A meddőséget sokáig kizárólag a női bűnösség kontextusában értelmezték, de még a Freud nevéhez kapcsolódó pszichoanalitikus iskola is elsősorban a női pszichében kereste meddőség okait: az irányzat követői leginkább a nők saját nőiségükkel, az anyaszereppel kapcsolatos elfojtott ellenérzéseit jelölték meg a terméketlenség okaiként, és a szülőkkel való kapcsolat, illetve a szexualitás vizsgálatán keresztül igyekeztek orvosolni az – alapvetően biológiai – problémát. Ezzel a külső, objektív tényezők helyett a nőkre hárították a felelősséget, ennek a hibás érvelésnek pedig a mai napig érezhetőek a hatásai. Ha egy párnak nem jön össze a terhesség, a kívülállók (szinte kizárólag a nőhöz fordulva) olyasmiket mondanak, hogy: „fejben még biztosan nem állsz készen az anyaságra”, „lehet, hogy félsz a szüléstől” vagy „gondolkodtál rajta, hogy milyen feldolgozatlan traumáid lehetnek a gyerekkorodból?”. Anélkül, hogy kisebbíteni szeretnénk a gyerekkori traumák és az anyaszereppel kapcsolatos mentális koncepciók fontosságát, annyi határozottan kijelenthető, hogy a meddőséghez ezeknek nincs túl sok köze.
Felettünk álló okok
Kezdjük ott, hogy a meddőség egyáltalán nem kifejezetten női probléma. A statisztikák szerint a terméketlenség az esetek 30 százalékában női, 30 százalékában pedig férfi eredetű, további 30 százalékban mindkét félnél jelen van valamiféle probléma, 10 százalékban pedig egyik félnél sincsen kimutatható biológiai ok – ez az úgynevezett funkcionális meddőség. A napjainkra egyre elterjedtebbé váló meddőségi problémák mögött álló egyik markáns, praktikus ok a gyerekvállalási életkor kitolódása. A nők 20–24 éves koruk között a legtermékenyebbek, 40 éves korukra a termékenységi képességük már csupán 35 százalék. Az iskolázottság emelkedésével és a női életutak lehetőségeinek szélesedésével a nők életében gyakran csak 35–45 éves koruk között válik aktuálissá gyerekvállalás. (Az életkor növekedésével egyenes arányú termékenységromlás alapvetően ugyan a férfiakra is igaz, de az ő biológiájuk azért jóval megengedőbb). Gyakori tényezők még a reproduktív rendszereket érintő megbetegedések: nőknél ilyen például az endometriózis vagy a PCOS, férfiaknál a spermiumokban fennálló örökítőanyag-sérülés, a here leszállási zavarai, here visszértágulat, de ide sorolhatóak még bizonyos immunológiai és endokrinológiai eredetű problémák is, melyek mindkét nemet érinthetik.
Rengeteget tudunk a fogantatásról, de még mindig nem értünk mindent. A megtermékenyülés körül még mindig vannak misztikumok – ezért lehetséges, hogy két egészséges, fiatal felnőttnek, látszólag mindenféle ok nélkül mégsem jön össze a baba –, de az jól látszik, hogy évezredek óta működő biológiai programról van szó, amit alapvetően szintén biológiai „hibák” tudnak akadályozni. Szó esik persze a stressz és a mentális állapot szerepéről a fogantatásban, de ezt ma már a reproduktív egészségpszichológia ciklikus megközelítése is árnyaltabban látja: eszerint a stressz a meddőség következménye, ami pedig befolyásolja a teherbeesés esélyeit. Egyes kutatások szerint a stressz a nők szervezetében késleltetheti az ovulációt, míg a férfiaknál gátolhatja a spermatogenezist, a hormonális egyensúlyba belenyúlva pedig meddőségi problémákhoz vezethet – ennek kapcsán szintén fontos látni, hogy a stressz és szorongás újabb biológiai eltéréseket eredményez, és nem közvetlenül oka a meddőségnek.
A reproduktív egészségpszichológia épp ezek miatt ma már nem az okfeltárásra, hanem a következményekre koncentrál, elsődleges célja pedig a meddőséggel küzdő párok pszichés jóllétének, életminőségének növelése. A pszichológiai támogatásra pedig borzasztóan nagy szüksége is van a meddőséggel küzdő, és kiváltképp a különböző asszisztált reprodukciós eljárásokban részt vevő pároknak.
