Fülöp Márta szociálpszichológus, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének tudományos tanácsadója, az ELTE Pszichológiai Intézetének professzora évtizedek óta kutatja a versengés és együttműködés pszichológiáját. Már egyetemistaként érdekelni kezdte a téma, ami anno szinte sorsszerűen került az útjába.
Ha jól tudom, már az egyetemi évek alatt elkezdett a versengés témájával foglalkozni.
Az ELTE-re jártam pszichológia szakra és az akkori szociálpszichológia professzorom, Hunyady György írta ki a versengés és együttműködés pszichológiáját, mint egy nála választható szakdolgozati témát. Engem akkoriban személyesen is nagyon foglalkoztatott ez a téma. Volt egy évfolyamtársnőm, akivel nagyon jó barátnők voltunk, nagyon jól együttműködtünk és nagyon erősen versengtünk is egymással. Azonban egy adott ponton a kettő közötti addig nagyon jól működő egyensúly felborult, a kölcsönös együttműködés felbomlott és én a versengési partnerből a legyőzendő rivális pozíciójába kerültem. Ez engem nagyon váratlanul ért és nagyon rosszul érintett. Elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vajon hogyan és miért történt. Hogy vajon egy egészséges versengés, ami mindkét félből a legjobbat hozza ki, ami inspiráló, játékos, élvezetes és egy barátságot erősítő folyamat, hogyan és miért alakult át egy fenyegető és ellenséges versengéssé. Vajon mi billentette ki ezt a jól együttműködő és versengő kapcsolatot? Körbenézve sok példát láttam arra, hogy a versengés sokak számára ilyen fenyegető kapcsolatokat jelentett az iskolában, a munkahelyen, a szomszédságban. Ekkor volt, hogy kiírta a professzor a szakdolgozati témát, ami akkor tökéletes és véletlen időzítés volt és eldöntöttem, hogy professzionális, elemző szinten szeretnék ezzel foglalkozni és szeretném feltárni, hogy milyen módon lehet megtartani a konstruktív versengést és hogyan lehet elkerülni az emberi kapcsolatokat tényleg romboló, destruktívat.
Ma már visszagondolva, tudja, hogy mi billenthette ki anno ezt az együttműködő-versengő kapcsolatot?
Nyilván az interperszonális kapcsolat és a kontextus keretében lehet magyarázatot adni arra, hogy miért alakult így a dolog, de az évek során sokat kutattam azt, hogy mik azok a feltételek, amik segítik, hogy egy versengés együttműködő maradjon, és hogy milyen tettek, milyen viselkedések nehezítik meg, vagy akár teszik lehetetlenné, hogy együttműködő legyen. Az egyik legfontosabb meghatározó az, hogy a versengő felek megbízhassanak abban, hogy egyikük sem rúgja fel a kapcsolat és a versengés írott és íratlan szabályait. Itt egy ponton a barátnőm nem tartotta be ezeket a szabályokat. Ilyenkor nagyon nehéz elkerülni, hogy az ember ne egy kölcsönösen negatívba vivő folyamatba kerüljön bele. Ha a versengés kikerül az együttműködő keretből akkor egy idő után mindkét fél feljogosítva érezheti magát arra, hogy bármilyen választ adjon egy adott tettre. Ez a válasz lehet agresszió, manipuláció, hazugság, lehet a másik reputációjának rombolása. Ez mind beletartozhat egy destruktív versengésbe. Én a kutatói életem egyik legfőbb céljának tekintettem, hogy találjak olyan tudományosan megalapozott eszközöket, amelyek ezt elkerülhetővé teszik.
Olvastad már?
Úgy jellemezte az Önök közötti versengést, hogy az eleinte játékos volt és előre vivő. Kicsit furcsa volt ezt hallani, mert bevallom, ha a versengésre, versenyre gondolok, nekem sokkal negatívabb jelzők jutnak az eszembe.
Ennek az az oka, hogy a fair versengést, a szabálytartó versengést nagyon kevéssé szocializáljuk. A sport erre szocializál, de a doppingolás elharapózó jelensége ezt a kemény munkán alapuló, teljesítményalapú versengést demoralizálja. A mindennapi életünkben kevéssé tanítjuk és kevéssé tanuljuk meg a szabálytartó versengést, és ez nagyon nagy probléma. Ez az egyik legfőbb oka, amiért a versengés negatívvá válik, amiben adott esetben mindenki pusztítja a másikat ahelyett, hogy egy egymás inspirálásáról szóló, izgalmas folyamat lenne, amiben mindenki fejlődik.
