Veszélyesen cuki az a sorozat, ami a Netflixen még csak most indult hódító útjára, ám Japánban már egy évtizede műsoron van. Az Old Enough! (Elég idős!) minden epizódjában egy-egy japán kisgyerekeket láthatunk (van olyan, aki épp csak 2 éves múlt!), akik először tesznek meg egyedül, önállóan valamilyen küldetést, amire anyjuk küldi őket. Az apróságok egyedül mennek el a boltba megvenni egy-két dolgot, amivel megbízzák őket, vagy a nagymamájuk házából kell elhozniuk valamit, esetleg hatalmas káposztát a veteményeskertjükből.
Nem lennének gyerekek persze, ha nem terelné el a figyelmüket a célról időnként ez vagy az (leggyakrabban valami játék, mint annak a négyéves fiúcskának, akit a mandarinültetvényükről küldenek haza a szülei és nagyszülei, hogy facsarjon mandarinlevet a frissen szedett gyümölcsökből, ám még órák múlva sem érkezik meg, inkább a szomszéd kutyájával kergetőzve játszik), és szinte mindegyik gyerek felfigyel az őket kísérő operatőrökre is, akik több jelenetben is feltűnnek a háttérben. A mondanivaló azonban tulajdonképpen ugyanaz minden esetben: a gyerekek felülkerekednek a félelmükön vagy a bizonytalanságukon, mikor egyedül indulnak útra, megtanulnak udvariasan kérdezni a segítőkész és kedves felnőttektől, amikor segítség kell ahhoz, hogy fizessenek az ennivalóért vagy átkeljenek egy forgalmas utcán. A gyerekek pedig ragyognak a büszkeségtől a sikeresen teljesített feladatok után, a szülők pedig minden esetben csak színtiszta dicsérettel fordulnak feléjük.
Akármennyire is bájos a sorozat, azonnal az jut az ember eszébe róla: nálunk ezt így nem lehetne. Ha volna egy magyarországi verziója, azokat a szülőket, akik így elengednék a gyermeküket, minimum felelőtlennek bélyegeznék, vagy azt mutatnák, hogy a gyerekeknek minden részben szülői segítségre van szüksége.
Vagy annyival intéznék el sokan: Japán nem Magyarország. Ami igaz is. Sok más egyéb mellett teljesen más a kultúránk, de azt is tudjuk, hogy sok esetben a szülői jelenlét nem feltétlenül védi meg a gyermekeket attól, hogy valami rossz történjen velük. „Az autósokat Japánban arra tanítják, hogy mindig, minden körülmények között adjanak elsőbbséget a gyalogosoknak – mondta a Tokió Egyetem egyik professzora. – A sebességhatárok alacsonyak. A háztömbök kisebb blokkokból állnak, sok megszakítással. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek gyakran kell kereszteződésen átkelni, ugyanakkor a sofőrök is lassabban tudnak csak menni, ha másért nem, csak saját maguk miatt is.”
De még ezekkel a különbségekkel együtt is elgondolkodtató, hogy a nyugati kultúrákban az elmúlt egy-két évtizedben milyen túlféltővé váltunk mi, szülők, és a gyerekeink lehet, hogy sokkal több mindent képesek lennének önállóan végrehajtani.
Mindenki ismer olyan szülőket, akik még az átlagnál is jobban óvják gyermekeiket, mégis meglepő lehet egy 2012-es átfogó kutatás eredménye minden szülő számára. Ezt az amerikai Centers for Disease Control and Prevention (CDC) végezte, és arra jutott, hogy a felnőttek véleménye szerint a nyugati társadalmakban a gyerekeket először 13 éves korukban lehet egyedül otthon hagyni, 7 és fél éves korban fürödhetnek először egyedül, 10 éves kor körül biciklizhetnek egyedül.
Ha csak a saját gyerekkorunkat nézzük negyvenes anyaként, akkor is azt vesszük észre, hogy az azóta eltelt idő alatt csak fokozódott a szülők óvatossága gyermekük önállóságát tekintve. Valószínűleg mindenki emlékszik még a kilencvenes évek egyik kedvenc családi filmjére, a Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se című vígjátékra. Kijelenthetjük, hogy ma, 2022-ben ennek a filmnek a morális tanulsága az lenne, milyen hanyag volt az anya. A kilencvenes évek elején viszont jót mulattunk rajta, és egy nagy, közös happy end lett a vége, kivéve persze szegény bébiszitter számára. A művészet gyakran a társadalmi értékrendre reflektál, ma a filmekben és sorozatokban a gyerekek és tinik inkább csak statiszták szüleik mellett.
A szociológusok a kilencvenes évek végére teszik azt az időszakot, amikor a szülőség kezdett egyre konzervatívabbá, kontrollálóbbá válni. Előtte a boldog tudatlanság időszakát élhették a szülők, az internetnek hála azonban sokkal nagyobb nyilvánosságot kaptak a gyermekrablásos bűncselekmények, így a szülők is elkezdtek jobban félni. A szülők kezdték úgy érezni és azt hinni, hogy a gyermekrablás sokkal gyakoribb dolog, mint amilyen valójában, hiszen a médiában sokkal gyakrabban jöttek szembe ilyen esetek.
Az is közrejátszik abban, hogy a gyerekeknek kisebb teret adnak a szülők az önállóságra, hogy akár a törvények ellen is vétenek azzal, ha szabadságot adnak a gyereküknek. Amikor a játszótérről egyedül engedtem haza a 9 éves lányomat úgy, hogy egyetlen kereszteződésen kell csupán átkelnie, a táv pedig meg sem közelíti azt az akár 2 kilométert, amit a japán sorozatban a két-három évesek megtesznek, meghökkent és felháborodott tekintetekkel egyaránt szembe kellett néznem nekem is.
Sokan azzal érvelnek, hogy az óvatosságból még sosem ártott meg a több, hiszen jobb félni, mint megijedni. A tudomány szerint ez azonban nem ennyire egyszerű. A Journal of Family Psychology című pszichológiai szaklapban megjelent 2021-es kutatás eredményei szerint azoknak a gyerekeknek akiket jobban óvnak a szüleik és kisebb teret hagynak nekik az önállóságra, nem annyira jó az önszabályozó képessége az óvodában. A szakemberek szerint az önállóság lefojtása állhat részben annak hátterében is, hogy a nyugati társadalmakban soha nem látott mértékben nő a szorongásos zavarral küzdő tinik száma, hiszen a megfelelő megküzdési képességek nélkül kell elhagyniuk azt a buborékot, amiben a szüleik addig tartották őket.
Nem vagyunk egyformák, minden szülő maga ismeri legjobban a saját gyerekét és a környéküket. Én sem küldtem volna el az 5 éves gyerekemet egyedül a budapesti belváros közepén bevásárolni vagy a Ferenciek teréről hozni gofrit uzsonnára. Ugyanakkor az Old Enough!-ot látva a szülők talán elgondolkodnak azon, hogy a kulturális normáink újratervezést igényelnek, de legalábbis azok megfontolására lenne szükség.
Megmutattam az egyik részt a gyerekeimnek is. Eléggé irigykedtek a japán gyerekekre, akik sokkal fiatalabbak voltak náluk, mégis annyi izgalmas dolgot csinálhattak egyedül. És valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy én is azt az örömet szeretném látni a gyerekeim arcán, ami a sorozatbeli gyerekekére is kiült egy-egy sikeresen teljesített küldetés után. Amire valószínűleg ők is ugyanúgy képesek lennének már.
Fotó: Netflix
