Kezdjük az alapoknál: mi is az az épített környezeti nevelés, és miért fontos ez a gyerekeknek?
Az épített környezeti nevelés lényege, hogy érzékenyítsük a fiatalokat környezetük – elsősorban a közvetlen lakókörnyezetük – iránt. Ezáltal a gyerekek nemcsak megismerik környezetüket, de képesek lesznek jobban kötődni is a helyhez és a közösséghez, amelyben élnek. Játékokon, városi sétákon, izgalmas feladatokon keresztül ismerik meg környezetüket, így megérthetik, hogyan működik egy lakóhely fejlesztése, miben áll egy épület építészeti értéke, vagy hogy milyen hatása van a nagyobb gazdasági folyamatoknak közvetlen környezetünkre. Mindez pedig hosszú távon hozzájárulhat, hogy a gyerekek aktív cselekvésen keresztül olyanná alakíthassák a lakóhelyüket, ahol ők maguk is szeretnek élni.
Valószínűleg sokan abból indulnak ki, hogy az épített környezetet elég használni, és nem kell gondolkodni róla, kapcsolódni hozzá. Miért fontos, hogy tudatosabban szemléljük a környezetünket?
Amikor különböző foglalkozásokon találkozom gyerekekkel, rengetegszer hallom tőlük, hogy a város alakítása – például, hogy milyen közterek, épületek épüljenek – nem az ő feladatuk, hogy ez az építészek, politikusok dolga. Pedig valójában számukra is fontos, hogy milyen környezetben tudnak a leghatékonyabban tanulni, vagy a legjobban játszani. Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni: már azzal is alakítjuk közvetlen környezetünket, hogy áttoljuk a szobában az íróasztalt egy másik helyre, vagy építünk egy bunkert faágakból – ez a mechanizmus ugyanúgy működik a közterületeken is. Sokszor tudattalanul is formáljuk a környezetünket: gondoljunk csak a gördeszkásokra, akik elképesztő kreativitással tudnak mindenféle akadályokat és pályákat kreálni maguknak a köztereken álló lépcsőkből, rámpákból. Ezzel gyakorlatilag új funkciókat adnak eredetileg más célra tervezett tárgyaknak, építményeknek, ez is egy formája a környezet formálásának. De az aktivizmus és részvétel különböző formái lehetővé teszik a klasszikusabb értelemben vett átalakításokat, legyen szó az iskolaudvar fejlesztéséről, főtér tervezéséről vagy nagyobb átépítésekről, vagy hogy eleve a tervezési folyamatok részesei lehessünk. Azt gondolom, nagyon fontos tudatosítani a fiatalokban hogy a környezetünk nagyban meghatározza, hogyan érezzük magunkat, hogyan élünk, hogyan tesszük a dolgunkat, és hogy igenis van beleszólásunk abba, milyen környezetben élünk.
„Az itt tanulók a 21. századi ember javát fogják szolgálni” – interjú a nagykovácsi ökotudatos Kisiskola pedagógiai vezetőjével
A gyerekek számára a természet a természetes közeg. Már egészen kicsi korban is elbűvöli őket egy levél mozgása vagy a fények játéka, majd később órákra szóló örömteli elfoglaltság egy darab fával rajzolni a földre, homokból építeni vagy éppen növényekből koszorút fonni.A gyerekekben van egy ösztönös igény az építésre, a tér alakítására: sok kisgyerek épít otthon párnákból, székekből várat, vagy alkot az építőkockákból. Ezek szerint mindannyiunkban születésünktől fogva ott van a vágy és a képesség az építésre, csak a társadalom időközben elnyomja ezt?
Igen, a gyerekek számára valóban nagyon természetes az építés vágya, azonban sajnos idővel megtanulják, hogy a nyilvános terek alakítása többnyire nem az ő dolguk. Persze minden településen, közösségben más szabályok uralkodnak, a gyerekek ezekhez alkalmazkodnak és ezekbe nőnek bele a szocializáció során. Például a közösség értékei és együttélési szabályai határozzák meg, hogy egy lakosnak ki kell-e mennie télen havat lapátolni az utcára, vagy nem, esetleg ültethet-e fát vagy tehet-e padot a háza elé, vagy sem. Épp ezért egy ponton már nehéz látni, hogy létezhetnek más szabályok és lehetőségek is: itt jön be az épített környezeti nevelés szerepe, ami tudatosan rávilágít ezekre a lehetőségekre. Magyarországi kistelepüléseken is van egyébként hagyománya a közösségi tervezésnek, építésnek, szóval bőven van miből meríteni. De az emberek gyakran azzal sincsenek tisztában, hogy a lakókörnyezet alakításának vannak hivatalos módjai, például elmehetünk lakógyűlésre, vagy tehetünk hivatalos panaszt a városvezetésnél, persze tény, hogy néha ezek a lehetőségek rendkívül bonyodalmasak és korlátozottak.
