Egy hobbit születésnapja
Mióta megismerkedtünk Csabival Erdőbényén, tőlünk független okokból, már számtalanszor visszatértünk a Tokaj-hegyalja szőlői, bebarangolásra váró hegyei és templomtornyai között megbújó településre. Két éve már írtam arról, hogyan telt itt apa három napon és három éjjelen át tartó földesúri születésnapja, idén kerek évfordulóhoz ért – bevallása szerint a harmincadikhoz –, ezért biciklis barátokkal, gyerekkorom ikonikus alakjaival és régen látott családtagokkal ismét eltöltöttünk egy hétvégét Erdőbényén. (Mindig örülök, amikor Fejesekkel találkozhatok, mert úgy érzem, összeköt velük valamiféle cinkos kötelék, amit csak azok értenek, akiknek ezzel a vezetéknévvel kellett átvészelniük az óvodát és az általános iskola első éveit – éretlen és cukkolásban edzett gyerekek között –, és akiket egy életre megacéloztak a káposzták és fej nélküli emberek ihlette, frappánsnak hitt gúnynevek.)
Biztos vagyok benne, hogy ha nem ebben az univerzumban születtem volna meg, hanem Tolkien tolla keltett volna életre, most alacsony termetű, meztelen és szőrös lábfejű, angyali loknikkal keretezett arcú hobbitlány lennék, ugyanis az apukámat csak a bársonymellények iránti ellenszenve és a tizenharmadik kerületi, jócskán föld feletti otthona különbözteti meg a Megye kényelemkedvelő, pocakos lakóitól. Minden más stimmel: szereti a finom és kiadós ételeket, a jó borokat, a lusta napokat és akkora születésnapi ünnepségeket rendez magának, akár egy hobbit.
Ha nem lenne ugyanolyan fenékforma állunk és az önmagam elfogadásával telt, küzdelmes évek alatt libakakából borostyánszínűvé nemesült szemünk, már biztosan tüzetesebben megvizsgáltam volna a postást. Ki nem állhatom, ha én vagyok az események középpontjában, és a nagy társaságokban legszívesebben egy kényelmes sarokból figyelném, hogyan működnek a különböző karakterek egy présházba összezárva, miközben a fejemben buzgón jegyzetelek egy új Ulysses megírásához. Szerencsére Csabi is az introvertáltak szerény közösségéhez tartozik, így mindketten osztozunk a vágyban, hogy hangos, és az élet gondjaival látszólag mit sem törődő csoportosulásokhoz tartozzunk, miközben leginkább az tölt fel bennünket, amikor a természet csendjét élvezhetjük. Hát így vettünk részt apa kisebb esküvőket meghazudtoló, újabb születésnapi eseménysorozatán.
Olvastad már?
Meséltem már Erdőbényéről?
Tudom jól, hogy igen, és aki ismeri a számtalan műfajban és változatban megénekelt sagákat Csabival való megismerkedésünkről – főként, ha ez a nagybátyám előadásában történik, aki a magáénak tudja ezt a dicsőséget –, az a település minden kósza venyigéjéről hallott már. Persze Erdőbénye minden alkalommal más arcát mutatja, és mindig kiderül, hogy van még szeglete, amit nem ismerünk.
Számomra ilyen volt a Préselő vendégház fagerendás padlásából átalakított szobánk, aminek hófehér párnái közé ájulva egy átduhajkodott nap után végre nem kellett azon elmélkednem, hogy mikor számolok le a púposra pakolt mosogatóval, és nem tévedt a szemem minduntalan a laptopomra azzal a határozott gondolattal, hogy biztosan elfelejtettem valamelyik feladatomat elvégezni a kaotikus munkanapomon. Nagy szükségem volt már arra, hogy a lenfüggöny mögül átderengő, reggeli napsütésben arra ébredjek, hogy nem kell sehová sem rohannom, és nem vár rám semmilyen házimunka.
Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az erdőbényei hétvégénk idilli eseménytelenségben telt. Egymást váltották a főként pálinkáról és helyi borról szóló események. Vacsoráztunk a Préselőben, éjszakába nyúló, tét nélküli táncversenyt tartottunk azok között, akik még a két és fél órás autóút és a hirtelenjében elfogyasztott, nemessé érett szőlőmennyiség után is legények voltak a gáton, levezettük a másnap nyűgét egy, már hagyománnyá vált Mulató-hegyi kirándulással, és bort kóstoltunk Rémusznál, a Budaházy-Fekete Kúria ezüsttartályokkal és aranynedűvel teli borászatában.
A hétvége fénypontja mégis olyasvalaki volt, akinek bár rögtönzött standupjait nem tudom programlehetőségként ajánlani, szerény tolmácsolásomban mégis meg tudom osztani a tőle elhangzott, legzseniálisabb csajozós dumát, ami valaha férfi szájából hallottam. Gyerekorom egyik legszerethetőbb és legmókásabb alakja, Lali beletúrt szemébe hulló göndör fürtjeibe, megigazította magenta színű pulóverét dudorodó pocakján, és hollóhajú asztalszomszédjához fordult: „A teraszomon áll egy fehér zongora. Magányos estéimen kimegyek, felcsapom a tetején, és szomorú melódiákat játszom rajta.” „Miket?” – érkezett a kérdés. „Az nem fontos, drágám, a lényeg, hogy szomorúakat. Olyankor a házam előtt összegyűlnek a falu asszonyai, és keservesen sírnak, és amikor abbahagyom, mind elmennek.”
Méregtelenítő kirándulás a hegyekben
Vasárnap reggel a másfél napnyi hejehujától kótyagosan ébredt a csapat. Csabival eltökéltük, hogy mielőtt visszatérnénk Budapestre, kirándulnánk egyet a környéken. A részben másnapra ébredt, részben nemes egyszerűséggel kialvatlan csapatot nem volt egyszerű indulásra bírni, ráadásul sürgetett minket a délutáni eső ígérete is. Mire bepakoltunk a Volvo csomagtartójába, ügyünknek összesen két embert és egy kutyát sikerült megnyernünk: mostohámat, Zsuzsit, lelkes barátnőjét, Petrát és természetesen Kávét.
Csabi Erdőbényétől fél órányi autóútra szemelt ki egy túraútvonalat. A kocsit Óhután tettük le, és nekivágtunk a falu elejétől induló, piros kereszttel jelöl ösvénynek. Egy darabig ugrándozó mókusok és csendesen csordogáló Király-kúti patak mentén sétáltunk, aztán – a patakon átszökkenve – nekivágtunk a doboldalnak. A szemközti hegyoldalakban havas ligetek tűntek fel, alattuk csupasz fákkal teli völgyek, az avarral borított, lassanként magához térő természet.
Egy meredek doboldallal megküzdve mohás kövekkel szegélyezett ösvényre értünk. Tettünk egy kis kitérőt a piros háromszögön a Barát-pihenő irányában, ahonnan szétnéztünk az alattunk elterülő tájon: a lankák közt felbukkanó Könnycsepp-tavon, a pálos kolostor kőhalmain és a szemközt magasodó regéci váron, a szemerkélő eső azonban megsürgette a túránkat. A faluban bűbájos parasztházak mentén térünk vissza a kocsihoz hat kilométeres sétánk után.
A társaság többi tagjával a mezőzombori Sárga Borházban, az étteremmé alakult, szőlőtőkés doboldalban álló kúriában találkoztunk. A házi málnaszörp, a zöldborsókrémleves és a négysajtos gnocci életem egyik legcsodálatosabb ebédje volt. Aztán ismét búcsút vettünk Erdőbényétől – a legközelebbi viszontlátásig.
Gyere velem a tokaji borvidékre!
Erdőbényén bűbájosabbnál bűbájosabb szállások várják a pihenni és persze borozni vágyókat: a Préselő, a Csillag Fogadó, az Olze Panzió és persze a Turján Péter Pincészet vendégháza. A környéken izgalmas várakat barangolhatsz be – a regéci, a füzéri vagy a boldogkőváraljai várat –, és érdemes túrabakancsot húzni vagy biciklire ülni, és nekivágni a hegyes-völgyes vidéknek.
Fotók: Jakab Csaba
