A digitális média a fiatalokra (és szinte mindenkire) gyakorolt hatásával már évtizedre visszatekintően foglalkoznak a szakemberek, de az utóbbi évek beauty influenszer közösségének erősödése, térnyerése csak felerősítette a problémát. Sok szülőt, tudatos márkát vagy éppen szakembert foglalkoztat a kérdés, vajon mit, milyen hatással szűrnek le a közösségi médiás posztokból és trendekből a fiatalok. Hogyan kezelik az intenzíven felbukkanó, sokszor semennyire nem természetes, aktuális szépségideálokat, a retusált képek, a filterek pórus- és egyéni vonás gyilkos sokaságát és a plasztikázott arcok tömkelegét.
Felmérések szerint „a tinédzserek több mint egyharmada naponta legalább három órát vagy többet tölt a közösségi oldalak böngészésével”. Kérdés, hogy mindez mennyire járulhat hozzá egy torz vagy éppen irreális szépségideál képének kialakulásához a kamaszok esetében, és vezethet ahhoz, hogy alacsony önbizalommal, hangulatingadozásokkal, netán testképzavarral küzdjenek. A tudósok úgy vélik, hogy az határozza meg, hogy a közösségi média pozitív vagy negatív hatással lesz-e az életükre, hogy miként, és nem pedig az, hogy mennyit használják. A Dove például iskolai workshopokat indít az Önbizalom Programján keresztül, hogy enyhítse a fiatalok önbizalomhiánnyal és a megjelenéssel kapcsolatos frusztrációit.
Mi ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogy családon belül milyen képet mutat a nagy magyar valóság, különösen, ha az adott tinédzser édesanyja eleve a szépségipar talaján mozog. Két édesanyát kérdeztünk meg arról, milyen is a tinilányaik viszonya velük, a szépség témakörével és az önbizalom kérdésével a korábbi generációk tinédzseréveihez képest számos extra kihívást jelentő digitális korban. Egyikük Páll Adrienn, a New School of Makeup sminkakadémia vezetőjeként és profi sminkesként hosszú évek óta jelentkezik saját anyagokkal, mint smink- és szépségblogger a Marie Claire oldalán. Változatos és személyes hangvételű cikkek jellemzik, és, ha követitek a munkásságát, olvassátok cikkeit, akkor már azon keresztül is érezhetitek, hogy egetverő maximalizmus és a munkája minőségét tekintve a tökéletességre való törekvés jellemzi. A PR specialista Török Beával hosszú évekre visszanyúló munkakapcsolat fűzi őket össze, ahogyan az is közös bennük, hogy mindkettőjüknek van kamaszkorú lánya.
Ti hogyan mutatnátok be magatokat röviden?
Adri: Sminkmester vagyok, jelenleg 17 éve egy sminkakadémiát működtettek, ahol van szerencsém egyszerre akár 2 generációval is foglalkozni. A csapat nagyobb része – így ötvenkét évesen – akár a lányom is lehetne. Ez azért szerencse, mert valahogy könnyebb frissnek és modern gondolkodásúnak maradni. Van egy 12 éves lányom, Amanda, akit harminckilenc évesen szültem és úgy érzem, hogy azáltal, hogy mindig fiatalok vesznek körül, őt is jobban tudom érteni.
Bea: Mögöttem egy 15 éves multis lét van, amelyet az Estée Lauder cégcsoportnál töltöttem, fél éves „sabbatical szünet” után pedig most ügynökségi oldalról foglalkozom influenszermarketinggel. 3 lányom van, a legnagyobb, Noa, Adri lányával egy időben született…
Milyen kihívásokkal találkoztok a lányok nevelése kapcsán?
Adri: A legnagyobb kihívások egyike az, hogy rohan velünk az élet, és ez a rohanás egyrészt a minőségi idő hiányát eredményezheti. Másrészt az, hogy a gyerek is rohamosan fejlődik. 12 évesen olyan dolgokat tapasztalok rajta, ami nálam szerintem olyan 16 éves korom körül lett aktuális. A férjemmel, Attilával most vettük észre, hogy egy év alatt kislányból nővé kezd válni. De olyan rohamos módon, hogy lejön a szobájából, és szinte azt látom, hogy egy éjszaka alatt nőtt egy centit.
