„Teljesen elveszítettem önmagam, a saját személyiségemnek már csak darabjai léteztek, még azt is megkérdőjeleztem, amit korábban biztosnak hittem” – meséli Kornélia, majd hozzáteszi: „A napi betevőm az volt, ha nem kaptam valamiért szidást, vagy letolást. Minden egyes nap fürkésztem a hangulatát, tapogatóztam, hogy mire hazaér, tudjam, hogyan viselkedjek, nehogy megbántsam, feldühítsem, vagy kiborítsam valamivel. Tudtam, mikor kell vidámnak lennem, hogy eltereljem a figyelmét a gondjairól, mikor kell vele együtt szidni bárkit, aki goromba volt vele, melyik az a pillanat, amikor gyengédségre vágyik, és melyik az, amikor békén kell hagyni.”
Kornélia esete egyáltalán nem ritka, nagyon sokan élnek társfüggő kapcsolatban, olyanok is, akik egyáltalán nem is gondolják magukról, hogy függőségben szenvednek. A társfüggőség vagy kodependencia napjainkra ismert fogalom, ám rendkívül sok félreértés él a köztudatban a kifejezéssel kapcsolatban. Sokan úgy gondolják, a társfüggőség az, ha valaki nem képes egyedül élni, mindenképp társ mellett tudja boldognak, kiegyensúlyozottnak érezni magát. Ez azonban tévedés, a társfüggőség addiktológiai szempontból jóval összetettebb fogalom. Amit mindenképp leszögezhetünk: a társfüggő személy tartósan kapcsolatot tart fent függőségben, személyiségzavarban – például a manapság sokat emlegetett nárcisztikus személyiségzavarban – vagy egyéb problémás viselkedésű, impulzuskontroll-zavarban szenvedő személlyel.
Annamari, a negyvenes éveiben járó magántanár egy konzultáció alkalmával azt mesélte nekem saját érzelmi működéséről: „támogattam mindenben, falaztam neki, volt, hogy a főnöke, de legtöbbször a barátok előtt. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem árulhatom el őt, ő olyan, amilyen, sokat sérült, nehezen ad az érzéseiből, de én majd megmentem, majd megváltoztatom.” A rossz hír viszont az, hogy soha nem a társ fogja megváltoztatni a másik fél szintén diszfunkcionális működését. Rengeteg társfüggő érzi ugyanazt a világmegváltó késztetést, hogy majd ő megmutatja, milyen az igazi szeretet, és általa meg fog változni a párja, képes lesz a szeretetet viszonozni abban a formában, melyben a társfüggő elvárja azt. Ez egy csapda.
Ilyen kapcsolatban maradni a társfüggő számára szenvedésekkel teli, mégsem képes kilépni a kapcsolódásból. Ha mégis, rendszerint öntudatlanul is az előző kapcsolathoz hasonlóan problémás új társat választ, amelyben tudja alkalmazni a már rögzült magatartásformáit. Természetesen nem kell beletörődni, hogy ezek a választások a társfüggő egész életére jellemzőek lesznek, terápiás segítséggel lehet változtatni ezeken az egészségtelen alkalmazkodási mintákon. Először is, jó, ha felismeri az egyén, hogy neki is része van a játszmában.
Egyik kliensem, Márti maga is azt hitte, a társfüggőség azt jelenti, nem képes egyedül élni. Rá azonban ez egyáltalán nem volt igaz. Azt vette észre, hogy hangulata túlságosan a környezetétől függ, pillanatok alatt átveszi mások negatív érzéseit, emiatt gyakran volt letört. Mások problémáit fontosabbnak látta sajátjainál, gyakran bagatellizálta saját gondjait, mondván, nem elég súlyosak a többiekéhez képest. Márti számára nehéz volt beismerni, hogy az általa ideálisnak vélt családja sok szempontból rosszul működő család, édesapja alig volt jelen gyermekkorában, a munkájának élt. Ez jellemző egyébként: a társfüggők sokszor bűntudatot éreznek, amikor kritikát fogalmaznak meg családjukról. Márti nem tudott az édesapjával közös programokat felidézni, hiába kapott meg látszólag mindent, apja szeretetét mindig hiányolta. Érdekes módon harminc évvel később fordult a kocka, édesapja már nyugdíjasként most igényelné a közös időtöltést, naponta többször hívja fel lányát, hogy érdeklődjön felőle. Márti azóta egyedülálló édesanya, igyekszik másként nevelni kisfiát, édesapjára már nincs annyi ideje, emiatt folytonos bűntudat gyötri, úgy érzi, felelős édesapja boldogságáért. Párkapcsolataiban szintén megjelenik a társfüggő minta, több alkoholista párja volt, gyermeke édesapja pedig szintén munkafüggő. Ezért óriási lépésnek élte meg Márti, mikor mindezt felismerte, és képes volt segítséget kérni. A házasságát lezárta, terápia segítségével dolgozik a kodependens működés megváltoztatásán.
