Franciska kedvenc utcája: Ménesi út (XI. kerület)
A Ménesi út számozás szerinti végéről indulok, nekem ott van az eleje. Milyen érdekes lenne, ha az emlékek pont úgy jönnének időrendben, ahogy megyünk előre (vagy hátra?) az utcán, de nem így van.
Első állomás a Köböl, Ádám Jenő Fenntartói Gyakorlói Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola. Valamikor nagyon mulatságos volt, hogy ilyen hosszú neve van az iskolámnak. Télen a sportpályát felöntötték vízzel, és korcsolyapályát csináltak belőle. Egyszer egy nagyon helyes felsős fiú volt a fogó, és én hirtelen valami csodaképességgel megáldva, percekig el tudtam csúszni előle, végül megfogott, de azért nagyon büszke voltam. Egy dombbal feljebb a távugró pálya, még érzem a homokot a kezemben, ahogy földet érek. A távugrás volt az egyetlen a tesi órán, amiben jó voltam, ezért az egyetlen, amit szerettem. Még egy dombbal feljebb a kerítés már a Ménesire néz. Egyszer megpróbáltunk kimászni itt tanidőben, de a Gombocz Zoltán utca sarkán lakó néni megfenyegetett, hogy beköp minket, ha kiszökünk, ez nem volt szép tőle. Gombocz Zoltán utca. Már a neve is vicces, csak egy Artúr hiányzik, meg egy ékezet. Mínusz z, meg a Zoltán, ha nagyon pontosak akarunk lenni. Később egyszer egy évig laktam ebben az utcában, nem hagyhattam ki, olyan irigylésre méltó volt annak idején, hogy néhány iskolatársamnak sikerült. Ezen az utcán kerültük ki reggelente a suli felé a dugót nagymamám fehér bogárhátújával. Ez a szűk, kanyargós utca pont annyi figyelmet igényelt a vezetőtől, hogy a hátsó ülésen ki lehetett lopni egy százast gumicukorra a retikülből. Sötét évek voltak ezek, nem vagyok rá büszke.
Itt vettük fel egyébként életem első reklám-szinkron szerepét, egy játékbaba hangja voltam, a szövegem ez volt: ‘Én meg Franciska baba vagyok’. ezt mondtam fel egy iskolatársam híres rádiós műsorvezető apukájának házi stúdiójában.
Sosem felejtem el, amikor életemben először mehettem egyedül a sulitól a nagymamámig, aki pár száz méterre lakott, és mindig ott lebzseltünk, amíg értünk nem jöttek a szüleink. Vajas-nutellás kenyeret ettünk, gofrit sodóval, és egy nap feltaláltuk a nutellás-baracklekváros kenyeret, amit középen kellett harapni, és akkor összeértek az ízek.
Tehát az első egyedül megtett hosszú utam felénél megpihentem a Ménesi kisboltban, és vettem egy csokit, ezt a szokásomat később is megtartottam. A kihívás igazából csak itt kezdődött, mert a Bakator utcáig egy barátnőmmel mentem, aki ott lakott. Rengeteg macskája volt, és az egyik ki tudta nyitni az ajtót, ha ráugrott a kilincsre.
Nagymamám utcája mellett egy szép régi házban, pár évvel ezelőttig egy kakas lakott, érdekes volt kukorékolást hallani ezen a környéken. Most üresen tátong, eladó, hirdeti egy tábla.
A hétvégéken bevetettük magunkat a Kertészeti Egyetem arborétumába. Hihetetlenül izgalmas, szinte már félelmetes volt ott bóklászni. Hogy ez tényleg egy egyetem? Ide tanulni járnak?