Bea: Nekem is a legnagyobb kihívás összeegyeztetni a magánéletet, az énidőt, az anyaságot a munkával. Minden este ez a legnagyobb dilemmám, hogy aznap hogyan teljesítettem. Tudtam-e mindenkire minőségi időt szánni, rá tudtam-e csatlakozni a gyerekekre? Egy nagy hurrikánt érzek. Szerintem sokan vagyunk ebben a hajóban, hogy próbáljuk megélni a minőséget – mint anya, mint vállalkozásvezető, mint partner, mint feleség. Ráadásul nehéz 3 külön korosztályt menedzselni. A legkisebb még ovis, a legnagyobb már hetedikes, a középső pedig elsős. Nagy kihívás és komoly szervezés megfelelő programokat szervezni, ahol mindenki jól érzi magát, legyen az egy kézműveskedés, társas, mozi, színház.
A gyerek nevel téged, vagy te neveled a gyereket? Szerintetek melyik állja meg jobban a helyét?
Adri: A gyereknevelés szerintem egy oda-vissza dolog. És ezért gondolom azt, hogy hihetetlen nagy személyiségfejlődési lehetőség van szülőként a gyereknevelésben, különösen ebben az időszakban. A mi lányunk versenysportoló, és most éli meg a tenisz kapcsán azt, hogy mennyire tudatosan kell egy versenyen, egy adott meccs alatt jelen lenni ahhoz, hogy tudjon teljesíteni. Hogy meg tudja fékezni az érzelmeit, mert ahogy az érzelmek eluralkodnak, onnantól kezdve a koncentráció szétesik. Na, és amikor az érzelmeknek a kordában tartásáról dumálunk neki, és nekem a reggeli rohanásban két perc alatt elszáll az agyam, akkor rám néz a lányom, és azt mondja: „anya, látod, te papolsz nekem, hogy fogjam vissza az indulataimat, meg hogy ne dühöngjek a pályán, közben meg te sem tudod megtenni ugyanezt!”
Hobbiból én is teniszezem, hogy jobban megértsem ő min megy át a pályán a verseny közben. Játszom, hogy megnézzem, amikor rám jön ugyanaz az indulat, ami benne van a gyerekemben is – hiszen én szültem – akkor tudom-e azokat a módszereket alkalmazni, amiket említettem. Hogy meg tudjam fordítani az idegállapotomat, és a koncentrációmat össze tudjam szedni.
Bea: Ez nekem annyira tetszik, hogy úgy próbálod az indulatot kezelni, hogy te gyógyítod magad és ezáltal gyógyítod a gyereket is. Nem viszed tovább azt az általános elvárási mintát, amit mi kaptunk a szüleinktől a beteljesületlen álmaikkal kapcsolatosan. Hanem itt egy csapatmunka van, nem azt várod el, hogy ő kezelje az indulatait, hanem te is a mélyére mész, és belátod, hogy hoppá, előbb nekem kell kezelnem az indulataimat, hogy mintát mutathassak.
Szóval az önfejlesztés nagy szelete az anyaságotoknak?
Adri: Igen, én egész életemben önismerettel, önfejlesztéssel foglalkoztam. Vagy úgy, hogy jártam szakemberhez, vagy úgy, hogy olvastam. Elég nehéz gyerekkorom volt, egy nehéz családban nőttem fel, ahol sokat sérültem. Benne volt mindig is a személyiségemben, hogy jobb akarok lenni, meg akarom fejteni magam. Először a párkeresés volt a nagy feladat. Rájöttem, hogy párt sem lehet másképpen találni, csak akkor, hogyha az ember rendbe teszi magát. Aztán jön a közös munka a választottammal, és utána pedig a következő nagy lépcső: a gyerekvállalás. Mert a gyerek az, akiért aztán tényleg mindent megpróbálsz, hogy jobb legyél annál, mint ami voltál, és hogy kívülről lásd, hogy mi történik, amikor benne vagy egy konfliktushelyzetben.
Van rá konkrét eset, hogy valamit tanultatok a lányoktól?