Az előbbi esetből is látszik, közel sem csak párkapcsolatokról van szó, ha a társfüggőségről beszélünk, ezért fontos ezt a hétköznapi szóhasználatot felülírnunk. Sok társfüggő azért nem tud segítséget kérni, mert a szenvedést érzi ugyan, de nem jön rá, mi is a problémája, hiszen bizonyos esetekben akár évek óta egyedül él.
Rolandot először az édesanyja hozta el hozzám szerhasználati problémái miatt, de hamar kiderült, hogy nem a fiú az egyetlen, aki addiktológiai segítségre szorul. Már akkor elmagyaráztam nekik, hogy Roland alkoholfüggősége és az édesanya társfüggősége nem kezelhető egyszerre, a két problémát külön kell választani, így végül az alkoholista fiú helyett az édesanya vágott bele a konzultációs folyamatba. Az édesanya végső elkeseredésében kísérte el hozzám a fiát, mikor a fiú már annyira lezüllött, hogy képtelen volt ital nélkül egyetlen napot is eltölteni. „Anyám dolga az, hogy figyeljen rám, vagy különben minek vállalt” fogalmazott Roland. A fiú a napi, rendszeres és nagy mennyiségű alkoholhasználattól már egyáltalán nem tudott józanul gondolkodni, az alkohol totálisan átvette az irányítást. Az ital helyett akkor a sóvárgás beszélt belőle, mikor azt próbálta megmagyarázni nekem, teljesen természetesnek gondolja, hogy ha egy anya szült egy gyereket, akkor kutya kötelessége egészen, amíg él, mindenben támogatni gyermekét. Legyen szó ételről, kiszolgálásról, figyelemről, és természetesen pénzről. A szerfüggő emberek a használat során hajlamosak abban a tudatban tartani magukat, hogy nekik minden jár. Az édesanyával hónapokon át tartó konzultáció során sikerült eljutni arra a szintre, hogy megérti, ha pénzt ad, fia függőségét táplálja. Támogatja őt a használatban. Ez rendkívül nehéz lehet egy anyának, hiszen neki valóban a gyermekéről van szó, aki a legtöbb esetben manipulálja, kihasználja őt.
A kodependencia szerelmi kapcsolatokon kívüli másik létező formája tehát a szülői kodependencia – addiktológiai konzultánsként ezzel találkozom leggyakrabban, itt a szülők éveken-évtizedeken keresztül kísérik aggodalommal problémás, vagy szerhasználó (akár felnőtt, harmincas éveiben járó gyermeküket). A szülők ilyenkor gyakran képtelenek kijelölni, vagy megtartani saját határaikat. Gyakran fordul elő, hogy a szerhasználó felnőtt gyermek pénzt, segítséget követel, könyörög, hamisan ígérget, s a szülők egyre inkább megtörten, de mindig segítenek. Gyakran úgy érzik, képtelenek lemondani gyermekükről, félnek, hogy segítség nélkül nem fog tudni talpra állni, azonban napról napra tapasztalják, azzal, hogy mindig megmentik őt a szerhasználat negatív következményeitől, csak elnyújtják a folyamatot. Teljesen jól érzik, ugyanis gyermekük nem tud eljutni a fordulópontot jelentő mélypontig, ahol a szenvedésnyomás miatt már ő érzi úgy, hogy változtatnia kell.
Gyermeki kodependenciának nevezzük, amikor valaki már gyermekkorban megtapasztalja a korábban említett problémákat szüleinél, és kénytelen nagyon korán felnőttként viselkedni, gondoskodni magáról, testvéreiről, vagy éppen a problémás szülőkről. Ezt a folyamatot parentifikációnak nevezzük, s a gyermeki társfüggő személyek nagy eséllyel tapasztalják a kapcsolódási nehézségeket felnőtt barátságaikban, párkapcsolataikban is.
Cikkünk folytatásában a társfüggőség kezelési mechanizmusairól írunk bővebben, ugyanis a gyógyulás, mint ahogy Annamari eseténél említettem, sosem a másik fél megváltoztatásából áll: azt kell elérni, hogy a kodependens személyt már ne befolyásolja társa, szülője, barátja – vagy akivel a függő viszonyt fenntartja – hangulata, aktuális lelki állapota, érzelmi világa. Fokozatosan meg kell tanulnia elengedni a másik kontrollálását, problémás helyzetekből történő megmentését, az erőn felüli gondoskodást, s ezeken keresztül a gyógyulás, a felépülés útjára lépni.
(Az alanyok személyazonosságának védelmében a neveket és néhány részletet megváltoztattunk)
Szerző: Bőhm Andrea, addiktológiai konzultáns
