2020-ban ismertem fel, hogy baj van, hogy nehezemre esik átvészelni a nyers valóságot, hogy csak „segítséggel” tudok túljutni a mindennapokon. Rendszerint azért ittam, hogy ne érezzem önmagam, hogy tompítsam a tudatosságom, hogy ne kelljen a saját agyamban élnem, és elfogadnom azt, hogy önmagammal karöltve kell ezzel a világgal megbirkóznom, hogy elfedjem, mennyire elviselhetetlenül borúsan látok a mindent.
Ezek után hihetetlennek tűnhet, hogy jött egy év, ami rákényszerített, hogy állandóan érezzek, hogy folyamatosan tudatában legyek mindennek, hogy – bár irtózatos lehetőségnek tűnt –, de önmagam legyek. Most visszatekintve, minden sokkal jobban alakult, mint azokban az években, amikor sikerült elbújnom.
Életem túlnyomó részében gyűlöltem magam – egy megvetendő szukaként gondoltam magamra –, de ma már nem így érzek. Ez nem egy rossz agy. Ez egy bolondos, szerető, gyakran nem együttműködő, zűrzavaros agy egy bolondos, szerető, szétszórt, még-mindig-sok-felesleges-dolgon-agyaló emberben, akiről egyre többször gondolom úgy, hogy nem baj, hogy az én vagyok, sőt egyre többször élvezem, hogy vagyok, hogy létezem.
A józanság előtti életem nem volt olyan nagyon rossz, de az elmúlt öt évben beette magát a fejembe egy pánikoló, dühös hang, ami azt üzente, legjobb lenne, ha meghalnék. 2019 végén kerültem kórházba, kirendeltek mellém egy nálam fiatalabb rezidenst, aki türelmesen végigvett velem egy kérdőívet, amit minden depressziós páciensnél ki kell tölteni. Elmagyaráztam neki, hogy igen, meg akartam ölni magam, mert ez tűnt az egyetlen logikus választásnak. Teher voltam az emberek, a rendszer számára. Kimerítettem tulajdon erőforrásaimat, hogy megpróbáljak felülkerekedni a depresszión, ami végül kezelhetetlennek bizonyult. Próbáltam elmagyarázni: ha már dolgozni képtelen vagyok, jobb, ha meghalok. Amikor a rezidens nem értette, hogy én egyszerűen csak gyakorlatias voltam, elsírtam magam.
A rezidens azt mondta: „Tudod, hogy ez csak a depresszió, hogy csak amiatt gondolsz ilyeneket, ugye?.” Elborult az agyam: nem, a depresszió fizikai nehézség, agyköd, folyamatos álmosság, a konkrét, szűnni nem akaró, rettenetes fájdalom. Szentül hittem, hogy a tudás, hogy jobb lenne, ha meghalnék, tényleg ez: tudás, józan döntés.
Rögtön másképp nézett rám, elhallgatott, majd valami olyasmit, mondott, hogy sajnálja, hogy így érzek és reméli, hogy elhiszem neki, hogy ez nem igaz és nem kellene ezt éreznem, találunk megoldást. Zokogtam, megrázott a felismerés, hogy még a fájdalomnál is jobban szenvedtem a kedvesség és remény hiányától – úgy, hogy fel sem tűnt, mennyire hiányzik mindez. Hamarosan felhagytam az itallal és a droggal.
Az első józan évem (2020) nem volt a legjobb. Szinte semmit sem csináltam. Legalább négy hónapon át újra és újra megnéztem az Új lány című sitcomot. Véget ért az utolsó rész, és jöhetett is az első, nap nap után, véget nem érő heteken át. Szó szerint hónapokig. És még mindig nevettem a poénokon. Egy barátomnak meg is üzentem: „Szerinted károsodott az agyam?”
