Kun Bernadette pszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai karának docense nemrégiben megjelent Munkafüggők – Az önkizsákmányolás lélektana című kötetében nemcsak a munkafüggőség jelenségével, de az ide vezető társadalmi folyamatokkal is részletesen foglalkozik. Anélkül, hogy belemennénk a könyv tartalmába, eleve nagyon beszédes, hogy egy alapvetően addiktológiai megközelítésből megírt non-fiction milyen népszerűségnek örvend 2022-ben Magyarországon, legalábbis erre utal, hogy a legtöbb nagy portál valamilyen módon hírt adott a könyvről. Kun valószínűleg egy olyan jelenségre tapintott rá, amivel már itthon is rengeteg ember tud azonosulni, pontosabban olyasmire, amivel már a magyarok jó része is küszködik.
A gig economy (haknigazdaság) működésmódja, illetve az olyan modern munkavégzési formák, mint a home office vagy a rugalmas munkaidő teljesen feloldották a hagyományos munka kereteit, és egyre inkább a túldolgozás felé hajtják az embereket. Leginkább a szabadúszók érzik úgy, hogy állandó elérhetőséggel kell bizonyítaniuk elkötelezettségüket, de a társadalmat alapvetően is áthatja az elképzelés, hogy személyes értékünk a szakmai teljesítményünk által konstruálódik meg. Mindezt megcsavarják a neoliberalizmus zseniálisan kegyetlen mechanizmusai, amik igyekeznek összemosni a munkát és a napjainkban piedesztálra emelt önmegvalósítást, csak azért, hogy minél készségesebben zsákmányoljuk ki saját magunkat. És a rendszer működik: egy friss felmérés szerint az amerikaiak mindössze 56 százaléka dönt úgy, hogy akár csak évi egy hétre szabadságra megy. De ami talán még ennél is sokkolóbb, hogy hiába megyünk szabadságra, a legtöbben ott sem tudunk megszabadulni az okoseszközökön keresztül kísértő munkahelyi stressztől.
A lekapcsolódás joga
Ezért részben persze lehet az internalizált kapitalizmust okolni, de az is tény, hogy ma már rengeteg munkaadó részéről kifejezetten elvárás a dolgozók állandó rendelkezésre állása. Franciaországban épp ezért már törvénybe foglalták a „lekapcsolódás jogát”, vagyis azt, hogy a munkaidő lejárta után nem lehet e-mailekkel és telefonhívással zaklatni a beosztottakat, vagy legalábbis nem lehet elvárni tőlük, hogy válaszoljanak is. Az intézkedésre állítólag azért volt szükség, mert a francia dolgozókat rengeteg extrastresszel terhelte ez az állandó telefonkészültség. Márpedig ha nincs világos határ a munka és a szabadidő között, a munka gyakorlatilag minden szabad percünkbe átszivárog majd, (és persze fordítva is, a papíron munkával töltött időben is sok üresjárat rontja a munkahelyi teljesítményt), ami hosszú távon szinte biztos recept a napjainkra népbetegséggé vált kiégéshez.
De térjünk kicsit vissza a belső kényszerekhez. Azzal együtt, hogy ha az úgynevezett szabadúszó kreatív munkavégzésről van szó, nagyjából lehetetlen szétszálazni a külső és belső kényszereket, tény, hogy explicit módon általában senki sem kényszerít minket, hogy a tengerpartról is azonnal válaszoljunk az e-mailekre. De lehet, hogy a próbamunka határideje épp a nyaralás közepére esik. Lehet, hogy még egy utolsó módosítást kér az ügyfél, és mi szeretnénk megtartani a jó munkakapcsolatot. Talán nem is olyan jó a projekt, de kell a pénz, és egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy kiderüljön, vajon öt nap múlva is időben van-e még a válaszunk. Az egészben az a legnagyobb csapda, hogy ezek a kérdések akkor is nyomasztanak, ha végül úgy döntünk, hogy inkább nem válaszolunk egy üzenetre. A szabadúszás (vélt vagy valós) farkastörvényei arra tanítanak minket, hogy ha meg akarunk szerezni egy munkát, akkor nekünk kell a leggyorsabban válaszolnunk, és ha már miénk a munka, lehetőleg azonnal teljesítenünk kell a megrendelő minden újabb kívánságát. Ez nyilván abszurd. De az életmóddal törvényszerűen együtt járó bizonytalanságban nem mindig engedhetjük meg magunknak, hogy megvárjuk a következő lehetőséget. Ezzel ráadásul gyakran a megrendelők/munkaadók is visszaélnek.
Amióta családom van, sokkal intenzívebben érzem ennek a döntésnek a súlyát. Eleve ritkán tudunk hárman időt tölteni, és a nyaralásnak tényleg arról kellene szólnia, hogy mindenféle zavaró inger nélkül, tényleg csak egymásra figyeljünk. Ezt racionálisan nagyon pontosan átlátom, mégis elképesztően nehéz megtennem. El sem tudom képzelni, hogy egy nyaraláson kikapcsoljam vagy otthon hagyjam a telefonomat, és arról is mindig meggyőzöm magam, hogy egy gyors válasz (csak hogy érezzék, hogy még mindig itt vagyok, és még mindig lehet rám számítani) nem áll semmiből. Kun Bernadette könyve elgondolkodtatott róla, hogy vajon én is munkafüggőségben szenvedek-e, egy olyan addikciótól, amit a modern társadalom egyszerre igyekszik normalizálni és terjeszteni.
Az egész magyar média beszámolt róla, amikor Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Alapítvány elnöke úgynevezett sabbaticalra, vagyis hosszabb idejű fizetett szabadságra ment. Akkor őszintén vallott róla, hogy „le kellett tennie a szert”, mert a munka már a magánélete rovására ment. (Gyurkó Szilviával az éves szabadságáról a Mindfulness különszámunkban olvashattok interjút!) Azzal együtt, hogy nagyon kevesen vannak ilyen kiváltságos helyzetben, felmerült bennem a kérdés: vajon én abba tudnám-e hagyni a munkát, ha lehetőségem volna fizetett szabadságra menni, vagyis az egzisztenciális nyomás kikerülne a képletből.
Jó eséllyel sosem fogom megtudni, hogyan reagálnék egy ilyen helyzetben, de az alapján, hogy még egy ötnapos nyaralást sem bírok e-mailezés nélkül, arra tippelnék, hogy valahogy megmagyaráznám magamnak, hogy nincs szükségem ilyen hosszú pihenőre. Hogy ha nem válaszolok, akkor elfelejt a szakma, és ha most nem ragadom meg a lehetőségeket, akkor lehet, hogy később már semmi nem lesz. És persze ott vannak a mélyebb okok: lehet-e egyáltalán értelmes és értékes az életem, ha nem dolgozom, ha „csak” a családomnak, a pihenésnek, a hobbijaimnak élek? Én sem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan lehet, hogy miközben a gondolataimban egy egyértelmű igen a válasz, az érzésem már egyáltalán nem ilyen biztosak.
Stagnálás és antimunka
Ahhoz, hogy mindez megváltozhasson, a kapitalista struktúra alapvető változására volna szükség. Sokak szerint ez egyáltalán nem is lehetséges, de az újabb modelleket sürgetők az úgynevezett egyensúlyi gazdaságban látnák a megoldást, vagyis abban, hogy az állandó növekedési mánia helyett egy fenntarthatóbb, stagnáló gazdaságra álljunk át. Ha megszűnne a beteges mértékű termelési-fogyasztási kényszer, akkor talán a túlmunka is csökkenne, és más értékeket emelhetnénk a munkamánia helyére. Ezért persze egyéni szinten nem sokat tehetünk. Az már sokat segítene, ha a munkaadókhoz is eljutna az a pszichológiai alapvetés, hogy a túlhajtott munkaerő nem jó munkaerő. Rengeteg kutatás igazolta már, hogy a munkaidő és a munkamennyiség csökkentése – például a négynapos munkahét modellje – kifejezetten javítja a dolgozók produktivitását. Egyénként persze lehet terápiába menni, szabadságot kivenni, digitális detoxot tartani, de legalábbis otthon hagyni a telefonunkat, mielőtt tengerpartra indulunk. Le lehet tölteni az okosappokat, amik nem engednek felcsatlakozni a netre, vagy bezárhatjuk a mobilunkat egy kis kompakt széfbe. Meríthetünk erőt a lelkiismeret-furdalásból, amit akkor érzünk, amikor kijelzőből felpillantva elkapjuk a gyerekünk tekintetét. Átgondolhatjuk, hogy minek foglalkozunk az e-mailekkel, amikor az idő telik, és alig pár év múlva már egyáltalán nem lesznek családi nyaralások, mert a nyarat betáblázzák a fesztiválok és a barátokkal közös utazások. Vagy lehetünk racionálisak, és eszünkbe juthat, hogy milyen példát akarunk mutatni, hogy mi is olvastuk azt a csomó cikket a kiégésről, a munka- meg a telefonfüggőségről, és hogy épp ezért nem csúszhatunk bele ezekbe a hibákba. Én is ilyesmikre fogok gondolni a következő közös családi nyaraláson, de tudom, hogy ez önmagában még nem oldja meg a problémát. Hogy amíg a rendszer alapjaiban hibás, amíg a túlmunka az elvárás, addig az úgynevezett work-life-balance csak üres buzzword marad.
Fotó: Getty Images