De miért fontos maga a versengés? Mi a versengés szerepe az életünkben?
Sokféle szerepe van és sokféle funkciója van. A versengés mindig egy célirányos dolog, tehát valamilyen célra irányul és attól függően, hogy milyen ez a cél, a versengés más-más funkciót tölt be. A versengésnek van egy evolúciós megközelítése, amikor is a cél egy szűkös erőforrás, amiből nem jut mindenkinek. Ilyenkor az erőforráshoz való hozzájutásnak az egyik eszköze a versengés. Versengünk egymással és az erősebb, gyorsabb, okosabb, szebb jut hozzá az erőforráshoz, a másik pedig nem. Ez az erőforrás lehet akár egy jól fizető munka, amire hiába jelentkeznek 50-en, csak egyet fognak felvenni.
De a versengésnek lehet másik megközelítése is. Ilyenkor a cél kevésbé kézzelfogható. Nagyon sok minden olyan tényező van, amiben az ember szeretné tudni, hogy másokhoz képest milyen szinten áll. Például, hogy másokhoz képest mennyire népszerű, vagy mennyire gyors gondolkodású. Hogy megtudjam, hogy mennyire vagyok gyors gondolkodó, össze kell magam hasonlítani másokkal. Ezt nevezi a szociálpszichológia társas összehasonlításnak. Minden olyan esetben, amikor nem mérhetőek a dolgok, de mégis szeretnénk a saját tulajdonságainkról, képességeinkről visszajelzést kapni és tudni, hogy egyáltalán mik az erősségeink, mik a gyengéink, akkor össze kell hasonlítanunk magunkat másokkal, és abból fogjuk megtudni. És hát, ha összehasonlítjuk magunkat másokkal, és az jön ki, hogy mi vagyunk a gyengébbek, akkor ennek természetesen nem feltétlenül örülünk. Ez egy feszültséget idéz elő az emberben, ez a feszültség pedig azt eredményezheti, hogy még jobbak akarjunk lenni. Elindít egyfajta belső mozgást, hogy mit csináljak ahhoz, hogy én legalább olyan jó vagy még jobb legyek, mint a többiek. Ebben az esetben elindulhat egy fejlődés. És ha én elkezdek fejlődni, és adott esetben a versengő társam is összehasonlítja magát velem, akkor lehet, hogy ő is elindul egy fejlődési folyamaton. Tulajdonképpen ebben az esetben a rivális egy olyan eszköz, amely lehetővé teszi, hogy fejlődjünk, hogy többet hozzunk ki magunkból.
Japánban például a versengés során a riválisra, mint egy partnerre tekintenek, akivel kölcsönösen fejlesztik egymást a versengés segítségével. A versengés nekik egy eszköz, ami azt a célt segíti, hogy a legjobbat hozzák ki magukból, hogy a legjobban tudjanak fejlődni, és hogy megtudják, mik az erősségeik és mik a gyengeségeik.
A személyiségfejlődésben akkor kétségtelenül fontos szerepe lenne a versengésnek. Miért van Magyarországon mégis ilyen rossz megítélése?
Minden pszichológiai jelenségnek van egy társadalmi konstrukciója, tehát, hogy az adott közösség hogyan konstruálja meg a jelentését. Amikor Japánba mentem, azt láttam, hogy Japánban másként konstruáljak meg a versengésnek a jelentését, mint ahogy nálunk. Míg náluk inkább a konstruktív versengés él a társadalomban, nálunk elsősorban az ellenséges versengés él, ami arról szó, hogy szűkös erőforrások vannak, amit vagy én kapok meg vagy a másik, és ahhoz, hogy elérjük a célunkat majdhogy bármilyen eszközt alkalmazhatunk. A mi versengés konstrukciónk egy evolúciós és szociáldarwinisztikus megközelítés, ahol az erősebb, az ügyesebb, a manipulatívabb, a csalóbb tud győzedelmeskedni. És hát valljuk be, ez a versengés fogalom nem olyan vonzó. De természetesen minden országban megtalálható mind a kettő versengés konstrukció, a különbség az, hogy hol milyen arányokban van jelen az egyik és a másik, hogy mi a normatív és mi az, ami a fő társadalmi diskurzus tárgyát képezi. Nálunk a társadalmi diskurzus tárgyát inkább az ellenséges, destruktív versengés képezi és kevésbé az hogy a versengés az önfejlődésnek, egymás fejlesztésének az egyik leghatékonyabb eszköze lehet.
Ennek vajon köze lehet a társadalmi jóléthez is? Ha egy gazdagabb ország lennénk, vajon az emberek is konstruktívabban versengenének egymással?