Ezek után felfoghatatlannak tűnt, hogy 2021, az első teljesen józan évem életem legjobbja is volt. Az italozás, drogozás mind arról szólt, hogy ne legyek jelen. Elképzelhetetlen volt, hogy az, hogy ne csak megéljek minden ébren töltött pillanatot, de ne is nyírjon ki mindez, sőt, a legjobban érezzem magam ettől. Annyi érzés ment át rajtam, annyi ráébredés, régi, rohadó, szar sebek felfedezése. Elkezdtem futni, hogy kiszellőztessem őket. Elsétáltam a barátaimhoz a poros zsákutcába a kisvárosban, New York állam nyugati részén, ahova elmenekültem, zokogtam, néha hangosan kiabáltam másokkal, akik nem is voltak ott. Nem voltam szép látvány. De az, hogy újra és újra átpasszíroztam magam ezeken az érzéseken, amelyeket korábban alkoholba fojtottam volna, olyan állapotba juttatott, amit akkor még nem érthettem.
Mondok egy példát. A Google Docs mappám tele van félbehagyott történetekkel és interjúkkal, amiket sosem sikerült közölhető állapotba hoznom, le sem adtam őket. A számítógépemet teleszemeteltem szöveges fájlokkal: interjú ezzel-és-ezzel, esszé x-nek, cikk y-nak – ijesztően zsúfolt, kudarcokkal teli temető, amely évekig kísértett. Csak ezekre a félbehagyott szövegekre tudtam gondolni, a szerkesztőkre, akikkel leveleztem, és akik elől sokszor eltűntem, az alanyokról, akiket cserben hagytam, akiknek raboltam az idejét, és közben annyira szégyelltem magam, hogy hányingerem volt. Biztosra vettem, hogy egy kudarc vagyok, egy nyomorult vicc, ahogy próbálom művelni ezt a szakmát, miközben nyilvánvalóan nem megy ez nekem. „Nézd ezt a gyáva szart”, gondolom ilyenkor. „Ezt a gyenge, értéktelen, tehetségtelen kis senkit.”
Egy nap aztán belém hasított, hogy nem biztos, hogy az én kudarcom bizonyítékai ezek a dokumentumok. Sőt: mindegyik az erő bizonyítéka, azé a hihetetlen tényé, hogy bármilyen nehéz is volt minden, bármilyen mélyen is voltam, kurvára próbálkoztam. Ahelyett pedig, hogy utálnám a múltbeli énemet, hogy elviselhetetlenül lehangolna a gyengesége, a betegsége, elárasztott a hála, sőt, a tisztelet. Milyen bátor, erős ember! Mennyire elképesztő, hogy úgy ébredt fel minden nap, hogy az elméje ki akarja nyírni, és mégis elkészít egy interjút, vagy bedob egy témát, írogat valamit! Próbálkozik újra és újra – és újra. Minden egyes alkalom nekirugaszkodás, hogy túlélje – nekem pedig sikerült. Egyértelmű győzelem, nem igaz? Megcsináltam.
Ettől kezdve másképp gondoltam a bukásra. Érzem a különbséget a mostani és – ahogy én hívom őket – az öreg gondolataim közt. Sok szó esik az idegpályákról, amikor a traumából, függőségből felépülésről, vagy általában a mentális egészségről van szó. A rossz beidegződések, a helytelen alkalmazkodás rücskös kis csatornákat hoznak létre az idegrendszerünkben – legalábbis én így gondolok rájuk –, mint az olcsó kocsmák összekarcolt, szálkás asztallapjai. (Sziasztok, Danielle vagyok, alkoholista.) Képzeld el, hogy elgurítasz rajta egy üveggolyót: persze, hogy elcsúszik, bukdácsol össze-vissza, egyik kis hasadékból a másikba, évről évre. Számomra ezek a csatornák a rettenetes hangnem voltak, ahogy magammal és magamról beszéltem a fejemben. Impulzusok: hogy lépjek le, mielőtt kiutálnának, hogy mindig másoktól várjam, hogy megmondják, mennyit érek, gyakran pont azoktól, akiktől a legkevésbé kéne. Késztetések, amelyek megbénítottak, a vágy, hogy kitörjek, és a hit, hogy úgysem sikerül – és hogy jobb lenne, ha meghalnék. A hit, hogy senki sem segít és reménytelen vagyok. Olyan volt, mintha az ereimben nem is vér, hanem rettegés folyna. Rettegés és magány. Ez volt a két nagy felfedezés. Ijesztő volt, mennyire a lényem része volt a magány, mintha a testemben lakott volna ő is, mióta csak élek. Furcsa ez, mert alapvetően nem egészségtelen, rossz dolog másokkal lenni. Én viszont mindenki mástól annyi mindent akartam, részben azért, mert annyira utáltam magam. Képzeld el, hogy minden napot azzal töltesz, akit a legjobban utálsz. Persze, hogy kellettek körém az emberek!