Külföldön látni néhány nagyon izgalmas kezdeményezést, amivel képesek bevonni a gyerekeket a városfejlesztés folyamatába – gyakran egészen nagy, fontos döntésekbe is. Milyen tapasztalatok érkeznek ezekből a projektekből, és szerinted Magyarországon miért nem igazán látunk hasonló példákat?
Annak idején azért csatlakoztam a kultúrAktív Egyesülethez, mert tájépítészként nagyon érdekelt a közösségi tervezés. A mesterképzésemet Németországban végeztem, ott hallottam először erről az irányzatról, és ott láttam először működni is a folyamatot: a német főnökömmel elmentünk egy hatalmas rendezvényre, ahol egy regionális fejlesztés részleteit dolgozták ki, és hihetetlen volt látni, hogy minden milyen flottul megy, hogy mindenki részt vesz, és hogy ha nem is ért mindenki egyet egy kérdésben, akkor sincsenek veszekedések, csak konstruktív viták. Ez nagyon meghatározó élmény volt számomra. Ezután, 2014 körül, amikor a mesterdiplomámat írtam, igyekeztem feltérképezni a részvételi tervezés helyzetét Magyarországon is, de akkor még csak nagyon kevés ilyen kezdeményezés működött. Azóta szerencsére rengeteget fejlődött ez a terület, úgy látom, hogy itthon is egyre nagyobb a nyitottság a civilek – és különösképpen a fiatalok – bevonására a tervezési folyamatok kapcsán – ilyen jó gyakorlat például a MOME Ecolab – Gyermekbarát Város Kutatás és Koncepciófejlesztés kurzusa, vagy az UNICEF Gyerekbarát Település kezdeményezése, ami városvezetők számára is fontossá teszi a gyerekek ügyét. Külföldön persze jóval szélesebb palettáját látjuk a gyerekek bevonásának: van, hogy „csak“ játszóterek, iskolák alakítása kapcsán, de előfordul, hogy teljes utcák, negyedek, városrészek tervezésében is kikérik a gyerekek véleményét. Arra is látunk példát, hogy felnőtteket érzékenyítenek a gyerekszemre: a Placemaking Europe KIDS Working Group valenciai workshopján például egy 120 centi magasságba helyezett „szemüvegen” keresztül kellett szemlélnünk a környezetüket, így azonosulva a gyerekek nézőpontjával. De szerencsére egyre több építész, városi építész is foglalkozik a témával, a várostervezési folyamatok, vagy akár a tömegközlekedés kapcsán ma már sok helyen teljesen bevett módon jelenik meg a gyerekek, és a gyerekbarát környezet szempontja, ami azért is nagyon fontos, mert így a fiatalok részesei lehetnek saját jövőképük alakításának. Azt gondolom, ezek itthon is egyre jobban elterjednek majd – a Minden térben gyerekekkel programsorozatunk például a külföldi gyakorlatok hazai átemelésének lehetőségeit feszegette. Itt gyakorlatilag a közösségi tervezés három fő lépését követtük: először is nagy hangsúlyt fektettünk a környezet megértésére és felmérésére a gyerekek szemein keresztül. Második lépésként az is fontos volt, hogy megmutassuk, hogyan képesek a gyerekek kiértékelni helyzeteket és helyszíneket, és ez alapján meghatározni fejlesztési irányokat – akár közösségi döntéshozatal során. Úgy látom egyébként, hogy ez még külföldön is hiányterület. Végül ötleteket dolgoztunk ki, maketteket készítettünk, ezeket ki is próbáltuk és teszteltük – ezt is szigorúan közösségben.
A fenti példákon túl milyen konkrét módszerekkel, gyakorlatokkal dolgoztok az épített környezeti nevelés során?