Az IVF lelki oldala
Az asszisztált reprodukciós eljárások többféle lelki nehézséget rejtenek magukban: az orvosi kezelések hozadékaként megélt betegstátusz, a helyzettel szükségszerűen járó kontrollvesztettség, a fájdalmas beavatkozások, a folyamat közben megélt gyász mind súlyos lelki problémákat okozhatnak a pároknak, elsősorban a beavatkozások elsődleges „elszenvedőjének” számító nőknek. 2005-ös adatok szerint az in vitro fertilizáció, azaz a „lombikprogram” esetében tapasztalható magyarországi beültetés-élveszületés arány 23 százalék körül mozog, vagyis rengeteg kudarcélmény és gyász kíséri a folyamatot.
A nők ezekben a kudarcokban gyakran a testük diszfunkcionalitását, az anyaságra való alkalmatlanságukat, nőiségük cáfolatát élik meg. Egy 2004-es tanulmány szerint a fogantatás kapcsán megélt nehézségek a párok énképére, testképére, valamint az önértékelésükön alapuló nőiességükre és férfiasságukra is hatással lehetnek. Ezek a problémák negatívan befolyásolják általános életminőségükre, a gyerekvállalás pedig súlyos stresszforrássá válhat életükben. Nem szabad megfeledkeznünk a meddőség stigmatizáló jellegéről sem, ami szintén hozzájárulhat a meddő párokra nehezedő szorongáshoz, és ami hosszú távon, akár a depresszió kialakulásához is hozzájárulhat. Egy 2016-os vizsgálatban azt is megállapították, hogy minél magasabb meddőségspecifikus stresszt él meg a pár, annál nagyobb fokú házastársi elégedetlenséget éreznek.
Gabnai-Nagy Erika 2021-es doktori disszertációjában megemlíti, hogy a meddő személyek magasabb pontszámokat érnek el a pszichopatológiai állapotokat mérő skálákon, illetve idéz egy 2008-as felmérést, mely szerint a meddő populációban a nők 11, míg a férfiak 5 százalékánál fordul elő major depresszió – úgy, hogy az érintett személyek nagy részénél korábban semmiféle pszichiátriai zavart nem diagnosztizáltak. Kutatások arról is beszámoltak, hogy a nők általában magasabb fokú meddőségspecifikus stresszt élnek meg a férfiakhoz képest, ugyanakkor a legtöbb kutatás arra jutott, hogy a meddőség mindkét nem esetében közel azonos mértékű érzelmi diszstressz forrása lehet.
A meddőségi pszichológia egyaránt foglalkozik az egyéni, és a párkapcsolatban felmerülő problémákkal. Azt is fontos megjegyezni, hogy az IVF eljárásban részt vevő párok esetében már nem lehet egyértelműen szétválasztani, hogy problémájuk forrását a meddőség helyzete, vagy maga a lombikprogram jelenti. Az IVF általában az „utolsó esély” a meddő párok életében: a hosszú hónapokig tartó sikertelen probálkozást általában kivizsgálások sora, majd inszemináció követi, végül pedig jön a lombik, de mire idáig eljutnak már rengeteg csalódáson és fájdalmas kudarcon túl vannak. Ilyenkor a pár kénytelen orvosokat hívni életük legintimebb szegletébe, a nőnek pedig el kell fogadnia, hogy teste egy folyamatos kezelések alatt álló, külső szakértők által „programozott” szerkezetté válik, melynek elsődleges célja az lesz, hogy hormonokkal és különböző beavatkozásokkal kicsikarják belőle a termékenységet. Arról nem is beszélve, hogy mindez – bár Magyarországon az állam finanszíroz öt beültetési lehetőséget – gyakran borzasztóan nagy anyagi megterhelést jelent a családnak.
Magyar nők a cseh meddőségi klinikákon: „Belevágtunk a brnói projektbe”
Brnora rákeresve sokkal több információt találunk meddőségi klinikákról, mint a legjobb sörfőzdékről. Nem véletlenül. A csehek felismerték, hogy a meddőség mekkora gondot jelent világszerte, és egy jól működő rendszert építettek ki, amelynek egyik bástyája épp az említett város.Barbara Eck Menning meddőséggel foglalkozó egészségügyi dolgozó kilenc lépésben próbálta levezetni a meddőségi kezelés alatt álló párok által megélt érzelmi fázisokat. Ezek a vizsgálati eredmények okozta sokk és tagadás, az ezt követő harag, a tehetetlenség okán megélt tompaság, a kezelésbe vetett bizalom miatt jelentkező kezdeti eufória, az izoláltság, a főleg nőknél jelentkező bűntudat és szégyenérzet, a depresszió, a veszteségeket követő gyász, és végül az elfogadás.