Ha egy gazdagabb társadalomról van szó, akkor tulajdonképpen kisebb tétje van a győzelemnek és a vereségnek is, mert van elegendő erőforrás. Minél szűkösebb az erőforrás, annál nagyobb tétje van a győzelemnek és a vereségnek, és minél nagyobb tétje van, annál intenzívebb a versengés. És minél intenzívebb a versengés, annál inkább kiléphetnek a felek a szabályos küzdelemből és térhetnek át olyan eszközökre, amik az egész folyamatot betorzítják. Tehát igen, a szűkösebb erőforrások tágabb tered adnak az ellenséges, destruktív versengésnek, mint például a gazdagabb társadalmak. De azt is tudni kell, hogy ha megvannak a megfelelő kulturális társadalmi minták, akkor szűkös erőforrások esetében sem feltétlenül fordulnak az emberek egymás ellen. Szűkös erőforrások esetében is kialakulhat kooperatív versengés. Tehát nemcsak az erőforrások mennyiségétől függ, hanem a kultúrától, a normáktól, az emberi kapcsolatok történeti szabályozásától is. Önmagában az, hogy kevés az erőforrás még nem törvényszerűen hoz létre egy totális székszakadást a győztesek és a vesztesek között.
A versengéstől mintha kicsit félnénk is itthon, és főleg a gyerekeket féltjük tőle.
A szülők leginkább a stresszt látják benne, azt, hogy a verseny egy véresen komoly dolog, ami nagyon megterhelő. Másrészt nagyon féltik a gyerekeket a vereségtől is, attól, hogy a gyerek azt éli meg, hogy ő rosszabb, a másik jobb és ez majd a gyerek önbizalmát elveszi, elszomorítja és elveszíti a motivációját. Ezért inkább úgy vannak vele, hogy megpróbálnak mindenféle versengést elkerülni. A versengésnek itthon egy nagyon fenyegető keretezése van, ez a fenyegetés pedig elsősorban a vesztéstől való félelemből fakad, abból hogy nem tanuljuk meg magabiztosan kezelni azt a „sérelmet” hogy én gyengébb voltam, mint a másik, a másik jobb volt nálam. Ami ezt a dolgot valamennyire még paradoxonná is teszi, hogy nemcsak a vereségtől féltik a szülők a gyerekeiket, hanem a győzelemtől is. Mert mi lesz, ha azt mondják a gyerekre, hogy stréber, hogy nagyképű, mi lesz, ha irigykednek majd rá, vagy bántani fogják. Így hát inkább úgy vannak vele, hogy kifelé nem szabad megélni a győzelmet, hogy nem szabad „dicsekedni” vele.
A magyar társadalom nagyon kevéssé enged nyíltan büszkének lenni, mert könnyen megszólhatják érte az embert. Persze belül jó érzés győzni, de ezt a győzelmet már nagyon nehéz a társas közeg felé kommunikálni, ezért a szülők inkább úgy gondolják, hogy a legjobb részt sem venni a versenyen, a legjobb kimaradni. Pedig fontos lenne látni, hogy az életben nem tudjuk megóvni magunkat vagy a gyerekeinket a versengéstől, hiszen az egész életünk erről szól. Minden emberben van egy belső igény, hogy el tudja helyezni magát a társaihoz képest. A gyerekek is ösztönösen összehasonlíthatják magukat a társaikkal, éppen ezért lenne fontos, hogy a szülő ne homokba dugja a fejét, hanem ott legyen, hogy beszéljenek róla, hogy tanítsák meg a gyerekeket arra, hogy igenis van olyan, hogy az ember bizonyos dolgokban jobb, másokban meg rosszabb és a megoldás nem az elkerülés, hanem azoknak a területeknek a megkeresése, amelyek a legjobban mennek és ott a további „munka”.