Bea: Hát erre nekem most van egy nagyon jó példám, Noa, a nagylányom nyár folyamán hatalmas növekedési ugrásban volt, és azt vettem észre, hogy az egész testén szétrepedt a bőr és striák jelentek meg. Én azonnal pánikoltam, rohantam boltba, hogy vegyek stria elleni krémet. Akkor azt mondta a lányom, hogy „de anya, ez teljesen rendben van, ez hozzám tartozik, egyáltalán nem probléma”. Ez egy akkora felismerés volt, hogy ő már sokkal tudatosabb, mint én. Felismeri azt, hogy a hibáival együtt szerethető lehet, ő ezt nem választja külön. Fantasztikus volt nekem ezt így hallani. És el is szégyelltem magam, hogy én ezek szerint jobban a külsőségek hálójában vagyok. Illetve amit én „segítségnek” gondolok, azt nem biztos, hogy ő igényli egyáltalán, hiszen ő békében van magával.
Adri: Erre reflektálva, amennyi kárt tesz a social media a fiatalokban, ezt például pont jó dolognak érzem. A pozitív testtudat elterjedését, ami egy ilyen önelfogadást eredményez. Mert az egy tök jó dolog, hogy nem őrli magát valamin, ami ellen nem tud tenni. Ez ugyanolyan, mint amikor egy terhes anyukának szétreped a hasa, vagy utána nem húzódik vissza. Ez nem egy olyan dolog, amiről tehetsz, ezt csak dobja a gép. El kell fogadni, mert így leszel tőle egészséges gondolkodású.
Nálunk is van egy hasonló sztori: 7 éves volt a lányom, amikor elmentünk inhalálni, és a takaró alá bújtunk, hogy majd együtt csináljuk, mert nem tudtam, hogy ez mennyire veszélyes. Egy pillanatra elfordítottam a fejem, és a gyerek elkezdett vicceskedni a takaró alatt, amiből az sült ki, hogy a forró kamillát magára rántotta és leforrázta a combját. Ilyen forrázás sosem volt a családban, sem Atinál, se nálunk, egész egyszerűen rutintalanok voltunk. Volt otthon panthenol spray, először azt gondoltuk, hogy gyorsan befújjuk, és az rögtön rendbe teszi majd. Aztán egy percre rá elkezdett hólyagosodni, és akkor már tudtuk, hogy nagy a baj. A gyerek közben annyira édes volt; sírt, de amikor észrevette a pánikot rajtam, rögtön elkezdte mondani, hogy nyugodj meg anyu, majd rohangálok, és akkor hűl, és nem fáj annyira. Csak utána dugtuk hideg víz alá a combját. Később kiderült, hogy ezzel kellett volna kezdenünk.
Kórház lett a vége?
Adri: Igen, berohantunk a kórházba, és ott derült ki, hogy ez egy nagyon komoly, tenyérnyi, harmadfokú égési sérülés, amit bőrátültetéssel lehetett csak begyógyítani. Senkinek nem kívánom, borzasztó érzés volt. Mindennap kötözésre kellett vinni, ami altatásban történt, mert ez egy nagyon fájdalmas dolog. Mindeközben elképesztő módon váltunk egy emberré Attilával, erről szólt az életünk. Én akkor mindent félretettem, és ameddig folyamatban volt a gyógyulás, addig bent éltünk a lányommal a kórházban. Hoztuk-vittük, és nagyon sokat foglalkoztunk azzal, hogy ő lelkileg ezt – amennyire csak lehet – ne traumaként élje meg. Amikor levették a kötést; a bőrátültetés keloidos lett. Maradt utána egy dudoros maradvány, de annyit szeretgettük ezt a kiscsajt, meg annyit mondtuk neki, hogy figyelj, ez lesz a te szexepiled, hogy ő azóta is mindenkinek megmutatja. Nem szégyelli, bármikor bárkinek elmeséli a sztorit. Azt mondja nekem, hogy „figyelj, ilyen senkinek nincsen”. És ugyanúgy felveszi a bikinit, a kis shortot, a bármit, úgy fogja fel, hogy ő ettől különleges. Akkora adomány, hogy neki nem egy szégyenfolt lett ez, hanem átfordította. Nyilván a sok szeretet és törődés is benne van mindebben, de igazából az, hogy az ő kis lelke – ugyanúgy, ahogy a Noának – ilyen erősen állt ehhez a sztorihoz, és hogy ilyen elfogadó magával szemben. Ez csodálatos.
