Második tavasz a fenét!
Garantáltan többet olvastam, beszélgettem és magyaráztam már a puncikról, mint egy átlagos nő és telefonomban egymás után sorakoznak a szexuálpszichológusok, testtudat-oktatók, uroginekológusok elérhetőségei. A szexedukációs újságíróság előnye és hátránya ugyanis az, hogy az ember túl sokat tud.
Részben ez az oka annak, hogy amikor néhány hónapja a perimenopauza tüneteit véltem felfedezni magamon, pontosan tudtam, mit kell tennem. Naplóztam a tüneteket, monitoroztam a működésemet, aztán felkerestem Mátét, a nőgyógyászomat, hogy elmondjam neki, mi a helyzet. Ő pedig komolyan vett és kíváncsi volt, milyen tünetekre alapozom a diagnózist.
Alváshiány, mondtam erre én, ő pedig megkérdezte, továbbra is halálba stresszelem-e magam azzal, hogy három munkahelyen dolgozom. Izzadás, válaszoltam dacosan, mire ő előkészített néhány vizsgálati eszközt és felhívta a figyelmem arra, hogy közel negyven fok van odakint. Hangulatingadozás, tettem hozzá a kelleténél valamivel több indulattal, hogy ezzel is az igazam bizonyítsam. Ő pedig azt mondta, ilyen kevés alvással az a csoda, hogy még nem haraptam le senki fejét. Aztán vizsgálatok egész sorát végezte el, miközben folyamatosan arról biztosított, bármit is találunk, lesz megoldás.
Azóta hivatalos: ez perimenopauza. És valamit tenni kell.
Mi a perimenopauza pontosan?
A perimenopauza nem betegség, hanem a menopauzát megelőző hormonális átmenet, amely akár nyolc-tíz éven át is eltarthat. Leggyakrabban a negyvenes életévekben kezdődik, de már a harmincas évek végén beköszönthet – sokszor úgy, hogy először eszünkbe sem jut összekapcsolni különféle a tüneteket.
Ebben az időszakban a petefészkek működése és az ösztrogén-, illetve progeszteronszint egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Ennek legismertebb jele a menstruációs ciklus megváltozása. Jelentkezhetnek ugyanakkor hőhullámok, felléphet éjszakai izzadás, alvászavar, hangulatingadozás, fáradtság, súlygyarapodás vagy agyköd is. Az is előfordulhat, hogy nehezebben találjuk a szavakat, romlik a koncentrációnk, vagy egyszerűen kevésbé érezzük magunkat gyorsnak, esetleg éleslátónak, mint korábban.
Az ösztrogénszint változása a hüvelyi nyálkahártyára, a kötőszövetekre és a medencefenék állapotára is hatással lehet. Emiatt hüvelyszárazság, fájdalmas együttlét, sürgető vizelési inger vagy vizeletcsepegés is megjelenhet. A libidó csökkenhet, erősödhet vagy hullámzóvá válhat, a vágy és a test reakciója pedig időnként külön utakon járhat. Fontos tudni azonban, hogy az életminőség romlása nem szükségszerű: ha tüneteket tapasztalunk, a panaszokkal érdemes nőgyógyászhoz, uroginekológushoz vagy medencefenék-specialista gyógytornászhoz fordulni.
A közösségi médiában erre az életszakaszra alkalmazzák a cougar puberty, röviden cougarty elnevezést is. Sokan felszabadítóan játékosnak érzik, a kritikus hangok szerint azonban a kifejezés szükségtelenül szexualizálja át a változókort. A kifejezés a tekintetben mindenképp találó, hogy a perimenopuza során a pubertáshoz hasonlóan ismét újra kell tanulnunk a testünket – ezúttal jóval több tapasztalattal, és remélhetőleg kevesebb szégyennel.
