„Onnantól, hogy feljutott egy rámpán, még rengeteg akadály áll egy kerekesszékes előtt”

Nóra fia sok szempontból tipikus 17 éves. Aktív életet él, vannak barátai, suliba jár, ha teheti, moziba megy, vagy elnéz a haverokkal valamelyik belvárosi szórakozóhelyre. A különbség annyi, hogy számára már egyetlen lépcsőfok is jelentősen megnehezítheti, vagy egyenesen ellehetetlenítheti, hogy eljusson oda, ahová szeretne.

Olivér kerekesszékes, méghozzá egy olyan országban, ami még mindig rengeteg hiányossággal küzd az akadálymentesség terén. Ezek a hiányosságok pedig megint csak az eleve nehezebb helyzetben lévő családokra rónak súlyos plusz terheket.

Még Budapest sincs rendesen akadálymentesítve

Nóra közlekedésépítő mérnökként végzett, éveken keresztül tanulta, hogyan lehet a leghatékonyabb közlekedési hálózatokat megalkotni. Tizenhét éve viszont nap mint nap szembesülnie kell vele, hogy Budapest közlekedési hálózata nem szolgálja ki a családja szükségleteit.

„Kezdjük ott, hogy jelenleg egy olyan épületben lakunk az egyik külső budapesti kerületben, ahol öt lépcső választja el a bejáratot a földszinttől. Bár össze is gyűjtenénk rá az összeget, évek óta nem találok olyan embert, aki meg tudná oldani a rámpaépítést. Szóval minden egyes alkalommal, amikor a fiammal el akarjuk hagyni az otthonunkat, az az első lépés, hogy ezt az öt lépcsőfokot valahogy megoldjuk: általában úgy, hogy az apjával együtt leemeljük a gyereket.”

De hamar jönnek az újabb és újabb akadályok. Rengeteg járda girbegurba, és rengetegnek magas a szegélye, így már egy közlekedési eszközig való eljutás is viszontagságos lehet. A megállóban aztán szembesülhetsz vele, hogy csak lépcsős villamosok közlekednek. Ha kicsit messzebb mész, találsz egy alacsonypadlós villamosjáratot, ami közelebb visz a belvároshoz. Persze metróra már nem feltétlenül tudsz átszállni, mert nincs mindegyik akadálymentesítve. És néha el sem jutsz a metróig, mert magába az aluljáróba is csak lépcsők vezetnek le – például a nemrég felújított Blaha Lujza téren.

„Nagyon gyakori az is, hogy nagy nehezen odaérsz egy bolthoz, közintézményhez, és ott aztán szembetalálod magad egy lépcsőfokkal.. és akkor mi legyen? Ha esetleg van is akadálymentes bejárat, az sokszor borzasztóan el van rejtve, vagy sokkal messzebb van, mint a főbejárat, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy találod meg” – teszi hozzá Nóra.

Olivér egy osztálykiránduláson is csak akkor tud részt venni, ha az osztályközösség és a tanárok vállalkoznak a kerekesszékkel való utazásra. „Egy alkalommal a Sziklakórházba kirándult az osztály, és ragaszkodtak hozzá, hogy Olivér is menjen, megoldják majd valahogy. Ott jöttek rá, hogy mennyire kemény feladat ez: hogy kérlelni kell a buszsofőrt, hogy engedje le az alacsonypadlós busz rámpáját, hogy egy forgalmas téren óriási kerülőket kell tenni a buszmegálló és a villamosmegálló között, és hogy a kis kerekek nagyon könnyen elakadhatnak a sínekben, ami miatt sok helyen csak nagy erőfeszítéssel lehet áttolni a kocsit.”

Ahogy Nóra is hangsúlyozza, a szabályok ma már előírják az akadálymentesítést, ez a gyakorlatban sokszor mégsem valósul meg. Nóra és Olivér nemrégiben például egy modern budai uszodába látogattak el, majd a jegy megváltása után szembesültek vele, hogy a wellness részleg csak egy külön beengedőkapun keresztül közelíthető meg. „Perceken át dolgozott rajta a biztonsági őr, hogy kicsavarozza a kaput – sikertelenül, végül inkább nagy nehézségek árán átemelte Olivért” – meséli az édesanya. „Ilyenkor látszik, hogy senki nem gondol arra, hogy valahová esetleg mozgássérültek is szeretnének bejutni.”

