő. Szóba elegyedett velünk, elmondta, hogy a Felföldről származik, ahová mindig vissza fogja húzni a szíve, hogy járt már Magyarországon, hogy milyen károsnak tartja a műanyagokat, és mesélt egy kicsit az épületekről is, aztán elköszönt, és mikor néhány másodperc múlva utána indultunk, már nem volt sehol. Ő volt Dean Village szelleme.
A rengeteg téglaszínű és barna ház között egyetlen olyan pont van Edinburgh-ban, amit nyugodt szívvel hívhatunk „természetnek”, ez pedig a fölé nyúló, Arthur’s Seat nevű hegy. A mai napig nem tudom, mi ütött belém akkor, amikor úgy gondoltam, hogy jó móka lenne megmászni. Valószínűleg az Arran szigeten tapasztalt élményeket szerettem volna egy kicsit visszahozni. Ez a 250 méter magas csúcs odalentről rövid sétával könnyen megközelíthetőnek tűnt. Akkor még nem tudtam a sziklás ösvényről, a süvítő szélről és a néha nekieredő esőről, ami valamelyest akadályt jelentett halandó testemnek. De megmásztam, nehogy szó érje a ház elejét. És mit láttam odafönt? Még több házat. Valószínűleg ebben az elgyötört állapotomban olyan vízióim lehettek, amik azt sugallták, hogy majd végtelen, zöld földeket látok, rajtuk a kócos felföldi szarvasmarhákkal, bárányokkal meg mindenféle manókkal. Nem volt randa látvány ez sem, de tekintettel arra, hogy én „A Természetért” másztam oda fel, egy kicsit kiábrándított.
Visszafele a hegyet megkerülve értünk le a városba. Ekkor már csak egy tál meleg ételre vágytam és arra, hogy elmondhassam az embereknek, hogy ne akarják bejárni három nap alatt Skóciát, mert lehetetlen. Akkor már tudtam, hogy semmi mást nem képes befogadni az agyam. Csabi mégis meg tudott lepni, ugyanis hirtelen előttünk termett a The Elephant House, vagyis a zarándokhellyé vált kávézó, ahol Rowling a Harry Potteren dolgozott. A hely természetesen dugig volt, de a szemközti étteremmel is megelégedtem, ahol leülhettünk és fish and chipset ehettünk.
A vasútállomás felé – azzal a lendülettel, amit a teli gyomor jelentett – elkeseredetten próbáltuk még begyűjteni az utolsó élményeket. Kasmírholmikat áruló üzletek kirakatában bámészkodtunk, megnéztük, hogy mik azok a szuvenírek, amik nem férnek be a táskánkba és megpróbáltuk felmérni egy bolt wshikey kínálatát, miközben megfogadtuk, hogy hamarosan visszatérünk Skóciába, és bepótoljuk mindazt, ami kimaradt.
Fotók: Jakab Csaba