Valami régi, valami új
A valami, amit tenni kell, esetemben több életterületen is megmutatkozik. Az első az egészség: e téren a nőgyógyászom javaslatára egyrészt megismerkedtem a fitoterápiában rejlő ígéretes lehetőségekkel – ember ilyen lelkesen még nem kente magát yam gyökér kivonattal, mint én –, másrészt elkezdtem erősíteni a mendecefenekem egy erre szakosodott gyógytornász segítségével. És ha már úgyis benne voltam a tutiban, felkerestem a háziorvosomat és kértem egy rahedli ellenőrző vizsgálatot is. Végül is valamire csak fizetem a tb-t, ugyebár.
A második terület a lélek: idővel rájöttem, hogy a normál életvezetésem mellett a háttérben elkezdtem nonstop azon tanakodni, vajon mikortól húzhatom le végleg a rolót. És ha megtörténik, akkor vajon szerethető, kívánatos, érdekes vagyok-e még?
Tudtam, hogy a fejemben a válasznak egy határozott és egyértelmű igennek kellett volna lennie. Csakhogy nem volt se igen, se talán, csak az idegesítő ciripelés. Szóval felkerestem egy szakembert, akivel górcső alatt, biztonságos, megtartó térben vizsgálgatom magam.
Végiggondolom, hogy olyan életet élek-e, amilyet valójában szeretnék. Megkérdezem magamtól, hogy min változtatnék, ha tehetném és vajon nem tehetem-e meg akár már most is. Átgondolom, hol vagyok pont jó helyen a gyerekeim, a szüleim, a barátaim életében, hogy mi az, ami fontos nekem, és mi az, amire valójában semmi szükségem. Próbálgatom, hol vannak számomra az egészséges határok és mennyit érnek meg az emberi kapcsolatok.
Elemzem a működésemet. Önismeretbe, terápiába, tanfolyamra, segítő beszélgetésbe megyek. Zabálom a vonatkozó kontentet, közben felváltva ölelgetem és ostorozom magam.
Emellett keresem a szavakat, hogy mindig a legpontosabban mondhassam el, amit megélek.
Írok is róla, hogy ha épp te is abban a helyzetben vagy, hogy öt perce még a Backstreet Boysra riszáltál, most meg irigyled a kiskamaszodtól a Wednesday-pólóját, miközben dől rólad a víz, tudd, nem vagy egyedül. Meg persze próbálok eligazodni az életem útvesztőiben anélkül, hogy még több, még nagyobb galibát csinálnék.
Szóval lényegében ugyanazt csinálom, amit eddig – csak most több figyelemmel és sokkal befogadóbb, elfogadóbb működéssel.
Szubjektív perimenopauza-napló a negyvenes kilométerkőnél
Önkéntes cölibátus
Fogalmam sincs, milyen ez a rohadt cougarty akkor, ha az ember az élete párja mellett hajtja álomra izzadt buksi fejét egy iszonyat fárasztó nap után. Vélhetően akkor sem egyszerűbb, csak más.
Nekem viszont nincsen „húsz éve együtt” vagy „ő a legjobb barátom” címzetű férjemuram, hiszen néhány éve elváltam. Azóta egyik hülye döntést hoztam a másik után – mígnem másfél évnyi csetlés-botlás után leesett, hogy ha csak nehéz esetekkel találkozom, vélhetően velem van a legnagyobb probléma.
Két év önkéntes cölibátus után aztán nemrég újra beledugtam a lábam ujját a randipocsolyába. Amiről nemcsak az derült ki nagyon gyorsan, hogy még mindig igencsak sekély(es), hanem az is, hogy a kétéves „apácaságom” alatt elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni.
Mármint nem a technikai részét, arra azért még hellyel-közzel emlékszem, hanem azt, hogyan is lehetek igazán jóban a saját testemmel – illetve annak akaratomon kívül megváltozott működésével.
Aztán jött ő, aki miatt újra bele akartam merülni a mélyvízbe, nyakig.
