„Napi 24 órát voltam összezárva legalább nyolc emberrel. Sosem voltam egyedül, mégis magányos voltam. Kint, amikor egyedül voltam, akkor sem voltam magányos, mert a családom mellettem állt. Tudtam, hogy számíthatok a férjemre, a két lányomra, a testvéremre és a szűk környezetre” – kezdi a beszélgetést Mária, aki fél évet töltött börtönben egy közel egy évtizedes, munkához köthető jogi vita után. Férje abban a fél évben egyszer sem tudott mosolyogni. „Messze nehezebb volt a feleségemnek, hiszen ő volt a fogvatartott, de nekem és a gyerekeinknek is óriási törést jelentett. Majd jött a járvány, és már csak levelezés és korlátozott telefonbeszélgetések útján kommunikáltunk. Közben nem tudtuk, hogy mi történik vele, mit él át” – meséli Imre, aki több mint 35 éve Mária férje.
A család a kézhez kapott ítélet után megpróbált felkészülni erre az időszakra, interneten keresgéltek, hogy mit vihet be az intézménybe az édesanya. Szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy milyen személyes tárgyakat lehet bent tartani, a cipőfűzős cipő például kizárt. Bár a büntetés-végrehajtás hivatalos oldalán részletes tájékoztatás található Befogadási eljárás és Elítélt birtokában tartható tárgyak címen, illetve a kérdésben a Magyar Helsinki Bizottság is ad tájékoztatást, mégsem volt minden egyértelmű. Mária bilincsbe zárt kézzel vitte magával a háromtáskányi holmit – ebből egyet elvettek tőle. A helyzetet súlyosbította az asszony egészségi állapota: cukorbetegen került börtönbe, és hosszasan kellett érdeklődnie arról, hogy az inzulint milyen keretek között tarthatja magánál.
„Anya és apa azonnal felhívott engem és a testvéremet, elmondták, hogy mi vár ránk, és utána együtt gyűjtöttünk erőt a következő időszakra – ezt már Mária lánya, a fiatal felnőtt Judit meséli, aki aggódva követte édesanyja büntetésének állomásait. – Minden kihatott a családra az ítélettől kezdve a bevonuláson, a fogva tartási időn és a szabaduláson keresztül a büntetés utóéletéig. Emlékszem, amikor letelt a fél év, és anya hazajött, húsz kilóval kevesebb volt, szinte összement. Elképesztően fájdalmas volt az első találkozás.” Ez keveredett örömmel, aggodalommal, féltéssel, eufóriával, míg minden újra beállt a régi kerékvágásba.
Hosszú feldolgozási folyamat
Mária a szabadulás után további tíz hónapig reintegrációs őrizetben volt, vagyis a saját otthonában, lábbilincsben töltötte le a büntetése hátralévő részét, ezt követte a feltételes szabadláb, amikor már nem követték minden lépését, nem volt rajta műszer, de még nem utazhatott külföldre. A büntetés idejére nem szüneteltette a vállalkozását, mert tudta, hogy nehezebb lenne nulláról újrakezdeni.
„A szabadulás egyszerre volt nehéz és szép. Nehéz volt, hiszen a kinti világ börtönökről alkotott képe köszönőviszonyban sincs a valósággal.”
Mária – másokkal együtt – érdekvédő csoportot alapított, hogy a börtönviseltek társadalomba történő visszailleszkedését elősegíthesse. „A kezdetektől sok segítséget kaptunk a Magyar Helsinki Bizottságtól, akár vasárnap is hívhatta őket a családom, mindenben támogattak minket. Velük együtt alapítottam a FECSKE-t, a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoportot, és elindult egy párbeszéd az érintettek között.” (A FECSKE-hez csatlakozó volt fogvatartottak, a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartott emberek hozzátartozói, támogatói és a témában jártas szakemberek az emberséges, tisztességes börtönrendszerért dolgoznak.)