Mi a – viszonylag – sikeres tininevelés titka szerintetek ebben a korban. Már ha van ilyen…
Noa is ugyanúgy igényli a szülői puszit, ölelést, mint a kisebbek
Bea: Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy tinit nevelni nem könnyű, én viszont egyelőre nem szembesültem semmilyen extrém nehézséggel. Szerintem azáltal, hogy meghagyom a teret, hogy olyan legyen, amilyen lenni akar, kialakul egy alap harmónia köztünk. Mondok egy példát: ha egész nap olvasni akar, vagy csak kuckózni a szobájában, nem fogok 10 percenként rányitni és lerángatni porszívózni. Persze megvan neki is a feladata, de nem viszem túlzásba, nem fogom be mindenáron mindenbe. Meghagyom, hogy legyen gyerek. Én egy parentifikált gyerek vagyok, egész fiatal korom óta főzök, takarítok, nagyon sok mindent mi láttunk el a tesómmal, és nem biztos, hogy ezt így kell jól csinálni. Odafigyelek, hogy ha éjjel tizenegykor akar beszélni, akkor én éjjel tizenegykor fogok vele beszélgetni, hogy ha be akar bújni az ágyamba és össze akar ölelkezni, mert nem tud elaludni, akkor az is jöhet. Nálunk nincs olyan, hogy te 13 éves vagy, tudnod kell egyedül aludni. Illetve, amit még észrevettem, hogy mi sokszor azt hisszük, hogy ők már nagyok, és nem igénylik a testi ölelést vagy puszit. Ez nem így van. Én azt látom, hogy a kicsik után áll be a sorba, és szól, ha kimaradt az ölelésből meg a pusziból.
Adri: Nálunk abszolút észrevehető – hogy a szépségről is meg a divatozásról is beszéljünk – hogy Amanda ebben nagyon érdeklődő. Én csak kicsit később kezdtem, de tinikoromban szinte minden barátnőmnek már én adtam öltözködési tanácsokat. Már az általános iskolai ballagásra is a szempillaspirált meg a szájfényt én raktam föl mindenkire, és azt látom a lányomnál, hogy ebben nagyon benne van ő is. Mindig, amikor kitalál valami újdonságot, mert látja, hogy menő, akkor ebben úgy vagyok partner, hogy közben azért próbálom az életkorát is nagyon komolyan figyelembe venni. Mert más az, amikor egy bizonyos szettben 16 évesen indul el az ember gyereke, és megint más, amikor 12 évesen. Partner vagyok sok mindenben, úgy, hogy megmutatom azt, ami szerintem belefér. Tehát pl. fekete szemceruzát nem használhat, de kifestheti a szempilláit, és megtanítottam, hogy hogyan kell szépen, természetes módon ezt megtenni. Felvehet egy nagylányos ruhát, de ha mondjuk kilátszik egy kicsit a hasa a felső részből, akkor biztos, hogy egy hosszú nadrágot kell felvennie hozzá. Próbálok kereteket tartani.
Azért sokan 12 évesen már nem itt tartanak „visszafogottságban”.
Adri: Én azt látom hogy két véglet vehető észre a környezetemben. Vagy már 12 évesen 2 centi hosszú géllakkos körömmel mennek be a suliba a lányok, és tényleg olyan fejlettek, hogy simán azt mondod, hogy 16 évesek, vagy pedig olyan szigorban nőnek föl, hogy az egyéb gondokat eredményezhet. Például, hogy kilépve az ajtón, ott lesz nála sutyiban minden egyéb; körömlakk, smink stb. Vagy, hogy felvesz egy olyan kicsi szoknyát, amiből kilóg mondjuk a villamoson a popsija, mert azért láthattunk ilyen eseteket a környezetünkben az otthoni szigor után… Szóval én ebben úgy nézem Amanda igényeit, és közben próbálom úgy tartani a gyeplőt, hogy ne a saját kárán kelljen megtanulnia bizonyos dolgokat. Ne kezdjenek vele ki idő előtt, mert hiszen százhatvanhét centi magas, sportos és már most nagyon nőies. Nyilván nem akarom, hogy titkolja ezt, de ugyanakkor próbálok egy olyan keretet tartani, amiben nem teszem ki felesleges atrocitásoknak.