Még szép, hogy rettegtem is: a világon a legjobban mások jóváhagyására vágytam, ez pedig olyasmi, ami fölött semmi befolyásom nem volt. Enélkül esélyem sem volt a boldogságra. Az ember azonban a természet legkevésbé stabil eleme. A józanok közt van is egy mondás: semmi közöm ahhoz, amit mások gondolnak rólam. A józanság előtt ezt úgy oldottam meg, hogy berúgtam vagy bedrogoztam a legtöbb társas helyzet előtt, hogy elnyomjam a rám törő szorongást és lecsavarjam a hangerőt az önutálatomon, legalább annyira, hogy képes legyek másokkal szóba állni.
A pandémia alatti józanodás azt jelentette, hogy van időm megszokni a gondolatot, hogy nemsokára józan beszélgetésekben lesz majd részem. A legtöbb új ismerősömet Zoomon ismertem meg, ott pedig az emberek első körben kedvesek egymással, már csak azért is, mert mind próbáltunk józanok maradni és tudtuk, mit érez a másik. 2021 elején aztán Sylvia és Eric – két barátom, akik kiköltöztek a városból és tudták, hogy egyszer én is szeretnék – meghívtak magukhoz azzal, hogy maradjak is egy darabig, akár egy-két hónapig. Hozhatom a macskát is. Poénkodtunk, hogy hagyományteremtő írói elvonulás lesz ez – ironikus ez egy írótól, aki nem ír és nem is tudja, képes lesz-e még valaha.
Autót béreltem és elindultam a négyórás útra egy őrjöngő macskával, New York Cityből a kis helyi repülőtérre, ahonnan Sylvia vitt tovább. Kaptam egy szobát a házban, amely annyira tökéletes volt, hogy az állam is leesett. Másnap új emberként ébredtem és írni kezdtem. Csak valami kis hírlevél volt, de boldogan írtam. Aztán még egyet és még egyet. Viccelődtem is, hogy „aha, ilyen a lendület, a következetesség?”. Idegen fogalmak. Arra jutottam, hogy még csak nem is sikerült jól a hírlevél – ezzel pedig felszabadítottam magam a rettegett perfekcionizmus alól, amely addig megbénított.
Rögtön elkezdtem játszadozni a gondolattal: mi lenne, ha simán itt maradnék? Aztán átjött Sylvia anyja, és rögtön azzal kezdte, hogy maradnom kell a nyárra. Kérdőn néztem a barátaimra, akik mosolyogtak. Örültek a józanságomnak, és annak, hogy írok. Ha reggel küldtem ki egy hírlevelet, hallottam a szomszéd szobából, ahogy olvassák és nevetnek, reggeli közben pedig elmondták, mi tetszett nekik belőle. Eric nagyon jól főzött, én pedig úgy éreztem magam, mint egy mosómedve, akit megmentettek és befogadtak, csodáltam a két embert, akik képesek voltak napi háromszor étkezni, akiknek szép otthonuk volt, és valamiért meg is osztották azt egy szétesett, törékeny, lábadozó emberrel egy szörnyű pandémia közepette.