A Minden térben gyerekekkel projekthez készült kiadványunkban rengeteg módszert leírunk, ez bárki számára elérhető a neten, aki kíváncsi a részletekre. Alapvetően mindig abból indulunk ki, hogy a fiatalok életkorának megfelelő, játékos, élményalapú módszerekkel dolgozzunk. Gyakran alkalmazott első lépés a helyzetfeltárásra az úgynevezett mentális térképezés: ilyenkor arra kérjük a gyerekeket, hogy rajzoljanak le emlékezetből egy adott teret – ezek a rajzok jól megmutatják, hogy mik azok a kiugró elemek, amik igazán megmozgatják a gyerekeket. Például ha minden gyerek lerajzolja a nagy csúszdát a parkban, abból megbízhatóan következtethetünk rá, hogy az fontos központi elem a számukra. De készíthetünk velük érzelmi térképet is, ahol már azt is megjelölhetik, hogy milyen érzelmeik fűződnek egyes területekhez, tereptárgyakhoz. Nagyobb gyerekekkel lehet kerekasztal-beszélgetést tartani, ahol közösen megvitathatjuk az ötleteket. Az iskolaudvarok fejlesztésével foglalkozó projektünkben például a Budaörsi 1. Számú Általános Iskola diákönkormányzatával működtünk együtt, akik Álomudvar címen pályázatot írtak ki az iskolában fejlesztési ötletekre – végül több mint száz pályázat érkezett, különösen az alsósokat mozgatta meg a kezdeményezés. Érdemes tehát figyelembe venni a gyerekek saját ötleteit, hogy hogyan lehet bevonni a kortársaikat a tervezésbe, hiszen ők jó eséllyel tudják, hogy mire lesznek vevők a többiek. Ez tehát a feltárás része, ezután közösségi döntéshozatalon keresztül haladunk tovább. Később gyakran készítünk együtt maketteket, modelleket, akár életnagyságú prototípusokat is – ez mindig nagyon izgalmas, hiszen ilyenkor látják a gyerekek, hogy egy ötlet tényleg működik-e a valóságban. Hogy tényleg kényelmes-e egy babzsákban ülni, vagy praktikusabb lenne egy pad, hogy jó-e, ha a pihenősarok a napon van, vagy inkább árnyékba kellene helyezni. Ezek mindig nagyon tanulságosak.
Ösztönösen azt gondolnánk, hogy ha a gyerekeket kérdezzük ilyen fejlesztési kérdésekről, leginkább megvalósíthatatlan, vagy teljesen észszerűtlen ötletekkel fognak előrukkolni: mondjuk hogy legyen cukorkaadagoló a folyosón vagy óriási csúszda a tanteremben. Tényleg gyakran találkoztok ilyesmikkel?
Persze, az imént említett Álomudvar pályázat is tele volt ilyesmikkel! A terveken rengeteg volt a jakuzzi, a vadabbnál vadabb kalandpálya, óriási, kanyargós vízicsúszdák, trambulinok, állatsimogatók… tényleg csodálatosak voltak, de ha így nézne ki egy iskolaudvar, akkor az már nem iskolaudvar lenne. (Nevet.) Ezeket az ötleteket ilyen formában nyilvánvalóan nem lehet megvalósítani, de azért érdemes kielemezni, hogy mik a visszatérő elemek: kiugróan sok volt például a kalandélményt kínáló tárgy és a víz. Ezeket az eredményeket elkezdtük a dökösökkel kiscsoportban átbeszélni, majd az Urbanity társasjátékunk segítségével vitasorozatot indítottunk a témában. Megvitattuk az egyes ötletek előnyeit, hátrányait, majd kérdőívvel is felmértük ezeknek az alkotások alapján levont hangsúlyoknak a prioritását. Végül a gyerekek maguk jutottak arra, hogy valójában nincs igény az iskolaudvaron a vizes elemekre, hiszen ez egyáltalán nem volna praktikus. Ezeken a vitákon a gyerekek szép lassan maguktól kibontották a racionális érveket: hogy a vizes elemek szép pillanatokat szerezhetnek az alsósóknak, és közelebb hozznák a természetet, de a fenntartásuk és tisztításuk drága volna, nem lenne lehetőség a szárítkozásra, a szülők és a tanárok valószínűleg nem örülnének neki, ha minden vizes lenne, nem illik az iskola tevékenységébe, nincsen elég hely hozzá, és a benne élő halaknak se lenne jó dolga. Épp ezért fontos, hogy ne csak egyszer kérdezzük meg a gyerekeket, hanem többször, többféle módszerrel vonjuk be őket és hagyjunk nekik teret az ötletelésre, gondolkodásra.
Manapság egyre többen félnek attól, hogy az életterünk – különösen a gyerekek élettere – a virtuális terekbe költözik át. Hogyan hat ez az épített környezettel való kapcsolatunkra? És tud-e az épített környezet tudatosabb megfigyelése egyfajta ellenhatásként működni?