Vannak tabutémák otthon?
Bea: Nemrég volt egy megrázó esemény egy iskolában, amikor egy tini öngyilkos lett egy iskolai fegyelmi miatt. Mikor meghallottam a hírt, azonnal elmondtam a nagylányomnak, hogy mi történt. Hogy volt egy ilyen eset egy másik iskolában, és én szeretném, ha tudná, hogy ha bármilyen kihágásba keveredne, vagy hall ilyen dologról, akkor beszéljünk róla. Itt biztonságban van, bármit történik vele az életben, hozzánk mindig jöhet, nincs olyan, hogy elítélem. A jegyei miatt se szóltam soha, jöhet haza bármivel, nem kell eltitkolnia, nem kell rettegnie a rossz értékelés miatt. Mindent megbeszélünk, korrigál és szuper tanuló ennek ellenére. Vagy pont ezért.
Adri: Nagyon sokat gondolok vissza a lánykoromra, amikor én voltam ebben az időszakban. Egy rendkívül renitens lány voltam, aminek nyilván sok oka volt, de anyu engem hagyott, hogy csináljam, amit akarok. Ami végül is jó volt, mert megélhettem a személyiségemet. Ugyanakkor egy csomó dologról nem tudtunk beszélgetni, mert egyszerűen tabu téma volt otthon. Például amikor a menstruációm elindult, akkor azt, hogy mit kell ilyenkor csinálni, egy idősebb lánytól tudtam meg, mert otthon soha nem volt szó róla. Anyu mindig titkolta, ha neki megvolt. Még sorolhatnám azt, hogy milyen atrocitások értek az iskolában. Kényes kérdések, akár a nemiséggel vagy a fiúkkal kapcsolatban – otthon ezekről semmiféle kommunikáció nem volt. Ezért mi mindig figyeljük a lányunkat, hogy éppen mi az, ami foglalkoztatja, és éppen ami a téma nála, arról elkezdünk úgy beszélgetni, hogy ő is meg tudjon nyilvánulni, meg tudjon nyílni.
Bea: Igen, az nagyon fontos, hogy merjen és akarjon a gyerek kommunikálni, hogy érezze azt, hogy beszélhet dolgokról, még, ha ciki is. Nem kell titkoljon semmit.
Adri: Egyébként szerintem nagyon fontos a menstruáció kapcsán, ami nekem egy óriási felismerésem volt, hogy valóban, az anyáink szégyenként élték még meg, ha megvolt a havi vérzésük. De olyan szinten, hogy még a férj sem tudott róla. Mert ha szólsz egy férfinak a teniszpályán, hogy nem fogok tudni olyan jól futni ma, mert görcsöl a hasam a mensi miatt, és a férfi zavarba jön, az milyen? Rég nem itt kéne már tartanunk a 21. században.
A szépség és az arcápolás terén mit adtok tovább a lányoknak?
Bea: A higiénia kapcsán megint csak a partnerségre tudok visszautalni. Nálunk egyáltalán nincs tabusítás, én félig magyar, félig mediterrán lányokat nevelek, ami hozza magával azt, hogy nekünk már nagyon korán kellett beszélnünk az esetleges kellemetlen testszagokról, a zuhanyzás fontosságáról, illetve az izzadásgátlók használatáról. Így ez nálunk már a 7 évesnél is benne van a mindennapi rutinban. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy ők ápoltak legyenek, mint az, hogy ezt valamilyen elv mentén kitoljuk, és az iskolában emiatt esetleg cikizzék, kiközösítsék. Ami még természetesen abszolút benne van a rutinban, az a fogápolás, a fogszabályzóval ráadásul jön egy picit „másabb” ápolási folyamat is, illetve a nagylány már nagyon érdeklődik az arcápolás iránt is. Így kapott ő is egy számára megfelelő krémet, ami csak a sajátja. Járunk kozmetikushoz tisztításra, vagy masszázsra, tőle függ, mihez van kedve. Ezáltal az öngondoskodást is meg lehet nekik tanítani, hogy igenis szabad magukra időt szánni.
