- Wendy Swift ügyvéd férje 1996 májusában kezdte meg börtönbüntetését, miután majdnem 2 millió dollár elsikkasztásáért hat évre elítélték.
- A nőnek nem volt munkája, és fogalma sem volt, miből fogja fizetni a számlákat.
- Három lányuk 16, 12 és 8 éves volt ekkor. Igaz történet.
Wendy Swift kényszerből vált független nővé. Nem tervezte, hogy családfenntartó lesz és feladja korábbi életformáját, de a sors ezt dobta neki. Ma hálás azért, amit élete legnagyobb kríziséből tanult, és millióknak szolgál példaképül. Wendy ma már tudja, hogy soha nem késő a nulláról kezdeni. Az ő vallomása következik.
A raboknak nem volt nevük, nem volt magánéletük
Ügyvéd férjem 1996 májusában megkezdte börtönbüntetését, miután majdnem 2 millió dollár elsikkasztásáért hat évre elítélték. Én pedig minden szombaton fogtam magam, és elvittem a három lányunkat a connecticuti állami börtönbe, ahol az apjuk raboskodott.
A férjem egyik napról a másikra csak egy szám lett egy börtön falai között. A raboknak nem volt nevük, nem volt magánéletük. Amikor valaki börtönbe kerül, az egész családot magával rántja. Lesajnált bűnözőcsalád lett belőlünk, nekem pedig nem volt más választásom, mint hogy egy teljesen új életet építsek fel, szinte a semmiből.
Legbelül szüntelen csak átkozódtam
Tudtam, mennyire fontos a 16, 12 és 8 éves lányaimnak, hogy lássák az apjukat – hogy meggyőződhessenek róla, biztonságban van, és megmaradhasson a szeretetteljes kapcsolatuk.
Ezek voltak az utolsó hónapok, amit a lányokkal csodás, négy hálószobás házunkban tölthettünk, én pedig elégedett voltam magammal, hogy megszerveztem ezeket a látogatásokat. De bárhogy is igyekeztem higgadtnak látszani, magamban szüntelen csak átkozódtam, amikor újra és újra fel kellett tolnom a rozsdás, 40 kilós fűnyírót a hepehupás udvarunkon.
Bűnös voltam én is
Be kellett látnom, hogy az addig életformám bizonyos értelemben szintén bűnös volt. Hogy rossz döntéseket hoztam, és nem voltam hajlandó tudomást venni arról, ami nem volt kellemes.
Nem volt helyes, hogy az életem egy üres versengés volt. Ez a verseny olyan talmi dolgokért folyt, mint a tökéletes otthon, a Disney Worldben töltött nyaralások és a drága éttermezések. A legnagyobb bűnöm mégis az volt, hogy egyedül a férjemtől vártam, gondoskodjon rólam, ahelyett, hogy felelősséget vállaltam volna magamért. Mindezt hajlandó voltam beismerni.
Egy illúzió vége
David nem különösebben foglalkozott azzal, hogy min megyünk keresztül. Hogy mint az őrült, munkát keresek, hogy költöznünk kell, méghozzá egy rászorulóknak fenntartott negyedbe. Úgy viselkedett, mintha ez csak másodlagos lenne, nem pedig életbe vágó. Bizonyos dolgokba többé nem volt beleszólása, úgyhogy inkább a kutyánkról kérdezgetett, amikor nála jártunk.
A kutya is várta haza, amikor börtönbe került a férjem
„A te oldaladon alszik az ágy mellett, és folyton az ablakhoz megy – mondtam neki – szerintem azt várja, hogy hazagyere.”
„Mondd neki, hogy hamarosan otthon leszek, és akkor elmegyünk hosszú sétákra. Ha hazajövök, annyi csontot kap, amennyit csak akar” – felelte.
A férjem a börtön falai között kezdett új életet
David a börtönben más elítéltek jogi ügyeit kezdte intézni, számítástechnikai tanfolyamra járt. Lelkes volt a bent futó projektjeivel kapcsolatban. A látogatásokon minden majdnem olyan volt, mint régen: ő mesélt az ügyfeleiről. Akik szintén rabok voltak, tanácsot kértek tőle, tisztelték őt.
