Az én történetem négy évvel ezelőtt kezdődött, 36 évesen. Évente egyszer olyan szívdobogásom lett, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Alig 5-10 percig tartott, aztán dobbant egy nagyot és visszaállt. Mindig fogadkoztam, hogy majd elmegyek orvoshoz, ha megint lesz ilyen. Stresszesen élek, keveset alszom, időnként sok a kávé, és hiába igyekszem, sokszor kimarad a rendszeres mozgás. De hát annyi dolog van, arra már nem mindig marad idő, hogy magunkra is figyeljünk. Ebben az évben aztán még a tavasz sem köszöntött be és már négyszer „kalapált erősen a szívem”, és egyre hosszabb ideig. Utoljára már egy órán keresztül. Ilyenkor nem éreztem mást, csak a gyors szívverést. Mint utóbb kiderült, 190 volt a pulzusom.
Megkezdődtek a kivizsgálások, és persze elkezdtem nagyon odafigyelni magamra, kerülni a stresszt, reggelizni, jól és sokat aludni, kevesebbet sanyargatni a szervezetem. A kardiológiai vizsgálatok azonban nem mutattak semmit (ultrahangos vizsgálat, 24 órás EKG), kizárták a pajzsmirigyelváltozást és a pánikroham lehetőségét is (egy pánikroham alatt a pulzus nem lesz annyival magasabb, mint egy szívritmuszavarnál, bár a tünetek érzésre ugyanolyanok).
„Az a baj a ritmuszavarokkal, hogy nem akkor jönnek, amikor egyébként orvoshoz megyünk. Ezért a ritmuszavar sima EKG-n történő dokumentálása nem könnyű, különösen akkor, ha évente csak párszor fordul elő – mondja Dr. Merkely Béla, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója és a Semmelweis Egyetem rektora. – Ezért találták ki, hogy legyenek 24, illetve 48 órás EKG-mérések. De előfordulhat, hogy a zavar abba az időszakba sem esik bele. Pedig a panasz alatti EKG a legfontosabb a pontos dianózis megállapításához. Addig nem tudjuk a kezelést megkezdeni. Ilyen esetekben szoktam a WIWE készüléket javasolni.”
Apró segítség
Ekkor hallottam először erről a pici készülékről, amelyet bárhova magammal vihetek, és ami remélhetőleg segít a bajban nálam is.
„A WIWE egyenértékű egy egycsatornás EKG-méréssel – mondja dr. Merkely Béla. – Igazából két pólus között, a jobb és a bal kéz között veszi fel az EKG-t, majd az okostelefonra letölthető applikáció kiértékeli a mérést, elmenti a felvételt, amit aztán emailen elküldhetünk az orvosunknak. A minősége kiváló. A készülék pánikroham esetén megnyugtathat minket, hogy a szívünknek nincs semmi baja, de segítségével felismerhető a hirtelen szívhalál rizikója, és a Magyarországon kétszázezer beteget is érintő pitvarfibrilláció korai felismerésében is fontos szerepe lehet.”
Szerencsére nem kellett sokat várnom a készülékkel a zsebemben, és a következő „rohamnál” el tudtam végezni vele a mérést, hogy aztán végre megszülessen a biztos diagnózis. Az ítélet: pitvarkamrai ritmuszavar (AVNRT), nagy valószínűséggel velemszületett, amelyet egy szívkatéteres ablációval majdnem százszázalékos biztonsággal meg tudnak szüntetni. Véglegesen.
Szívműtét lesz?
Ijesztően hangzik, de ha az ember utánanéz, kiderül, hogy az AVNRT gyakran 30-40 éves kor között jelentkezik először és gyakoribb nőknél. A szívkatéteres abláció kisebb beavatkozásnak számít, azt jelenti, hogy egy nagyon pici ponton meg kell szakítani a szív vezetőképességét.
Irány a kórház két napra. A combon (pontosabban a combvénán) egy apró lyukat ejtenek, és ott vezetik fel az elektródkatétert, hogy aztán a szívet ingereljék, kiváltsák a ritmuszavart, és lássák, hogy hol a hiba – szaknyelven szólva a zavar kialakulásáért felelős ingerképző góc vagy kóros ingerületvezető pálya. Ha ez sikerrel jár, akkor katéteres hőkezeléssel még ott sebtében meg is szüntetik (ez az abláció). Nem különösebben fájdalmas – írják előzetesen. A nagy napon valóban inkább az izgalmam és a félelmem volt nagyobb, mint a kellemetlenség vagy fájdalom. A műtét ideje alatt végig ébren kell lenni, szétizgulja magát az ember, de nem vészes, és felér egy sci-fi filmélménnyel, ahogy érezzük, hogy a szívünk körül ólálkodnak valamivel belülről. Érzésre pedig azt mondanám, olyan, mint életed legnagyobb és megismételhetetlen randija előtt, amikor annyira izgulsz, hogy mindjárt elájulsz. A műtétet végző dr. Nagy Klaudia Vivien ennek hallatán meg is jegyezte a végén, hogy ilyen jót még biztos nem randiztam. Hát valóban nem. Az egész nem tartott tovább egy óránál, és leginkább úgy mondanám, hogy kibírható. Még az a négy óra is, amikor aztán nyomókötéssel a combon kellett mozdulatlanul feküdni.
Az azóta eltelt két hónapban voltam már olyan stresszes, hogy várhatóan jött volna a zavar, de a szívem már megszerelve, és így ez elmaradt, szerencsére. Most már csak arra kell figyelni, hogy attól még a stresszkezelés, a sok alvás, a reggeli, a mozgás és minden, ami más szempontból is az egészségemet szolgálja, állandó jelleggel is beépüljön a mindennapjaimba.
Fotó: Profimédia – Red Dot
A cikk a novemberi Marie Claire-ben jelent meg.