Végül is lentről is lehet látni a majmokat

Az akadálymentesítés hiánya a szórakozási lehetőségeket is jelentősen korlátozza egy kerekesszékkel közlekedő fiatal számára. A moziban általában azt a megoldást kínálják, hogy a kerekesszékes néző az első sorból, nyakatekerve nézze a filmet – miközben nyilvánvaló, hogy a jegyvásárlásnál nem véletlenül mindig az első sorok telnek be utoljára.

„Mindenkinek javaslom, hogy próbáljon meg egyszer végigmenni az állatkerten kerekesszékkel” – kezdi Nóra. „Sok helyre el lehet jutni… de sok helyre nem. Erre aztán sokan mondják, hogy ugyan, végül is lentről is lehet látni a majmokat. Érdekes, akkor miért megy mindenki fel? Gyakori az is, hogy egy múzeumban csak a földszinti tárlatot lehet megnézni, és nagyjából az a hozzáállás, hogy örüljön a kerekesszékes, hogy legalább erre bemehet.”

Ugyanígy rengeteg az olyan szórakozóhely, amit pincehelyiségbe telepítettek, természetesen korlátliftek nélkül: ilyenkor a barátok szokták lerángatni Olivért és kerekesszékét a lépcsőn. „Ezek a lépcsők ráadásul sokszor meredekek és egyenetlenek, így előfordult már, hogy mi, szülők próbáltunk segíteni, és a padlóra csúszva, elhasalva érkeztünk a kocsmába. Azon nevettünk, hogy még innunk sem kellett hozzá, mégis úgy érkeztünk meg, mintha már részegek lettünk volna.”

De vannak ennél kevésbé nyilvánvaló problémák is, például az akadálymentes mosdók hiánya. Mivel a legtöbb kocsmában, bulihelyen nincsenek ilyenek, Olivérnek nagyjából két választása marad: egyáltalán nem iszik, hogy ne kelljen vécére mennie, vagy iszik valamit és vállalja, hogy korábban haza kell indulnia csak azért, hogy pisilni tudjon.

Nóra azt mondja, a fiával próbálnak rugalmasan hozzáállni a problémákhoz, de számára is gyakran zavaró, hogy mindig bonyolultabb megoldásokra, kompromisszumokra és szívességekre van szükségük. „Szeretné ő is azt érezni, hogy fontos és hasznos része a társadalomnak, de ez nem könnyű, ha valaki ki van zárva a részvételből. Rettentően kiszolgáltatott helyzet, hogy állandóan hálálkodnod kell, ha valaki hajlandó kinyitni az ajtó másik szárnyát, vagy arrébb pakolni valamit, hogy beférjünk a helyiségbe.”

Akadálymentesítés nélkül ráadásul nemcsak a szórakozási lehetőségek és a közösségi terek lesznek hozzáférhetetlenek a kerekesszékkel élők számára, hanem olyan sokkal súlyosabb következményeket hordozó intézmények is, mint például az iskolák.

Miért kellene egy kerekesszékesnek szegregáltan tanulnia?

Olivér ép értelmű, sőt, kifejezetten okos, jól tanuló gyerek. Olyannyira, hogy a pontjai alapján többek között egy jó nevű XIII. kerületi gimnáziumba is behívták szóbelizni. Bár a család feltüntette Olivér jelentkezésén, hogy a fiú kerekesszékes, és az iskola is azt állította, hogy fogad mozgássérült gyerekeket, a felvételire érkezve mégis megrökönyödéssel fogadták a fiút, és tanácstalanul közölték, hogy a bizottság a második emeleten várja őt, ahová azonban csak lépcsővel lehet feljutni. Bár Olivér jól teljesített, a gimnáziumban csak azt tudták felajánlani, hogy egyéni tanrenden, otthonról vehet részt az oktatásban, és csak vizsgázni tud majd bejönni. 