Velünk pedig a jövőt tervezte. Arról álmodozott, hogy ismét ellátogatunk a Hamptonsban élő nővéréhez, hogy újra eltöltünk egy hetet a Disney-ben, meg még egyet a hegyekben.
Egy új élet kezdete
A gyerekeknek – valójában önmagának – azt hajtogatta, hogy valaha szabad ember volt, aki gondtalanul élvezte az életet. Amikor ez a kis kisiklás (értsd: a börtön) véget ér, újra ott folytatja majd, ahol abbahagyta.
De bármennyire is szeretett volna a jövőbe menekülni, azok a nyári napok már nem olyanok voltak, mint előtte. Ő börtönben volt, mi pedig a kinti világban. Próbáltam megfejteni: vajon tényleg azt gondolta, hogy ha egyszer kijön, könnyedén visszacsusszan majd a régi életébe? Valójában nem volt visszatérés. Nem is tértünk vissza.
A lányaim depresszióval, szorongással és szégyennel küzdöttek
A nyár végén a lányaimmal szociális bérlakásba költöztünk, ahol aztán 14 évig éltünk. Átmeneti munkát vállaltam, mert nem volt pénzem a tanári diplomámra. Fizettem a számláimat, és életemben először önállóan adtam be az adóbevallásomat. Kevesen ünneplik a napot, amikor befizetik az adót, de számomra ez a függetlenség első mérföldköve volt.
A férjem börtönbe került, és mi új életet kezdtünk a lányaimmal
A lányaim megküzdöttek depresszióval, szorongással és szégyennel, de elvégezték az egyetemet, diplomát szereztek. Ma értékes munkát végeznek: jogsegélyszolgálaton, szoftvermérnökként, zeneterapeutaként.
Mi elváltunk, de jó a kapcsolatunk, és mindketten újraházasodtunk. David visszament tanulni, szociális munkás lett, szenvedélybetegeket segít. Én visszatértem a tanításhoz, ma már nyugdíjas vagyok.
Amikor valaki börtönbe kerül, az egész családot magával rántja
A férjem nem ártatlanul került a börtönbe. A börtönbe kerülése révén rengeteget megtudtam a büntetőjogi rendszerről és a börtönök világáról, megláttam a rendszer számos hibáját.
Rájöttem, hogy a börtönbüntetésüket töltő emberek gyerekei hátrányos helyzetben vannak érzelmileg és szociálisan. Ez az élmény akár évtizedekre meghatározhatja a sorsukat, és ez az oka, hogy gyakran maguk is fenntartják a bűn-büntetés körforgást.
Az Annie E. Casey Alapítvány 2007-es jelentése szerint „egy anya vagy apa letartóztatása olyan – érzelmi, társadalmi és anyagi – következményekkel jár egy gyerek életében, amelyek tanulási nehézségekhez és viselkedési problémákhoz vezethetnek.”
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat
A férjem börtönbe kerülése egyfajta katalizátora lett az én személyes fejlődésemnek. Olyan dolgokkal kellett szembenéznem, amelyekkel addigi védett, kényelmes életemben sosem szembesültem volna.
Nem tudom, ez a fejlődés megvalósult volna-e másként, de egy biztos, a költözés, az egzisztenciális bizonytalanság, a szűkös anyagi keretek, a börtönlátogatások új perspektívát adtak. El kellett gondolkodnom, hol is van a helyem a társadalomban – és hogy milyen kiváltságokban volt részem addig.
Ez az élmény megváltoztatott, átformálta az életemet. Az elkényeztetett, függő helyzetből tudatos, felelősségteljes életforma lett. Sosem kívánnám senkinek azt, amit a gyerekeimmel átéltünk, mégis hálás vagyok azért, ahol most tartok – és azért, amit tanultam.
Remélem, ezt a tudást mások javára kamatoztathatom.
Forrás: Huffington Post Fotó: Getty Images