Érdekes kérdés ez, pláne ha azt vesszük, hogy a pandémia mennyire átrajzolta ezt a képet. Mi is látjuk, hogy a gyerekek rengeteg időt töltenek a neten: online játékokat játszanak, netes videókból tanulnak sminkelni, az online térben beszélgetnek egymással, és a virtuálisvalóság-alapú programok használata is egyre elterjedtebb. Ez egyébként ugyanúgy a felnőtteknél is jelen van. De tény, hogy manapság gyakran előfordul, hogy egy kisgyerek a játszótéren már nem a játékokkal játszik, hanem inkább a padon ülve nyomkodja a telefont. Ezek az online játékok nagyon jutalmazóak, immerzívek, világos célokat és feladatokat jelölnek ki – éppen ezért olyan vonzóak és addiktívak. Én úgy érzem, hogy ezeket az eszközöket nem kell csípőből elutasítani, hiszen az épített környezeti nevelés részeként mi is használunk online vagy hibrid játékokat, vagy épp kiterjesztett valóság alapú technológiákat. Ezekből jönnek létre olyan „középutak“, amikkel a valóságban megélt tapasztalatokat kicsit fel lehet turbózni, vonzóbbá lehet tenni a gyerekek számára. Létezik például egy olyan Telegram játék, a Cities Revealed, ahol a világ egy másik pontján élő emberrel közösen kellett asszociálni a környezetünkben lévő részletekről: ezt úgy kell elképzelni, hogy az egyik fél sétálgat a környékén, készít egy fotót, elküldi a másiknak, aki asszociál róla valamire, majd az asszociációs kulcsszó alapján szintén küld egy képet, és így tovább. Egyrészt nagyon érdekes rálátni egy másik ember gondolkodásmódjára, másrészt az is izgalmas, ahogy felfedezed a saját környezetedet, miközben próbálod kitalálni, hol lehet a másik. Ezek nagyon jól működő, hasznos tevékenységek lehetnek.
Az elmúlt években egyre több teret nyert a pszichológia tudományterületén a környezetpszichológia, vagyis az, hogy hogyan hatnak ránk bizonyos terek. Ezekből a kutatásokból kiderül, hogy egy iroda vagy iskola elrendezése elképesztő mértékben befolyásolhatja a teljesítményt és a közérzetet. Az épített környezeti nevelés hogyan hasznosítja ezt a tudást?
A környezetpszichológiával elég sok ponton érintkezünk: amikor módszereket, eszközöket fejlesztünk, vagy a téralakítás egy-egy aspektusát vizsgáljuk, szinte mindig egyeztetünk Dúll Andreával, a környezetpszichológia hazai szakértőjével. Safecity projektünkben, ahol a városi környezetben megélt szubjektív biztonságérzetet vizsgáltuk, szintén együttműködtünk ELTE-s pszichológusokkal, ami nagyon izgalmas volt – a pszichológusok segítségével vizsgáltuk például, hogy mi a különbség az objektív biztonságosság és a biztonságérzet között, és az építészeti irányelveket azok pszichológiai értelmezésével gazdagítottuk. Mi is gyakran kérdezünk rá bizonyos terek, tértípusok kapcsán megélt érzelmi állapotokra a gyerekeknél, ez segít jobban megérteni, hogy mitől lesz gyerekbarát egy város. A környezetpszichológia épp ezért nagyon fontos szempontokat ad az épített környezeti neveléshez, ahogyan más területek – mondjuk a gazdaság vagy akár a környezetvédelem – is, ez a komplexitás, az egyes diszciplínák közötti együttműködés kulcsfontosságú számunkra.
Mit gondolsz, hogyan lehetne integrálni az épített környezet nevelést a közoktatásba?
Ezzel a témával sokat foglalkozunk, és ilyenkor mindig arra törekszünk, hogy kapcsolódási pontokat találjunk az éppen aktuális alaptantervvel. Az épített környezeti nevelés nagyon sok ponton beléphet a közoktatásba: értelemszerűen kapcsolódhat például a földrajzhoz, de kapcsolódhat a média- és rajzórához is – lehet például rajzokat, fényképeket, videó felvételeket, térbeli alkotásokat készíteni a környezetünkről. A matematika tanításához is hasznos lehet, hiszen segíthet a valóságban értelmezni az absztrakt matematikai fogalmakat – hogy hány fokos egy lejtő, hány méter széles egy utca, hány köbméter föld kell egy magaságyáshoz. Biológiaórán is jól jöhet, ha feltérképezzük környezetünk élővilágát, megismerjük a térségben élő növényeket, állatokat, időjárási viszonyokat, vagy földrajzon, hogy hogyan befolyásolja a földrajzi elhelyezkedésünk a lakhelyünkre jellemző építészetet. Sok pedagógus ösztönösen, de nem mindig tudatosan használja ezeket az eszközöket, így leginkább arra van szükség, hogy az épített környezeti neveléssel foglalkozó szakemberek rávilágítsanak ezekre a kapcsolódási pontokra, ezzel is segítve a tananyag még színesebb, még kreatívabb átadását.
Fotók: Szilágyi-Nagy Anna