A japánokat például a vereség jobban motiválja, mint a győzelem, mert a vereség segítségével kiderülhet, hogy hol kell még fejlődniük. Kelet-Ázsiában a tanároktól például nem azt várják, hogy dicsérjék a gyereket. Az a tanár, aki dicsér, az komolytalan, nem veszi komolyan a gyereket. Az veszi komolyan, aki megmutatja neki, hogy hol vannak azok a pontok, ahol fejlődnie kell, mert ez a fejlődés segíti a gyereket. Nem azt mondja, hogy jaj de ügyes vagy, mert attól nem fog továbblépni. Itthon nem igazán szeretjük ezt a hozzáállást, mert a magyar gyerekek az ilyen hozzáállásból azt érzik, hogy ők semmire sem jók. Az ilyen hozzáállás a magyar gyerekek önbizalmát lerombolja, frusztrálttá teszi őket, tehát negatív hatása van. Ez a hozzáállás Kelet-Ázsiában viszont úgy van keretezve, hogy a tanár azt mutatja meg, hogy merre léphetnek tovább. A japán gyerekek ettől nem elveszítik az önbizalmukat, hanem önbizalmat kapnak, mert látják, hogy van még hova továbblépni, van még hova fejlődni. Nekik fontos, hogy még jobbak legyenek. Míg itthon a versengés egy fenyegető keretbe van helyezve, addig Kelet-Ázsiában a versengés egy kihívás. A versengés és a verseny nem lélekromboló, hanem a lehetőségek kinyitása és fejlesztése. De visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére, persze csak akkor, ha nem egymás rombolása árán történik ez.
Hogyan lehetne a magyar gyerekeket is egészséges versenyszellemre nevelni? Tudna tanácsolni valamit a szülőknek?
Én biztos, hogy azt mondanám, hogy semmiféleképpen ne úgy álljanak hozzá, hogy meg akarják óvni a gyerekeket a versenytől. Nem azt mondom, hogy minden versenybe passzírozzák be őket, de ami természetes módon jön, azzal élni kell – az életben is jönnek versenyhelyzetek – és ott kell lenni a gyerek mellett, akár győz, akár veszít és segíteni kell neki abban, hogy ezt helyesen tudja kezelni. A szülők egy része vereség estén nagyon megijed, hogy a gyerek majd szomorú lesz és elveszíti az önbizalmát, emiatt nem is igazán tudják, hogyan kezeljék az ilyen helyzeteket. Ilyeneket mondanak, hogy ne szomorkodj, majd legközelebb jobban fog menni. De mitől menne jobban? Azt gondolják, hogy ezzel egy optimista tanácsot adnak, de mitől is menne jobban legközelebb? Azok a gyerekek a sikeresebbek és azok vesznek részt szívesen versenyekben, akiknek a szülei egy vereség esetén leülnek a gyerekkel és végig nézik, hogy mik voltak a feladatok. Átbeszélik a gyerekkel, hogy mi volt az, ami jól ment neki, megnézik, mi az, amit még gyakorolni kell, vagy egyáltalán beszélnek arról, hogy van-e értelme ilyen versenyre járni, vagy másban szeretné inkább kipróbálni magát. Fontos, hogy a szülő közel tudjon menni a vereséghez, hogy ahelyett, hogy gyorsan csak elfelejtenék az egészet, beszéljenek róla. Nem lehet annyival elintézni, hogy a részvétel a fontos… Persze érthető, hogy a szülő ezzel vigasztalni akarja a gyereket, de így semmit nem ad a kezébe egy következő helyzetre.
De a vereség mellett az is fontos lenne, hogy a gyerekek a győzelmet is meg tudják egészségesen élni. Mit tehet ennek érdekében egy szülő?
Nagyon fontos, hogy a győztest megtanítsuk arra, hogy tudjon számolni a vesztes szomorúságával, tudjon neki gratulálni, hogy ne egy szétszakadás legyen a győztes és vesztes között. Azért is rossz veszíteni, mert az ember azt érzi, hogy a szociális közege és a győztes is lenézi őt. Mert megint csak nem tanítjuk meg a győzteseket arra, hogy merjenek a veszteshez odafordulni és kommunikálni vele. Mert így a vesztes is azt érzi majd, hogy ő nem egy lebecsült valaki, hanem egy olyan versenyző, aki szintén mindent megtett a győzelemért. Meg kell tanítani a győztes, hogy oda tudjon fordulni a veszteshez, hogy szolidáris tudjon lenni, a vesztest pedig arra kell tanítani, hogy el tudja ismerni, hogy a győztes az jobb volt. Hogy ahelyett, hogy ellenségnek kezelné, példaként nézzen rá, akitől tanulhatna is. Ehhez persze az kell, hogy a versengő felek – ahogyan korábban mondtam – úgy győzzenek és veszítsenek, hogy közben nem csalnak, nem rúgják fel a közös szabályokat. Ha nem így történik, akkor nehéz a győzelmet és a vesztést is konstruktívan kezelni és az ilyen típusú versengések társadalmi szinten is a kohéziót gyengítik. A konstruktív versengés pedig éppen ellenkezőleg: mind az egyének közötti kapcsolatokat, mind a csoporton belüli összetartást erősítheti, annak egyik eszköze lehet.
Olvass tovább!
Fotó: Getty Images