Letöltött büntetés utáni szabadulás
A nőt a férje is mindenben támogatja, és az egész család szinte szinkronban mondja, hogy a reintegráció csupán a fogalmi világban létezik, de valójában csak azok a börtönviselt emberek képesek visszatérni a társadalomba, akik elég erősek, és akik egy támogató, jó közegbe térnek vissza. Ellenkező esetben idő kérdése, hogy mikor kerülnek újra a börtön falai közé. Judit szerint a biztos háttér mellett fontos lenne, hogy több specialista foglalkozzon a szabadulás után az érintettekkel és segítse a feldolgozást, illetve hogy aktív kommunikáció induljon a témában, és a büntetett előélet ne legyen letörölhetetlen stigma.
Szélsőséges gondolkodás
Júlia feleségként és anyaként szembesült a ténnyel, hogy férje évekig tartó börtönbüntetés miatt nem lehet mellette. Munkaügyi területen elkövetett bűntett miatt a férfit szokatlanul hosszú időre ítélték el. Ez önmagában dühítő volt a család számára, de ami ennél is nagyobb nehézséget jelentett, hogy a harmincas évei elején járó feleség két kisgyerekkel maradt magára. „Én nem egyedülálló édesanya lettem, hanem egyedül nevelő. A férjem nem elhagyott minket, hanem letöltötte a rá kiszabott börtönbüntetést. Döbbenetes volt, amit tapasztaltam, amikor másoktól segítséget kértem. Emlékszem, interneten vettem fel a kapcsolatot egy fórummal, csupán információra volt szükségem: milyen támogatást igényelhetek, hogyan és hol? Miután elmondtam, hogy miről van szó, megalázó válaszokat kaptam. Akkor feleszméltem, hogy a börtönviselt emberekről szélsőségesen gondolkodik a társadalom” – magyarázza Júlia, majd rögtön hozzáteszi, hogy az évek során többször is neki szegezték a kérdést: megvárja-e a férjét. Miközben benne fel sem merült, hogy létezik másik út.
A gyerekeknek annyit mondott, hogy az édesapjuk most távol lesz egy ideig, hiszen a kicsik még nem érthették, miről van szó.
Az édesanya helyzetét tovább nehezítette, hogy az egyik gyereknél idegrendszeri problémát diagnosztizáltak. „Nekünk volt még alkalmunk családi beszélőre menni, így mind a négyen együtt lehettünk egy órán keresztül, természetesen a börtönőrök ellenőrzése mellett. Már látszott, hogy valami gond van az egyik gyerekkel, de nem mondtam el a férjemnek, hogy mi derült ki, nem akartam több fájdalmat okozni.” Júlia csak a szabadulás után beszélt a betegségről, hiszen, mint mondja, szabadlábon kezdődnek az újabb nehéz lépések.
Hazánkban elsősorban a Magyar Helsinki Bizottság és a közelmúltban alapított FECSKE nyújt segítséget a börtönviselt emberek családtagjainak, rájuk mindenképp lehet számítani, ha az érintettek méltatlan bánásmódot érzékelnek vagy nem tudnak eligazodni a bonyolult jogi kérdésekben. „Amikor belekerültünk ebbe a képtelen helyzetbe, még nem létezett a FECSKE, de ma boldogan látom, hogy a csoport segítségével egyre többen szólalnak fel a börtönviselt szeretteik érdekében. Máskülönben a családot egy életre megbélyegzik.” Júliáék a férj szabadulása után másik városba költöztek. Aggódtak, hogy a büntetett előélet miatt a férfi nem tud elhelyezkedni, mégis minden bátorságukat összegyűjtötték és felkerestek egy munkaadót, akivel az első pillanattól kezdve nyíltan beszéltek a történtekről – Júlia szerint ennek köszönhetik, hogy férje a szabadulás óta megbecsült munkavállalóként dolgozik egy helyi vállalatnál. Erre az őszinteségre biztat másokat is, és azt szorgalmazza, hogy még többen segítsék a szabadultak társadalomba való visszailleszkedését, ezzel új esélyt adva nekik.
Szerző: Vermes Nikolett, Fotók: Getty Images
A teljes cikket a Marie Claire legújabb számában olvashatod!
