Más országokhoz hasonlóan az osztrák fővárosban is hetek óta korlátozott a kijárás, és ezt a lakók szerencsére felelősségteljesen követik. Az ablakból pont rálátok egy villamosra, amelyen alig-alig fedezhető fel pár ember, átlagosan talán öt. Az utcán is nagyon kevesen járnak, és akik mégis kikényszerülnek, azok tartják a tisztes távolságot egymástól. Ez a viselkedés a boltokban is jellemző, és amennyiben erről valaki mégis megfeledkezne, azt a kasszánál padlóra ragasztott csíkok emlékeztetik a távolságtartásra. A nagyobb biztonság érdekében jelenleg kizárólag arcmaszkokban szabad bevásárolni. Aki nem rendelkezik maszkkal, annak a boltok előtt ingyen adnak egyet.
Éppen ma jött a hír, hogy az egyetem kapui előreláthatólag a szemeszterben, azaz június végéig zárva tartanak. Amennyire tudom, a hallgatók korrektnek tartják a döntést, mivel a Bécsi Egyetemre a világ minden pontjáról érkeznek diákok. Azt hiszem, most először számít a nemzetköziség hátránynak az egyetem számára. Így esett, hogy a félévben kerek egy napot jártam iskolába.
Aggodalomra azonban semmi ok: az online oktatás zökkenőmentesnek bizonyul. E-mailek hada értesít a heti feladatokról, és a Moodle felület – a Bécsi Egyetem általános online oktatási felülete – masszívan bírja a terhelést. A héten az első online tesztre is sor került – ami egyébként ugyanolyan stresszes tud lenni, mint egy tantermi vizsga –, húsvét után pedig egy-két online tanórát tartanak majd, hogy egyszerűbben folyhasson a kommunikáció, és megbeszélhessük a jövőre vonatkozó lépéseket. Az egyetlen, ami a tanulásom útjába állhat, az a szorgalmam.
A barátommal egy éve élünk együtt, így szerencsére a magánytól nem kell tartanom. Ő szoftverfejlesztő egy osztrák cégnél, ezért napközben egész könnyen tud itthonról dolgozni. Én eközben többnyire az egyetemi teendőkkel foglalkozom, vagy elvégzem a házimunkát. A kialakított rendszerünk eredményesnek bizonyul: hagyjuk egymást, hogy mindketten hatékonyan tudjuk intézni a feladatainkat, így estére bőven marad időnk közös elfoglaltságokra.
A bezártság talán egyetlen előnye, hogy több minőségi időt tudunk együtt tölteni. Próbálunk minél kreatívabb programokkal előrukkolni, bár ez lehetőség hiányában sokszor egy jó filmben vagy izgalmas sorozatban merül ki. Egy ezerdarabos puzzle-n túl vagyunk már, a kötelező csomag UNO-t is beszereztük, továbbá a napokban parádés PlayStation-estéket rendeztünk. Mind a köztünk felmerülő – vagy az UNO okozta – feszültség levezetésére, mind a csapatszellem építésére akad legalább egy ideális játék. A nevetésről kétszemélyes karaokepartik gondoskodnak, a kellemeset a hasznossal pedig közös vacsorafőzések vagy otthoni edzések alkalmával lehet összevonni. A napot általában azzal zárjuk, hogy bevezetem a barátomat – az ő legnagyobb örömére – a fátyolmaszkok világába.
Számát se tudjuk, hányadik napja élvezzük az otthoni viseletet, és fogalmunk sincs, mikor volt utoljára alkalmunk úgy igazán randizni. A melegítőnadrág, a kócos konty és az otthoni filmezés alapvetően egyikünknek sincs ellenére, de valljuk be, nem ugyanaz, mint amikor mindketten csinosan felöltözünk, és elindulunk az éjszakába. Éppen ezért egyik este mindketten kitettünk magunkért: én felhúztam a legcsinosabb ruhámat, kisminkeltem magam, a barátom pedig elegánsabb volt, mint valaha. Közösen főztünk vacsorát, desszertnek palacsintát sütöttünk, majd egy (vagy kettő-három) pohár bor mellett beszélgettünk. Az emléket polaroidképek formájában örökítettük meg.
Egy csodás buborékot sikerült kialakítanunk magunknak, amiben a világ jelenlegi borzalmai nem kapnak helyet. Roppant könnyű elveszni ebben a buborékban, hiszen kedves gondolatokkal és kellemes érzésekkel van megtöltve. Mindig derűlátó voltam, igyekszem mindennek megtalálni a jó oldalát, és a jelenlegi helyzetnek a mi kis buborékunk a jó oldala.
Ez persze nem jelenti azt, hogy megfeledkezem a külvilágról, idebent is jól tudom, hogy az idő nem áll meg, sőt sebesen, nem törődve halad előre, továbbá hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggaszt a járvány súlyossága és a vele járó tehetetlenség. Magát a karantént jól bírom, inkább a bizonytalanság az, ami megvisel: az, hogy nem tudom, mikor utazhatok gond nélkül haza. Úgy jöttem vissza Bécsbe a szemeszterkezdésre, hogy áprilisban már mehetek is vissza megünnepelni a húsvétot és édesanyám születésnapját. Mindennek csupán egy képernyőről lehetek a részese. Hazahúz a szívem, de most az a helyes döntés, ha az ember nem mozgolódik, nem utazik. Így a távollét a legnehezebb következmény, amivel szembe kell nézni, és ezt a harcot a buborékom segítsége ellenére sem sikerült még megnyernem.
Szöveg és fotó: Berberovics Bea, a Central Médiaakadémia hallgatója
