Amikor eldöntöttük, hogy Indiába utazunk jógás elvonulásra, rögtön véleményeket és tippeket kezdtem olvasgatni, hogy megtaláljam a legjobb helyet, és persze, hogy felkészülten menjünk, ugyanis elhatároztuk, hogy egy-egy 25 literes hátizsákkal vágunk neki az útnak.
Az interneten persze rengeteg tippet lehet olvasni:
- Ne csomagolj el jógaruhát, vegyél ott
- Legyen nálad izomlazító sportkrém
- Vigyél magaddal mogyorót, hogy ismerős ízekkel nyugtathasd a gyomrod
- Szervezz egy retreat utáni rövid lazító utazást, hogy kipihend az élményeket
Hogy ezek hasznosnak bizonyultak-e? Mi végül nem tartottuk be egyiket sem, és őszintén nem is bántuk. A retreatet egyetlen szett jógaruhában jógáztam végig, a sok ülőmeditáción és erősebb jógán túl bőven akadt időm nyújtani is, az indiai ízek mellett pedig semminek nem éreztem hiányát. A pihenéshez viszont valóban jól kell választani.
Amit pakoltunk, és amit kellett volna
Egy szett jógaruhát, 5-6 alsóneműt, 2-3 zoknit, 3 trikót, 2 pólót, 3 rövidnadrágot, 1 kendőt, tisztálkodószereket, mosószappant, papucsot vittünk, és persze, ami a repülőn rajtunk volt: melegítő, hosszú ujjú felső, trikó és egy pár „eldobható” cipő.
A felsorolásból látszik, hogy melegre számítottunk, viszont a Himalája szomszédságában fekvő északi város, Risikés novemberben, főleg napnyugta után egészen hideg. Gyakorlatilag a jógaszettemet váltogattam a repülős ruhákkal, és elképesztően jól jött a kendő is, amit bármikor magamra boríthattam. Rövidgatyát gyakorlatilag egyetlen alkalommal sem vettem fel. A hátizsák viszont a lehető legjobb megoldás volt, így sétálva kereshettünk szállást a további kalandokhoz, ami igazán hasznos, mert a netes képek ritkán tükrözik a valóságot.
A fürdőszobában zuhanyzó helyett egy vödör vízzel tusolhattunk, meleg vízhez pedig legalább tizenöt perccel korábban fel kellett kapcsolni a bojlert. Nem tűnik bonyolultnak, mégis éles kontrasztot képez a nyugati világ kényelmes, „mindent azonnal” filozófiájával szemben. Mivel vödörbe engedett vízzel tusolunk, pontosan látszik, hogy mennyit fogyasztunk, és a víznyomással sincs semmilyen probléma. Épp csak nem luxus – már ha luxusnak lehet nevezni, hogy tusolás közben folyamatosan, megfelelő erősségű vízsugár áramlik a testünkre.
A telefonokat ugyan nem vették el a bejáratnál, de internet nincs – üdvözlünk a valóságban! Habár számítottunk rá, eleinte mégis automatikusan nyúltam a telefon felé: csak megnéznék egy szót, amit nem értek, utánanéznék valaminek, írnék anyunak, csupa hétköznapi dolog. Lassan hozzászoktunk, hogy itt másról szólnak a napok. Sokkal többet olvastunk, sokkal többet hallgattunk. Idővel viszont már tényleg hasznos lett volna az internet, mert nem vettük meg a repülőjegyet Delhibe (nem terveztük meg előre az utunk második felét).
Az internet nélküli hét végül fantasztikusan telt. Nincs görgetés, nincs unaloműzés, a világ magától is forog, az idő pedig teljesen lelassul. Jut idő az olvasásra és az elmélkedésre. Otthon is próbáltuk limitálni az internethasználatot, például naponta csak pár órára kapcsoljuk be, de olykor olyan sűrűvé válik a munka, hogy ez nehezen megvalósítható – mi négy teljes napig bírtuk.
Unatkozni jó
Mi úgy képzeltük el a retreatet, hogy majd egy szabad percünk is alig lesz a jóga, a meditáció és a különböző programok között, és hiába kaptuk meg e-mailben előzetesen a napirendet, nem esett le, hogy naponta legalább hat órában nincs semmi dolgunk. Eleinte olvasással és naplóírással töltöttük ki az időt. Sem a jóga, sem a meditáció nem olyan volt, mint amilyennek otthonról elképzeltem, vagy bármikor gyakoroltam volna, viszont tökéletes volt.