Nedves álmok szárazon
Emlékszel még az első nagy szerelmedre, akitől egy kicsit már akkor nedves lett a bugyid, ha szépen rád mosolygott a menzán a tányérja fölött? Na, a perimenopauza – nálam legalábbis – ugyanez, csak fordítva!
Mosolyoghat, teheti a szépet és suttoghat a fülembe akárki akármit, a táj egyes napokon olyan száraz, mint a Szahara. (Nem porzik. De azt is csak azért nem, mert a random hőhullámok és leizzadások miatt úgyis fürdök naponta többször.)
Ja, és persze Murphy most is nekem dolgozik: száraz vagyok, ha megjön a kedvem, de nyilván túltermel a nyálkahártyám, ha fehér nadrágot vennék fel. A menzesz akkor is a nyaralás első napján érkezik, ha csak egy hét múlva lett volna aktuális a látogatás, a legnagyobb pattanás a homlokom közepén landol, a dezodorom mindig a másik táskámban hagyom és miközben eszem ágában sincs több gyereket vállalni, két dologtól rettegek igazán: az egyik, hogy véletlenül teherbe esem, a másik, hogy sose leszek már várandós többet.
És akkor az érzelmi hullámokról, első trimesztert megidéző pityergésekről, az önmagamat is szinte elviselni képtelen napokról, a megváltozott szagokról, ízekről és a random helyeken szőrnövekedésről még nem is beszéltem. Pazar élmény, szinte kihagyhatatlan!
Mindeközben nem lettem két lábon járó tünetegyüttes. Továbbra is vágyom szeretetre, érzelmi biztonságra, örömre és olyan szexre, amelyben nemcsak a testem, hanem én is jelen tudok lenni. Arra, hogy merjek kötődni, kérni és elfogadni, miközben nem felejtem el: az életem jóval több annál, hogy éppen mit művelnek a hormonjaim. Leginkább pedig azt szeretném, hogy nekem és a gyerekeimnek is bejöjjön az élet. De nagyon.
Bónusz track: Már tudod, mit akarsz és nem félsz kérni
Ha azt mondanám, hogy ennek a mágikus negyvennek, meg – az esetemben – vele járó perimenopauzának nincsnek előnyei, hazudnék. Vannak. Ott van például, hogy negyven év alatt elég bullshitelést, mellébeszélést és csúsztatást hallottam ahhoz, hogy kilométerekről kiszúrjam az összes red flaget – és elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy elfogadó tudjak lenni a bézs flagekkel szemben.
Tudom, mitől döglik a légy, de már nem vagyok hajlandó túl sokat fizetni senkiért és semmiért. Szeretem a kereteket, de többre tartom a rugalmas, helyzetekre szabott, mégis stabil határokat. Bár rettegek, de tudok szeretni – és vannak szavaim arra, hogy kifejezzem az érzéseimet, melyekhez – többnyire – hozzáférek.
Vannak jó napjaim, és – bár néha úgy érzem, csak homályos távoli emlékeim vannak róla – tudom, mit szeretek a szexben és miután megbarátkoztam azzal, hogy a testem változik, képes vagyok kérni, elfogadni és megélni azt. Azt sajnos nem tudom mondani, hogy minden percben felhőtlen gondtalansággal, de egyre többször boldogan.
A lényeg tehát az, hogy kezdem azt gondolni, talán tényleg ez a nőiességem következő évada. Egy életszakasz, amiben nem kell mindig fiatalnak, kívánatosnak vagy problémamentesnek látszanom, és amelyikben már tudom, hogy a vágyam, az örömöm és a határaim akkor is érvényesek, ha a testem időközben átírja a korábbi szabályokat.
Hogy ez azzal jár, hogy mások szerint néni lettem, a kedvesem úr, a húszévesek szerint pedig nekem már reszeltek? Na és? Tizennyolc évesen én is azt hittem, hogy aki negyven, az öreg. Most már úgy gondolom: épp most jön a java.
Fotó: Getty Images
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