Adri: Nálam az apai ág elég erős szőrzetű – és hát mit ad isten, ezt nem csak a férfiak örökölhetik. Már strandra jártunk, amikor elkezdtek csúfolni azzal, hogy nem vagyok szőrtelenítve, ami nem volt ugye akkoriban egyértelmű (a 80-as évekről beszélünk). Ez bennem hatalmas sebet ejtett, és csak súlyosbította, hogy én erre nem voltam felkészítve otthon. Így, amikor a lányom először jött haza szomorúan egy hasonló beszólás miatt, nem is volt kérdés, hogy intézkedem. Mert nem mindegy, hogy most 10 évesen kezdjük a szőrtelenítést vagy majd csak 18 évesen? Addig annyit fogják csúfolni, annyi alázásban lesz része – mert hogy a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással –, hogy szerintem lelkileg sokkal nagyobb kárt okozol, ha annyiban hagyod.
A közösség fontossága?
Bea: Amikor a nagylányom ötödikes lett, akkor sajnos nálunk a közösségben elkezdődött a bullying, kiközösítés, megbélyegzés, egymás kibeszélése. A mi esetünkben szinte 2 év azzal telt el, hogy minden áldott nap beszéltünk arról, hogy mi történt az iskolában, milyen volt a dinamika az osztályban, milyen volt a dinamika bizonyos lánycsoportoknál, és hogy ő hogyan érzi magát ebben a konfliktusban. Az egy nagyon nehéz periódus volt. Én azt látom, hogy ebben a korban már nagyon egymásnak szeretnének megfelelni, nézegetik egymást, ki mit vesz fel, hogy sminkeli magát. A közösségnek inspiráló, meghatározó ereje van. Én nagyon örülök, hogy a nagylányom ki tudta alakítani a saját stílusát, nem vágyik még szerencsére se műkörömre, se erős sminkre. Néha persze enyhe, lányos dolgokat kipróbál – hogyne tenné, én is sminkelem magam mindennap – ők ebben nőnek fel. Viszont nagyon fontos, hogy kik, milyenek a barátai, és az én nagylányomnak csodás barátnői vannak. Fantasztikus, keményen dolgozó szülőkkel, akikkel én is barátságban állok, azt látom, csupa jó dologra inspirálják egymást.
Adri: A közösségnek meghatározó szerepe van ebben az időszakban, ez nem is kérdés. Különösen úgy, hogy ennyit vannak a gyerekek digitális környezetben. Nagyon észnél kell lenni. Mi igyekszünk beszéltetni, hogy milyen tartalmakat néz a telefonon, kiket követ, illetve, hogy a környezete kiket néz és kiket követ. Nálunk is korlátozva van a képernyő idő, 15 perc Youtube, 15 perc TikTok. Viszont azt látom, hogy ha valakinek már lejárt az ideje, akkor odaállnak egymás mellé, és azét nézik, akinek nincsen limitálva a képernyő ideje. Tehát egyrészt utánozzák azokat, akiket néznek a social médiában, illetve utánozzák egymást is. Szerintem itt van a szülőknek megint óriási felelőssége abban, hogy ennek hogyan szabnak határt. Nem feltétlenül a tiltás, hanem a korlátok megszabása fontos. Illetve, a külsőségekre visszatérve, az is számít, hogy a szülő mit tesz meg a saját szépségéért, és azt hogyan teszi. Vagyis hogy milyen a minta.