A párok számára általában az embrió beültetését követő 12-14 nap a legnehezebb, hiszen ilyenkor derül ki, hogy sikeres volt-e a beavatkozás. Persze a terhesség teljes időszaka alatt fokozott stresszt élhetnek meg – különösen akkor, ha az adott terhességet már több vetélés is megelőzte. A tudat, hogy a beültetés a vér szerinti gyerek érkezésének utolsó esélye, és a terhelt múlt együttesen olyan pszichés terhet mérhetnek a párokra, amely segítség nélkül szinte elviselhetetlennek tűnhet az érintettek számára.
TÉNYEK ÉS TÉVHITEK A fogantatás körül még mindig rengeteg tévhit él – ezt vizsgálta Pápay Nikolett és Rigó Adrien 2010-es kutatása. A vizsgálatból kiderült, hogy: A megkérdezettek 5 százaléka gondolta, hogy a vidéki környezet segíti a megtermékenyülést, további 16 százalék „valamennyire igaznak” vélte. 6 százalék gondolta, hogy az örökbefogadás segíti a későbbi természetes fogantatást, 16 százalék vélte úgy, hogy ez „valamennyire” hasznos lehet. 30 százalék úgy vélte, hogy az aktus utáni gyertyapóz segíti a megtermékenyülést.
Reménykedni és elengedni
Az egyik legfontosabb terápiás fókusz a kontrollvesztettség érzésének feldolgozása. Teljesítményalapú társadalmunkban kifejezetten nehéz megélni, hogy valami felett nincs hatalmunk, és hogy viszonylag hosszú időn keresztül nem tehetünk mást, mint hogy tehetetlenül várjuk az eredményeket. Ez ráadásul az IVF több szakaszára is igaz: hány petesejtet lehet leszívni a mesterségesen serkentett tüszőkből, mennyi embrió termékenyült meg, megmaradnak-e a beültetett embriók?
Mindebben ráadásul az egészségügyi dolgozóknak is nagy felelősségük van, rengeteg múlik a megfelelő kommunikáción, és azon, hogy az ellátórendszer mennyire hagyja szabadon megélni ezeket a veszteségeket. A gyakran futószalagszerű ellátásban ugyanis nem ritka, hogy a női testet teljesen tárgyiasítják, és a fájdalmakat és veszteségeket megélő nőket – akár jószándékkal is – arra biztatják az orvosok, hogy „ne bánkódjanak”, majd jön „a következő kör”. Ezzel azonban letiltják a negatív érzések megélését, az elfojtott fájdalmak pedig súlyos, maradandó traumákat okozhatnak. Ugyanezt teszi a toxikus pozitivitás is: azzal biztatni a párokat, hogy „legyenek bizakodóak”, és rájuk terhelni a „fejben dől el” felelősségét teljesen kontraproduktív és csak újabb lelki sebeket okoz.
Épp ezért a lombikfolyamat egyik legnagyobb mentális kihívása megtalálni az egyensúlyt a reménykedés és az elengedés között. Egy szakember irányítása mellett érdemes beszélni a reális kilátásokról – akár a konkrét statisztikákat segítségül hívva – és arról is, hogy mi történik, ha végül mégsem jön el a várt terhesség. Az egymás után pörgetett beültetések közben borzasztóan nehéz elvégezni a szükséges gyászmunkát, pedig a veszteségek megélése, kibeszélése elengedhetetlen volna – és az ellátórendszer felelőssége volna az is, hogy mindezt biztosítsa az érintett pároknak.
Nincs persze bevált recept a megküzdésre: mindenki maga dönti meg, hogy mennyire éli meg krízisként ezt a folyamatot, és hogy érzelmi fókuszú, vagy problémamegoldó megküzdési mechanizmusokkal nyúlna inkább a kérdéshez. A sikeres megküzdés mindig függ az előzményektől, és attól is, hogy milyen szociális védőháló vonja körül az érintetteket.
Ettől függetlenül fontos lenne, ha minden nő tudná, nem azért nem fogan meg a várva várt kisbaba, mert nem érdemli meg. Nem csinált semmit sem rosszul, nem hibás, nem méltatlan, nem nőietlen. Nem büntetést kapott, egyszerűen csak egy rémesen igazságtalan helyzet áldozatává vált – és bár ez önmagában nem tűnik nagy vigasznak, azért mégis csak jó lenne, ha ezt a mérhetetlen fájdalmat nem tetézné önmarcangolás.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