„Egy másik gimnáziumban nagy büszkén újságolták, hogy van lift. Fel is mentünk vele, aztán kilépve szembesültünk, hogy minden irányból 5-5 lépcsőfok vezet a folyosóra. Az emberek néha azt gondolják, ez az öt lépcsőfok már semmi. Egy kerekesszékesnek viszont sokszor legyőzhetetlen akadály: persze kikászálódhat székéből és négykézláb felkúszhat valahogy a lépcsőn, míg valaki segít felvinni a székét, de azért valljuk be, ez senkinek nem túl kellemes élmény” – magyarázza Nóra.

A kerekesszékes, de ép értelmű gyerekek oktatása tehát nehéz feladat, hiszen az ember vagy olyan szegregált iskolába iratja, ahol valószínűleg nem a képességeinek megfelelően tanulhatna, vagy úgy jár iskolába, hogy valójában kimarad a közösségi élmények nagy részéből. 

Olivér most egy olyan gimnáziumba jár, ahol vállalták, hogy heti kétszer földszinti tantermekben tanul az osztály, emellett 10 órát online tanulhat. De így is úgy kell megszervezni, hogy napi 4-5 óránál többet ne legyen bent, ugyanis az iskolában sem tud elmenni vécére: nincs akadálymentes mosdó, kerekesszékkel pedig nem fér be a fülkébe. „Mindig az látszik, hogy az emberek bele sem gondolnak, mit jelent valójában az akadálymentesítés” – jegyzi meg Nóra. „Hiába van rámpa, ha utána mégis van két lépcsőfok az úton, hiába van alacsony szegély, ha egy 75 centis ajtón kell átjutni – egy kerekesszékes ember már nem fog tudni bejutni oda.”

Hasonlóan fontos és nem kevésbé problémás terület a lakhatása kérdése is. Nóra szerint az segítene, ha törvényileg lenne előírva, hogy minden új építésű épületben alakítsanak ki legalább 1-2 akadálymentes otthont. „Az ilyen lakásokhoz létrehozhatnának kedvezményes kölcsön konstrukciókat is a kerekesszékes embereknek, ezzel is támogatva az önálló lakhatásukat. De egyelőre nem látunk ilyen törekvéseket.”

Az édesanya szerint az önállósághoz az is fontos lenne, hogy legyenek olyan – jól megfizetett – segítők, akik ott vannak a kerekesszékkel élők mellett, és segítik őket a hétköznapokban, ha szükségük van rá. Mindez persze sok szempontból szemlélet kérdése is. Nóra megjegyzi, jó első lépés lenne, ha egy dedikált állami szervben rendszerszinten gondolkodnána a problémáról, és széles körű társadalmi egyeztetés után hoznának döntéseket.

„Biztos, hogy nem lehet a világon mindent akadálymentesíteni, de azért lehetne törni a fejeket, megoldásokat és forrásokat keresni a problémák megoldására. Mert hiába teszünk rámpát mindenhová – már ha teszünk – onnantól kezdve, hogy feljutott a rámpán, még rengeteg akadály áll egy kerekesszékes előtt. Ha azt szeretnénk, hogy ezek az emberek is a társadalom hasznos, integrált tagjai lehessenek, akkor először meg kellene oldani, hogy egyáltalán eljuthassanak a közös tereinkbe.”

A cikk a Lépjünk, hogy léphessenek! Egyesülettel együttműködésben készült.

Még több közös cikk a marieclaire.hu-n:

• Napi három pelenka jár a sérült gyereknek? Menjen napi háromszor vécére, aki ezt kitalálta!
• Soha nem akartam ennyit elbírni. Ezt kaptam, és felnőttem hozzá – súlyosan sérült gyereket nevelő anyák történetei
• „Én csak azt kérem, hogy ha valaki meglát minket, mosolyogjon” – kiszakadnak a társadalomból a sérült gyereket nevelő családok

Fotó: Getty Images

Olvass tovább

„Soha nem akartam ennyit elbírni. Ezt kaptam, és felnőttem hozzá” – súlyosan sérült gyereket nevelő édesanyák történetei

Súlyosan fogyatékos gyereket nevelni állandó készenlét, megterhelő fizikai és pszichés teher – de az érintettek a kirekesztést élik meg a legnehezebben.