Mert a szépség témája is teljesen kettészakadt: van a teljesen irreális szépségideál, ami már egy szétműtött arc, egy átműtött minden, illetve van a brutál naturál perspektíva, amikor valaki semmit nem használ, mert minek az, külsőség. És ebben kell valahogy megtalálni azt a középutat – önmagunknak is –, ahol mi megtaláljuk jól a szépségünket, és ezáltal jó mintát is tudunk adni a gyerekeinknek, hogy mennyi az annyi. Nem attól leszek jó fej szülő, hogy hagyom, hogy tizenpár évesen 2 centi hosszú műszempillát viseljen a gyerekem. Valahogy ebben a személyes felelősséget fel kell ismernünk, és tényleg a korának és az érdeklődésének megfelelően kell menőnek látszania a gyerekednek, hogy ne érezze magát lemaradva a többiektől, de felismerje előbb-utóbb, hogy Jézus Mária, hát ez már egy ízléstelen dolog…
Hogyan néznek ki nálatok a családi, közös programok?
Bea: Mi 3 gyereket nevelünk a férjemmel, és nekünk egyáltalán nincs segítségünk, nagyszülők nem élnek országhatáron belül, emiatt rengeteget vagyunk együtt a gyerekekkel. Ami szuper, viszont nagyon megterhelő is tud lenni sokszor. Az ember nem nagyon találja magát a nagy zajban. Én azt találtam ki – az ovipszichológusok javaslatára –, hogy minden gyerekemre szánok külön időt. Mert szuper dolog, hogy sok időt töltünk mi együtt öten, de hol vannak ebben külön-külön a gyerekek? Úgyhogy bevezettem azt, hogy be vannak írva a naptáramba, mint bármilyen más program, megbeszélés, tennivaló. Mikor először említette ezt nekem a pszichológus, mondtam, hogy nekem erre semmi időm, mindenkit én szedek össze, viszek suliba, mikor tudnám ezt megvalósítani. De ha erre nincs időm, akkor mire? Úgyhogy kis cselhez folyamodva tudtam ezt megoldani, olyankor hozom el egyik-másik gyereket, míg a többiek még bent vannak intézményben, és így tudunk lopni 1-2 órát, nem sok, de arra pont elég, hogy csak rá figyeljek. Én most nagyon próbálok priorizálni, és mindenek felé a gyerekeimet helyezni, mert ha nem most, akkor mikor lesz alkalmam velük így kapcsolódni? Van 12 évünk és utána huss, jön a tinikorszak, és már nincs is szükségük ránk és igen, ott már hagyni kell őket leválni.
Adri: Igen, nagyon nehéz mostanában ezeket a közös programokat megszervezni, egyrészt azért, mert Amanda például minden áldott nap 3 órát edz. Szóval arra szoktam figyelni, hogy egy héten legalább egyszer vagy kétszer én menjek érte vagy én vigyem el, és akkor a kocsiban azt a zenét hallgatjuk, arról beszélünk, amit ő éppen földob. Ez egy nagyon kis átlagos program, de imádom, mert akkor tényleg kettesben vagyunk a kocsiban. Illetve csinálunk közös shoppingokat is, ami szintén nem egyszerű, mert elképesztő energiagolyó a lányom, határozott elképzelésekkel. Mivel ő egyke, nálunk pont fordítva van, ő egészen pici kora óta nagyon szereti, ha van itt nálunk valaki barátnő, akivel tud együtt lógni. Többször voltunk úgy utazni, programozni, hogy vittünk barátnőt is, illetve nálunk a szülinapi partikat is mindig itthon tartjuk, egész naposak, és oda azt hív meg, akit ő akar. Azt akarjuk, hogy érezze, ez az ő napja, az ő sztorija, szóval én engedem, hogy bárki jöhessen.
Bea: Amúgy ez a jellegű megengedés, hogy úgymond open-house van nálatok, nem limitáljátok, nálunk ugyanígy van. Szerintem annyira fontos, hogy a gyerekünk akarjon, szeressen, merjen otthon lenni a barátnőjével, ne köztereken, plázákban kelljen találkozzanak. Én ilyenkor mindent megengedek, feldúlják a konyhát, birtokba veszik a fürdőszobát, sebaj, örülök, hogy ott vannak.
Adri: Mi is azon dolgozunk, hogy merje mindig hazahozni minden barátját, és ha eddig eljutunk, akkor már én azt gondolom, hogy 5 csillagot kaphat a nevelésünk.