Általában csak élték az életüket és hagyták, hogy összerakjam az enyémet – miközben persze pánikoltam, hogy nem tudom, hogy kell. Ilyenkor türelmesek voltak, ebből pedig nagyon sokat tanultam. Hagytak gyógyulni, ez pedig nem mindig szép folyamat, nézni sem túl kellemes. Sok-sok sírós séta volt, közben ott nem lévő emberekkel kiabáltam, és ziláltan, szorongva, dühösen, rémülten tértem haza, főleg eleinte. Végül felvettek pultosnak (furcsa választás egy frissen józanultnak, tudom), Sylvia és Eric engedték, hogy használjam az autójukat, amíg össze nem spóroltam egy sajátra, jöttek velem akkor is, Eric tesztelte az autót és segített alkudni, mint egy igazi apa. Elmentem önkéntesnek a helyi könyvtárba, kérdeztem, keresnek-e embert, kerestek, így a nulla után rögtön két állásom is lett.
Valahogy végül az írás is visszatért az életembe – valódi megbízások, nem csak a direkt béna hírlevél. Csodás volt, de sok is, és egy különösen kimerítő hét után arra értem haza, hogy Sylvia összehajtogatta az ijesztően nagyra nőtt ruhakupacot, hogy egy kicsit segítsen.
Sokan örültek nekem a városban. Furcsa, mágikus hely volt. Tinikkel szerettem volna foglalkozni, ezért mentem a könyvtárba, hogy Megbízható Felnőtt legyek, aki talán kicsit elviselhetőbbé teszi a gyerekek életének ezen stresszes, fájdalmas szakaszát. A tinik? Kibaszott. Csodálatosak. Zseniálisak! Tökéletesek. Karácsony este az egyikük eljött, hogy segítsen a meseolvasásban. Amire aztán senki sem jött el, úgyhogy inkább ukulelézni tanított, és közölte, hogy épít egy kisházat a hátsó kertjükben, és szeretné, ha ott élnék én is. Megmutattam neki a képeslapjaimat, amiket vagy nyolc éve hurcolászok magammal, és mindig elfelejtek feladni, azt mondta, jövőre emlékeztet majd. Jövőre. Akkor gondolom, most már ez az otthonom.
Életem is van, gondolom. Van egy könyv a józanságról, abban van szó a legvadabb álmunkat felülmúló életről: „új szabadság, új boldogság”. Még mindig érzem a vágyakozást, amikor ezeket a szavakat hallom a találkozókon, de közben érzek egy új boldogságot is. Bolond egy helyzet. Zavarba ejtő! Árad belőlem a hála. Folyamatosan hálás vagyok. Egyszerűen nem hiszem el, hogy boldog lehetek és hálás, hogy életben vagyok.
Az amerikai kisváros lakói megmentettek – pontosabban hagyták, hogy megmentsem magam.
Le akarok nyűgözni mindenkit? Igen. Ez alapvetés. Mindig így volt és alighanem így is lesz. Hős akarok lenni, aki mindenkit megment és ámulatba ejt. Az egyik éjjel egy James Bond-filmet néztem egy fiúval, egy ponton pedig kinyögtem, hogy „mindig is James Bond akartam lenni”. Sikeres íróvá is szeretnék válni. Azt akarom, hogy könyvtárak polcain sorakozzanak a könyveim, rajtuk a nevemmel, pont úgy, ahogy mások könyvei sorakoznak az én polcomon. Szeretném, ha számítanék, úgy igazán, sokaknak.
Először is azonban élni szeretnék, azoknak, akik itt vannak körülöttem. Szeretném, ha megmaradna ez, hogy képes vagyok végigcsinálni egy napot úgy, hogy nagyjából egyben vagyok, két lábbal a földön, a magam teljességében. Ha pánikolok – mert kudarcnak érzem az életem, szomjazom a sikert, eljár fölöttem az idő, és mert megőrjít a vágy, hogy valaki más legyek, jobb, okosabb, szebb –, most már nem az egyedüllétbe és a drogos zsibbadtságba vonulok vissza, hanem a hálába és a közösségbe. Olyan nyálas az egész! Közben pedig fájdalmasan gyönyörű, tápláló, minden egyes percben megmenti az életem.
Forrás: Jezebel Fotó: Getty Images
Olvasd el ezt is!