Az, hogy Indiában voltunk, adott egyfajta ősbizalmat: habár nem egy Nyugat-Európában megszokott programon veszünk részt, biztos, hogy ezen a téren nekik van nagyobb tudásuk és tapasztalatuk.
A különleges gyakorlatok olyan élményeket és impulzusokat szabadítottak fel, hogy néha órákon át csak a gondolatainkat vetettük papírra, máskor pedig hosszan bámultunk magunk elé, és nem gondoltunk semmire. Volt, hogy egy gyakorlat közben megállás nélkül folyt a könnyem, és volt, hogy felfoghatatlan boldogság tört rám. A testünk rengeteg érzelmet tárol az izmok és az ízületek memóriájában, nyújtással, lazítással ezek könnyen felszabadulhatnak.
Ahogy múltak a napok, egyre kevésbé vonzott az olvasás, már nem akartam kitölteni vele az időt. Sokkal szívesebben ültem a vízparton, és néztem a csobogást, elringattam magam a hintán, vagy egyszerűen csak léteztem, és hagytam, hogy a gondolataim maguktól tisztázódjanak. A zűrzavar és a kényszeres cselekvési vágy után megérkeztünk az ürességbe, és kiderült, hogy unatkozni jó. Jó, mert az agy ilyenkor gyűjt új impulzusokat, új ötleteket, beengedi és elmélyíti az élményeket. Az ingerek nem kívülről érnek, és nem Instagram módjára pörögnek a szemünk előtt gyors visszaigazolásra várva, hanem belül éledeznek. Lassan, ahogyan a fű nő.
Ebben az állapotban létezve, egy-egy meditáció során olykor részeges boldogság tört rám, máskor úgy éreztem, hogy szabályosan felrobban az agyam, annyi megvalósításra váró ötletem támadt. Miközben a feladat során minden gondolatot hagyni kell ott, ahol van, én legtöbbször csak mosolyogni tudtam, elképedve azon, hogy milyen kézenfekvő válaszokat kínál az agyam az elakadásaimra, problémáimra. Hát tényleg ennyire egyszerű az egész – néha csak el kell engedni magunkat. Néhány napra. Füzetet és tollat tehát mindenképp érdemes vinni, én közel negyven oldalt írtam tele különböző impulzusokkal, élményekkel, régről előcibált gondolatokkal, megvalósításra váró ötletekkel.
Egy hét után lesétáltunk a városba, Risikésbe. Az emberek közt ott sétáltak, pihentek a tehenek, ugráltak a majmok. Egy kedves szemkontaktus elég volt, hogy kapj egy harmadik szemet – amiért aztán némi rúpiát is kell fizetni –, és megannyi árus kínálta a karkötőket, málákat. A város közepén hömpölyög a tiszta Gangesz, amelynek partján fiatal indiaiak „támadnak le”, majd szabályos sor alakul ki mellettünk: mindenki akar egy szelfit a szőke fehér sráccal és a szintén fehér lánnyal.
Maradt még néhány napunk, a városban is választottunk egy retreatet. A program itt sem sűrű, viszont a szobán túl ott a nyüzsgő város, ahová bármikor kimehetsz, ha unatkozni kezdenél. Ekkor kezdtem el igazán értékelni, hogy a slow life mellett döntöttünk, hogy az erdőben, és nem a városban éltük meg az elmúlt napokat.
Ami marad
Ahogy átkerültünk a „nem unatkozós világba”, egyből nehezebbé vált a mindennapos jógázás. A kéthetes „kimaradást” is be kellett pótolni a munkában, úgyhogy a frissen született ötletek sokáig a füzetben pihentek. Azt viszont megtanultuk, hogy elképesztően sok idő egy nap – amibe mindig belefér a pihenés is. Megfelelő rendszerrel helye van a naplóírásnak, az olvasásnak, a sétálásnak és a munkának is. És nincs olyan nap, amikor ne lenne legalább tizenöt perc arra, hogy önmagunkkal foglalkozzunk.
Szerző: Molnár Viki