Azután a bölcsi háza következik, itt találkoztam legrégebbi barátnőmmel 28 éve, aki nem tudott elszakadni a találkozásunk élményétől, mert most is ebben az utcában lakik. Most egy kicsit csalok, és a Mányoki úton folytatódik a kedvenc utcám, végül is lehetne akár így is. Az uszodát, amit régebben államigazgatásinak hívtak a nagypapám tervezte, ezért életre szóló bérletet kapott, amivel élt is. Majd felfoghatatlanul szép házak következnek százéves fák árnyékában. A kedvencem a 20-as évek, és ahogy haladunk a világháború felé, egyre kevesebb gyöngyszemet találunk. Sosem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy mi a hobbim. De most eszembe jutott. Az utcákon sétálgatni, bebámulni a régi házak kertjébe, a lakásokba, elképzelni milyen lenne ott élni, vagy szörnyűködni a modern színűre újrafestett, stílusidegen toldalékokkal ellátott, ízléstelenül felújított házakon, arról nem is beszélve, amikor egy régi csoda egyszer csak eltűnik és újépítésű citromsárga vagy barna ház keletkezik a helyén. Megvan az, amikor már csak egy fal áll, és még látszik a míves csempe, egy törött tükör lóg ferdén, a tapétán aprólékosan festett virágminta szakadozik? Egy teljes élet valamikori színtere, amelyet pár nap alatt ledózerolnak. Ez így már nem is hangzik hobbinak. Akkor továbbra sincs válaszom erre a kérdésre.
Ezt olvastad már?
Jobbra valahol a Szent Imre Gimnázium, első sulis előadásaink például ‘A dzsungel könyve’, vagy az ‘István, a király’ színtere, azután a templom, ahol a szüleim esküvője volt. A Himfy utca is milyen kedves, a végén már a Móricz, nem is gondolná az ember, ha először járna itt. Észrevettétek már, hogy a kis lejtős utcáknak, amelyeknek a tetején lépcső vezet tovább, a lépcső melletti jobb oldali ház mindig különleges? Ez például a Naphegyen különösen szembetűnő.
Itt található balra a Művész Ház. Lélegzetelállító! Stúdiólakások vannak itt, művészek kapják meg, hogy itt művészkedhessenek, ha jól értettem a szüleimet. Vajon mit csinálnak odabent? Biztos szobrokat meg festményeket. Nem lehet csak úgy simán, művészet nélkül beköltözni?! Ekkora ablakokat még nem is láttam, ez természetes, hiszen a művészethez bizonyára sok fény kell.
A Gellért fürdő következik, itt volt orvos a másik nagyapám évekig, itt tesztelte találmányát, a ködkamrát. Az anyai ágnak is kijutott az ingyen fürdőzésekből. Ez az én generációmra már nem vonatkozott, de közvetlenül szerencsére nem érintett, mert a szüleim fizették a belépőket. A Gellértben egyszer hangosan kiáltották, hogy ‘Franci’. Megnéztem, kinek kiabálnak, egy fecskegatyás fiú volt! Attól a naptól kezdve nem szeretem, ha Francinak hívnak. A hullámfürdő indulását hirdető csengő bizonyára a mai napig megemelné a pulzusszámomat, el kellene már menni valamikor. Végül a Gellérthegy oldala. Itt régen végtelenül hosszú csúszdák voltak, amik időközben összementek. És persze a gellérthegyi séták szülőkkel, barátnőkkel, udvarlókkal.
A Szabadság-szobor, amit, ha kiszúrtunk a város bármely pontjáról, felkiáltottunk: A banános néni! Nem tudom, már honnan jött ez, mi találtuk ki a húgommal, vagy apukám hülyített-e bennünket, de úgy gondoltuk, hogy a néni nem pálmalevelet, hanem egy banánt tart a kezében. Valaki a családban ismert valakit, aki ismerte a modellt. Ki is volt az? Valakinek a betege?
Ma a város másik felében lakom. Nem tudnék itt élni, túl sűrű ez a környék, roskadozik az emlékektől. Jó érzés volt újrakezdeni egy olyan helyen, ahol tiszta a lap. Csak évekkel később vettem észre, hogy a kis lejtős utca, ahol lakom hű másolata nagymamáménak, és a ház, a lépcső tövében található, jobbra, akárcsak az, ahol felnőttem.
Fotó: Czvitkovits Judit
