Nő vagy? Azért még nem muszáj szégyellned magad…

Tavasszal különösen izgalmas workshopon vettem részt. A szégyen témakörét boncolgató eseményen azt a feladatot kapta a hallgatóság, hogy idézzen fel magában egy olyan eseményt, amikor szégyent élt át. Meglepett, milyen könnyen ötlött eszembe rögtön két-három olyan helyzet, amikor lángba borult az arcom, és az is, hogy a fejben újraélt szégyenteljes szituációk mindegyikében nőként és/vagy anyaként „semmisültem meg”.

A sokféle gondolatot elindító esemény élményét még napokig vittem magammal. Ismerőseimmel beszélgetve aztán megállapítottam, hogy a szégyen érzése majd’ mindegyikünknek napi rutin, és hogy nőként szinte reflex elrestellni magunkat. Közösségeink ráadásul nem sietnek a feloldozással.

Mi a szégyen?

Egy megsemmisítő erejű érzés. Amikor átéljük, saját tökéletlenségünk és értéktelenségünk érzése áraszt el bennünket. Na meg az a fojtogató tudat, hogy nem vagyunk méltók mások szeretetére, mert nem vagyunk olyanok, mint amilyennek lennünk kellene.

Nyelvünk nagyon érzékletesen fejezi ki, mit érzünk ilyenkor: szívünk szerint elsüllyednénk.

Bár nem véletlen, hogy a szégyent sokszor összekeverjük a bűntudattal, előbbi jóval pusztítóbb, mert a minősítés itt az egész személyiségünket érinti, és nincs semmilyen konstruktív összetevője. Knapek Éva klinikai szakpszichológus megfogalmazása szerint: „Fontos különbség, hogy a bűntudat egy-egy adott cselekvésünkre vonatkozik, a szégyen viszont az egész lényünkre. Ezért is olyan nehéz vele megbirkózni.” Az, hogy néha elszégyelljük magunkat, teljesen természetes, ugyanakkor az állandósuló és/vagy rendszeres szégyenérzet az önbecsülés és az önértékelés komoly sérülésére utalhat, és akár depresszióhoz, elszigetelődéshez is vezethet.

Honnan ered?

A szégyen nem születik velünk: szükség van hozzá bizonyos szintű éntudatra, annak megsejtésére, hogy mások mit várnak el tőlünk, és „mit fognak rólunk gondolni”, ha nem ennek megfelelően viselkedünk. Valamikor kisgyerekkorunkban tanuljuk meg, hogy milyen helyzetekben „ajánlatos” szégyellni magunkat, és a külvilág reakciói alapján lassan megértjük, hogy bizonyos dolgok egyszerűen nem derülhetnek ki rólunk.

„A szülők nagy szerepet játszanak – akár akaratlanul is – ebben a folyamatban – mondja a szakértő. – Az olyan mondatok, mint a »Szégyelld magad!«, a »Szégyent hozol rám, ha így viselkedsz!« vagy az »Ilyet rendes gyerek nem csinál!« mélyen bevésődnek. Elképzelhető, hogy ezekből azt tanuljuk meg, hogy ha nem felelünk meg az elvárásoknak, akkor nem egyszerűen hibázunk, de a szeretetre sem vagyunk érdemesek.” A szégyen tehát mindig társas közegben kialakuló érzés – nyelvünk pedig erre is pontosan mutat rá: mindig valaki előtt szégyelljük magunkat.

Egy kislány ilyet sosem

Tény, hogy a férfiak is társadalmi elvárások tömegével küzdenek, ezek közül nem egy olyan, ami hosszú távon megbetegítheti őket, és amelyeket ma még alig beszéltünk ki. Viszont el kell ismerni: bár a szégyen nem nemhez kötött érzés, megnyilvánulási formái, forrásai és feldolgozási lehetőségei már erősen függnek a nemünktől. „Lány létedre ilyet csinálni…” – hangzik a bíráló mondat, amikor egy lány valami olyat tesz, ami nem felel meg a nemével kapcsolatos szerepelvárásoknak. Máskor meg az adott viselkedés minősítését a nemi sztereotípiákkal igazolja a közösség: „Hagyd már ezt a nyavalygást, megjött? Hisztérika!”

A kislányoknak a külső feddésből lassan kialakul saját belső kritikusunk hangja, és egy idő után fel sem tűnik, hogy folyamatosan minősítgetjük magunkat, a nőiességünket vagy épp az anyaságunkat. Nemrég észrevettem, hogy a legtöbbet én is ebből a perspektívából kritizálom magam. Mindennapos, magam felé irányuló „kedvességeim” közé tartozik az: „Úgy izzadsz, mint egy dokkmunkás.”, „Nem kellett volna ennyit edzeni, eltűnt a melled.”, „Hű, ezt de nyávogva mondtad.”. „Tényleg képes vagy harmadjára is elfelejteni az ebédbefizetést?” Pedig én még csak nem is vagyok folytonos haragban magammal… De akkor miért?

Talán azért, mert a közösségek – legyen ez családi, munkahelyi közösség vagy a társadalom – többsége a nőktől még ma is azt várja el, hogy legyenek minden pillanatban és elsősorban nőiesek. A nőiesség kifejezés pedig többnyire a finomság, a szelíd gömbölyűség, a puhaság, az illatosság, a gondoskodás és annak a szinonimája, hogy a magunk érdekeit a másoké mögé helyezzük. És hiába vagyunk nőként milliófélék, akár ettől jelentősen eltérő karakterűek is, mindegyikünknek ennek kellene megfelelni.

Mindemellett a női testet és szexualitást is szigorúan ítéljük meg társadalmi szinten, és legtöbbünknek nehéz nem belsővé tenni a külső kritikákat. Míg például a társadalmi vélekedés alapján egy nőre nézve szégyenteljes, ha túl sok szexuális partnere volt – nem is verjük nagydobra az ilyesmit –, egy férfi esetében már-már erénynek tűnik. És eltérés az is, hogy egy nő megítélésében jóval nagyobb súllyal esik a latba partneri vagy szülői minősége („Szép kis feleség…!”, „Hát milyen anya az ilyen?”), mint a férfiakéban.