Hidas Judit: Tényleg igaz, hogy a feminizmus és a család kizárják egymást?

2019. március 08. |
Central Médiacsoport Zrt.

Sokunk életét megnehezíti, hogy úgy érezzük, döntenünk kell a család és az önmegvalósítás között. Holott olyan ez, mintha valaki azt mondaná: válassz, a kezedet vagy a lábadat vágják le. Lehetőleg egyiket sem, ha kérhetnénk! Hidas Judit írása.

Nemrég egy benzinkút pénztáránál álltam sorban, amikor az egyik hetilap címoldalán a Feminizmus helyett familizmus feliratra lettem figyelmes. Feldühített, hogy ilyen nyíltan és önfeledten idetolják az arcomba ezt a szembeállítást, amely annyi embernek keseríti meg az életét.

Ez nem csupán a nők ügye, még akkor is, ha mi vagyunk az elsődleges megszólítottjai ennek az üzenetnek.

Sokáig tartott nekem is, míg rájöttem, mindez egyszerűen hazugság. Évtizedeken át megkeserítette az életem, hogy attól szorongtam, választanom kell. Vagy a család vagy az ambíciók. A kettő együtt nem lehetséges.

Úgy éreztem, képtelen lennék dönteni. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: válassz, a kezedet vagy a lábadat vágják le. Lehetőleg egyiket sem, ha kérhetném!

Sokáig nyomasztott, hogyha az ambícióimat választom, akkor egyedül fogom leélni az életem, ha pedig az családot, akkor nem leszek senki. Úgy éreztem, valamiért mindenképp „bűnhődnöm” kell. Szép kilátások voltak huszonévesen. Végül a legjobb utat választottam, vagyis egyiket sem. Totális kudarc volt a magánéletem, és szakmailag sem tudtam előre lépni.

Sokat dolgoztam azért, hogy a helyzet mára megváltozzon. Van három gyerekem, nem váltam el, és azt csinálom, amit mindig szerettem volna. Mondhatnám, a társadalom nők elé tűzött ideáljának mintapéldánya vagyok (bár lehet, hogy akkor lennék igazán az, ha csak a gyerekeimet nevelgetném). De soha nem merném azt állítani, hogy ez az út magától értetődő volt, amit a világ tálcán kínál mindannyiunk számára. Sőt, még azt sem tudom, hogy már minden ezzel kapcsolatos nehézséget a hátam mögött hagytam-e.

Jól emlékszem a gyötrelmes időszakra, a kudarcokra, az öngyűlöletre és a végtelen szorongásra, amely sok-sok éven át meghatározta az életem, és amelynek a hátterében épp a fenti szembeállítás húzódott. Ha a munkámmal foglalkoztam, féltem, hogy nem lesz családom, később pedig amikor lett, attól tartottam, nem törődöm velük eleget. Mikor gyereket vállaltam, azon szorongtam, hogy fogok tudni visszailleszkedni a társadalomba, találok-e olyan munkát, amit szeretni fogok. Aggódtam, tudok-e elég energiát a kinézetemre fordítani, ha állandóan a munka és a család között kapkodok.

A feladatok összehangolása persze mindenki számára nehéz, de sokkal könnyebb lett volna a dolgom, ha nem érzem azt, hogy minden téren egyedül kell helytállnom, és tökéletesen kell teljesítenem. Ha nem érzem azt, hogy nem leszek attól rosszabb anya, ha magamra is figyelek, vagy ha vannak ambícióim, amelyekre szeretnék időt szakítani. Ha nem kellett volna szégyenkeznem szakmai fórumokon vagy akár munkahelyen azért, hogy épp terhes vagyok, vagy szeretnék a  munka mellett a családomra is időt szakítani.

És mindeközben folyton arra gondoltam, mikor derül ki, hogy e sok dolog közül valamelyik, vagy talán egyik sem jár nekem. De vajon miért nem? És miért csak nekünk, nőknek kell ezekkel a kétségekkel együtt élnünk?

Azok, akik a fenti szembeállítást erősítik bennünk, tényleg elhiszik, hogy a feminizmus egyet jelent a szélsőséges önérvényesítéssel, hogy a mai nők megőrültek, és saját magukon kívül semmi sem fontos nekik.

Persze, ismerünk ilyen nőket, mint ahogy ismerünk olyan férfiakat is bőven, akik csak a saját ambíciójukkal törődnek. De akkor se higgyük azt, hogy a feminizmus ezt jelenti. A feminizmus nem a családot, mint formát, hanem alapvetően az alá-fölérendeltséget kérdőjelezi meg. És sokkal inkább azt segíti, hogy képesek legyünk másokhoz kötődve önmagunkat is vállalni.

Ma Magyarországon ez a legégetőbb probléma. A családvállalás és az ambíciók szembeállítása miatt a nőkre hatalmas teher nehezedik. Vannak, akik e kényszer miatt nem mernek családot alapítani, és inkább – akár öntudatlanul is – a magányt választják, semmint feladják önmagukat. Azok pedig, akik a család mellett köteleződnek el, nem merik vállalni a saját igényeiket, és belecsúsznak a kiszolgáló személyzet szerepébe. Aztán ott állnak tíz-húsz évvel később, frusztrált, elhasznált anyaként, nőként.

Ha valaki ma komolyan aggódik a népességfogyásért, és szeretné, ha több gyerek születne ebben az országban, jó lenne, ha komolyan venné a nők és a mellettük sínylődő férfiak igényeit. Mert ez a helyzet kihat a férfira is, még ha látszólag nekik ebből több előnyük származik. Egy boldogtalan nő mellett ugyanis egyetlen férfi sem tud békében élni.

Persze mondhatjuk, hogy a nő az más, neki gyereket kell szülni. De ha a terheket jobban megosztjuk, ha kölcsönösen támogatjuk egymást, és nem a bűntudatot erősítjük, akkor lehetne ez másképp is.

Sőt azok a férfiak, akik belecsúsznak a kenyérkereső, folyamatosan dolgozó, fontos férfi szerepébe, szintén csak papíron kapják meg a családot az ambícióik mellé. Nem lesz valódi kapcsolatuk se a gyerekükkel, se a feleségükkel, sőt, még önmagukkal sem. Így lesz a család csupán hamis látszat, boldogtalan feleséggel, otthonról menekülő férjjel. És így ábrándulnak ki a gyerekeink a családból, mint kiüresedett értékből.

Holott nem a családdal és nem is a feminizmussal van a gond.

Az ember csoportalkotó lény, ez az egyik elvitathatatlan alapigénye, amely az évmilliók alatt semmit sem változott. Az ember ugyanakkor alkotó lény is, aki szereti magát a munkájában objektiválni. Az előbbihez kötődnie kell, a másodikhoz meg kell tudni magát mutatni. Befogadás és különállás. E két érték mindenki számára tanulandó ahhoz, hogy teljes életet tudjon élni.

Én ezt kívánom mindenkinek az idei nőnapon.

Fotó: Szilágyi Stefi

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek