A harmincas éveimben kezdtem viszonyt egy házas férfival. Nem, ez nem egy tipikus affér volt, tudtam, hogy felesége van, ahogy azt is, hogy a poliamor kapcsolatokban hisz. Éltem már én is régebben nyitott kapcsolatban. Liberálisnak vallom magam a szexualitással kapcsolatban, rengeteg poliamor embert ismerek, és azt gondoltam, én sem sérülhetek, ha belemegyek egy egy ilyen viszonyba a megbeszélt szabályok mellett.
Sőt, korábbi monogám kapcsolataimban kifejezetten vágykeltőnek éreztem, ha a partnerem valaki mással flörtölt, ezt úgy értelmeztem mindig, hogy vonzónak tartják mások is. Azt hittem, működni fog számomra is egy ilyen felállás, megvan az én szabadságom is, hogy másokkal találkozgassak, de vele is együtt legyek. Aztán az álomkép a nem monogámiáról villámgyorsan változott valami sokkal sötétebbé.
Élveztem a flörtölést vele, a szexi randikat a hotelekben, az évődéseinket, de az egyszerűbb pillanatokat is, mint nézni őt szex után, a kisimult és ellágyult arcát. Azon kaptam magam, hogy beleszerettem, és nagyon úgy tűnt, hogy minél jobban törődök vele, annál erősebben távolodik tőlem a szó szoros és átvitt értelmében is.
Tovább bonyolította a megegyezésünket, hogy bár nyitott kapcsolatban élt, úgy döntött, a viszonyunkat titokban tartja. Azt mondta, hogy neki és a feleségének is vannak szeretői, de arra nem válaszolt, miért rólam nem akarja, hogy tudomást szerezzen, de nem faggattam. Tulajdonképpen ez a titkolózás tette megcsalássá azt, ami köztünk volt, hiszen a poliamor kapcsolatok egyik alapköve az őszinteség és nyitottság. Persze, vannak párok, akik a nem kérdezünk, nem mesélünk elvet vallják, de náluk nem ez volt a helyzet.
Ezért bujkálnunk kellett, ami eleinte izgalmasnak tűnt. Én is belementem, mert azt hittem, még jól is elsülhet. Tetszett az érzés, hogy különleges vagyok, és megfűszerezte a kapcsolatunkat, senki sem tudhat róla.
A hátránya természetesen az volt, hogy nem írhattam neki csak úgy, amikor eszembe jutott, nem hívhattam fel. Várnom kellett, hogy ő lépjen kapcsolatba velem, és amikor megtette, akkor is be kellett érnem a morzsákkal, amiket adott. Minél kevesebbet hallottam felőle, annál féltékenyebb lettem. Egyfajta hobbivá vált, ami egyre több időmet emésztette fel, míg észrevettem, mi történik velem.
Ez a mindent elsöprő féltékenység teljesen meglepett, mivel soha nem gondoltam volna, hogy így érzek, hogy többet akarok valaha egy férfitól, mint amit kapok. De az érzelmeink nem mindig játszanak az agyunk szabályai szerint.
Internetes kukkolóvá váltam. Folyamatosan azt figyeltem, mikor vannak online a feleségével. Biztos, hogy végtelenül szégyelltem volna magam, ha bárki rájön, milyen gondolatok kavarognak bennem és mit csinálok. Soha nem tettem semmit, csak magamat kínoztam a féltékenység táplálásával.
„Minden azzal kezdődött, hogy megnéztem, mikor volt online legutóbb”
Figyeltem a Facebookon, a blogbejegyzései mellett, mikor volt online. Nem sok idő kellett azonban, hogy ez már ne legyen elég. Elkezdtem kutakodni a régi képek, bejegyzések között, elkezdtem követni a felesége oldalát is. A közösségi oldalakon naponta ellenőrizni őket a napi rutinom részévé vált, ahogy a saját e-mailjeim olvasása. Mindig mérges lettem, ha nem hallottam róla.
Tudtam a háziállataik nevét, a családtagokét, hova utaztak, milyen zenét szerettek és más teljesen jelentéktelen dolgokat. Felépítettem az életüket a fantáziámban – vagy legalábbis azt a részét, amit megosztottak a virtuális világban. Minden linkre rákattintottam, ahol bejelölték őket, aprólékosan megnézve a képeket. Mintha azt képzeltem volna, én is az ő életüket élem, mit ehettek reggelire, mit csinálnának egy adott pillanatban.
„Tudtam, hogy egészségtelen az egész, de nem tudtam leállni”
Ismeretlen érzés volt a féltékenység nem tudtam, hogyan kell feldolgozni, így magamban tartottam. Nem beszéltem róla senkinek néhány nagyon közeli baráton kívül, akik tudtak a viszonyról is, emiatt úgy éreztem, egyedül vagyok a küzdelemmel. Arról nem beszéltem, mennyire erős ez a féltékenység.
Úgy éreztem, kudarcot vallottam, magam előtt, őelőtte és a világ előtt is. A féltékenységet olyan idejétmúlt dolognak éreztem, amit egy olyan felvilágosult, szexuálisan szabad nőnek, mint én, tudnia kellene távol tartani magától. De hiába mondtam ezerszer magamnak, képtelen voltam erre.
A másik nőnek lenni egy unalmas, elcsépelt sztereotípiának tűnt, de könnyen benne találhatja magát valaki. Rengeteg könyvet elolvastam a témáról, ami segített hátralépni egyet és kívülről nézni magam, meglátni azt a büszke, magabiztos embert, aki a viszony előtt voltam.
De még ekkor sem tudtam túllépni azon a kényszeren, hogy megértsem, mi olyan különleges a feleségében, amiért vele marad és nem árulja el neki az én létezésemet.
Idő kellett, mire belátta, hogy az ideális nőről a fejemben alkotott kép olyanná vált számomra, mint a mókuskerék, amiben körbe körbe járok.
A féltékenységem tárgya nem is az ember volt, hanem inkább annak a tökéletességnek az utópiája, ami csak a fejemben létezett.
Egy ideát kergettem végig, amit sosem érhettem el, amire nem épülhetett volna fel egy egészséges párkapcsolat.
Mérges voltam magamra, hogy ilyen mélyre süllyedtem, de amint eltávolítottam a férfi a tudatom középpontjából, enyhült az érzés, és próbáltam nem keserűen gondolni rá. Majdnem három évvel később egy szívet tetováltattam a bal karom belsejére elég nagyban ahhoz, hogy mindig emlékeztessen, az én szívem milyen nagy, erős és szenvedélyes, még akkor is, ha méltatlanul bánnak velem. Azt követően egy évig szingli voltam, hogy átgondoljam a féltékenységet, az érzéseket. Két hónappal később aztán randiztam egy férfival, vacsorázni mentünk, ahogy már hét éve nem voltam senkivel. Nem is gondoltam, hogy randi lenne, de a szingliségemnek gyorsan vége szakadt, szerelmes lettem. Általa aztán megtanulhattam, hogy nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy valaki szeressen, nem kell valaki másnak lennem. Eltűnődöm rajta, találkozhattunk volna-e korábban, ha nem vesztegetek annyi időt a féltékenységre. De ezt már sosem fogom megtudni. Talán. De talán meg kellett tanulnom előbb a leckét.
Forrás: Huffington Post Fotó: Unsplash
