Néhány hónapja két és fél éves kislányom beleszeretett a Hattyúk tava című balett egyik jelenetébe, ahol a fekete hattyú el akarja rabolni a kecses és ártatlan Odettet, majd megmenti a királyfi. A gyerek naponta többször kéri, hogy tegyem be ezt a részt, teljes átéléssel énekli az egyre fenyegetőbbé váló zenét, miközben Odettként fel-le szaladgál a lakásban, és a család többi tagjára osztja a fekete hattyú és a királyfi szerepét. A támogató szülő pedig ilyenkor mit tehet, belemegy a játékba, miközben folyamatosan ott mocorog benne a kérdés, vajon jót tesz-e azzal, hogy mindezt pusztán játéknak tekinti.
Ilyenkor ugyanis ösztönösen eszembe jutnak a gyerekkori kedvenc játékaim. Amikor az unokabátyámmal űrhajósat játszottam, de én csak a lány voltam, akit folyton megtámadtak, elraboltak, aztán végül megmentett valaki. Vagy ott volt a bunkerezés a házunk udvarán, a lányok a kuckót csinosították, a fiúk harcoltak. Na, meg az a játék, amikor Hitler és Himmler (!) fogva tartott szeretőit alakítottuk a barátnőmmel, és próbáltunk megszökni. A hatást fokozták még az ismert mesék, Hamupipőke, Hófehérke, Piroska és a többiek, különös tekintettel a magyar népmesékre, amelyek meglehetősen szűk repertoárt kínáltak a lányok számára példaképként. Mindenütt ártatlan, kecses és gyenge lények, akik a megmentőre várnak, akinek pedig ez nem tetszett, azok megkaphatták a gonosz boszorkány szerepét maguknak.
Persze ezt egy gyerek nem éli meg problémaként. Sőt, emlékszem, milyen jó volt az elrabolt királylány szerepét játszani. Máig fel tudom idézni azt a borzongató, már-már perverz gyönyört, ami a szenvedéshez, a passzivitáshoz és az erőszakhoz kapcsolódott. Hogy először bántanak, aztán valami megmagyarázhatatlan csodának és külső segítségnek köszönhetően megmenekülök.
Még erre is legyinthetnénk, hogy nem kell ezeket a gyerekes fantáziákat komolyan venni, vagy mondhatná a kedves olvasó, talán szakemberhez kellene fordulnom. De a helyzet az, hogy ezek a fantáziák a lányok között meglehetősen széles körben elterjedtek, ami mégis jelenthet valamit.
Sok kislány számára a mai napig ez a minta, a nő, aki gyenge és képtelen magát megvédeni, irányítani az életét, és vár a fehér lovon érkező királyfira. Ezt a gondolkodásmódot közvetíti felénk indirekt módon a legtöbb mese és más művészeti alkotás, de ezt látjuk sokszor a közvetlen környezetünkben, a szüleinknél, a családunkban és az élet számos más területén is. Ezért keresnek maguknak sokan úgy párt, hogy azt hiszik, nekik csak szolgálniuk kell és feltétel nélkül beleájulni egy kapcsolatba, mert az jó lesz magától, rá lehet a saját jó közérzetünket bízni a másikra, aki magától tudni fogja, mi hogyan esik majd jól nekünk. Aztán nem értjük, ha ő erre mégsem képes, sőt, még vissza is él a hatalmával, hol jobban, hol kevésbé. Sok nőt egyáltalán nem tanítanak meg arra, hogy neki is szabad nemet mondani, hogy nem csak adni kell és várni, hogy ezért a világ hálás lesz, mert sajnos a legtöbbször ez nem következik be, hanem neki is jár a befektetett energiáért a tisztelet, amit adott esetben ki kell harcolni, vagy ha ez nem megy, akkor lehet, hogy a kapcsolatot el kell engedni. Tudom, ez sokszor nem egyszerű, rengeteg a kényszerítő körülmény, mégis fontos magunkban tudatosítani, hogy a szenvedés és a passzív tűrés nem kötelező eleme a nők életének sem. Nem csak kívülről kell és lehet várni a megerősítést, az engedélyt, nem kell mindig meghallgatni mások okos tanácsait, nekünk is szabad lépni, dönteni, kockázatot vállalni, ne adj isten hibázni (!) és a saját életünket a magunk igényei szerint alakítani, mindamellett, hogy tekintettel vagyunk másokra is.
Persze nem biztos, hogy a környezetünk mindezt folyton jó szemmel fogja nézni, de a tapasztalataim szerint mégis így lehet lépéseket tenni a saját jó közérzetünk megtartásáért és támogató társakra találni. Amíg az ember csak passzívan elszenvedi az életét, még azt sem tudja, kik az igazi barátai és kik azok, akik csak azért maradnak mellette, mert feltétel nélkül engedelmeskedik.
Aztán ott vannak a kivételek, sőt mondhatjuk, sokkal több olyan nőt láthatunk ma, mint száz évvel ezelőtt, akik kiállnak magukért. Kérdés, hogyan tudnak ezek a nők jó példával elől járni, hogyan tudnak másokat is bátorítani. Ha valaki csupán elérhetetlen ikon, aki isten tudja, hogyan jutott fel a csúcsra, akkor az inkább kisebbségi érzést szül és elbátortalanít. Ha viszont megmutatjuk, milyen problémákkal és nehézséggel küzdöttek meg ők is, akiknek sikerült a passzív szerepből kitörni, hogy sok olyan élmény van az ő életükben is, amiktől mások is szenvednek, akkor talán képesek leszünk meglátni önmagunkat a másikban, és elhinni, nekünk is sikerülhet.
És itt jönnek képbe ismét a mesék és azok a történetek, művészeti alkotások, amelyek mind-mind hatnak ránk és az önképünkre. Nem hiszek abban, hogy kötelezően elő kellene/lehetne írni a művészeknek, milyen figurákat ábrázoljanak, ilyen módon nem lehet a művészetet a társadalmi igazságosság szolgálatába állítani. Csodálatos alkotások születtek az elmúlt évezredekben olyan művészeknek köszönhetően, akiknek az emberképe nem feltétlenül egyezett a miénkkel. De badarság lenne azt állítani, hogy a művész mindenek felett álló lény, akinek a világról alkotott nézetei nem befolyásolják a művészetét. És az sem igaz, hogyha tekintettel vagyunk bizonyos társadalmi érzékenységekre, akkor abból csak didaktikus mű születhet. A PC-n túli őszinteség fontos, hiszen nem jólnevelt emberként éljük a valóságban az életünket. De az már az alkotón múlik, hogy mivel kapcsolatban ébreszt empátiát egy műben, kit állít be hősnek, kit tesz nevetségessé vagy ellenszenvessé. Ez az ő eszköze, amellyel hatással tud lenni az emberekre.
A múltat nem tudjuk és nem is szabad átírni, de abban nekünk, alkotóknak, szülőknek és felnőtteknek igenis felelősségünk van, mit kezdünk azokkal a mintákkal, amelyekkel a gyerekeink az élet számos területén találkoznak.
Fotó: Bodnár Zsófia
