Azon a napon, amikor a 18 éves lányom azt mondta nekem, hogy képtelen tovább velem éli, először sírtam évtizedek óta. Azt hittem, már el is felejtettem, hogyan kell, de mélyen az ösztöneinkben van a sírás, soha nem tudjuk elfelejteni, pont mint a biciklizést. Azonnal visszajön, mintha mindig ezt csináltuk volna. Később ültem a padon a hátsó ajtónál, amikor elhúzta a bőröndjét mellettem. Némán kiabáltam: maradj, meg tudjuk oldani! De az arckifejezése elszánt volt, a tekintete konok és eltökélt. Néhány pillanattal később ő és a barátja már el is mentek. Némán követtem őket a garázsig, mielőtt eltűntek volna a szemem elől.
Hónapokkal azután, hogy a lányom elment, amikor a kommunikáció köztünk szinte csak kiabálásra és hibáztatásra korlátozódott, a napszemüvegem mögé bújva bóklásztam a városban (néha széles karimájú kalapot is húztam), mert azzal, hogy az arcomat elrejtettem, úgy éreztem, a kudarcomat is rejtegethetem.
Figyelmes, törődő anya
Amikor még kislány voltam, gyakran éreztem magam egyedül, ezért megfogadtam, hogy ha egyszer gyermekeim lesznek, mindig ott leszek. Ezért úgy neveltem a gyerekeimet, ahogy engem nem. Nem csak születésnapon és karácsonykor kaptak ajándékot, hanem bármikor, mert szerettem a gyerekeimet. Bármikor elvittem őket, felvettem, ahol kellett, meghallgattam őket, bármikor, akár éjszaka is. Úgy tekintettem magamra, mint figyelmes, törődő, szerető anya. A lányom így is elhagyott.
Könnyek között mantráztam magamnak folyamatosan: nem tettem semmit, amiért ezt érdemelném.
Sokkolt, amikor egy tanulmányt olvastam arról, hogy a nyugati társadalmakban élőknél a 18 év felettiek 27 százaléka megszakítja a kapcsolatot legalább az egyik szülővel. Mielőtt én is ennek a statisztikának a részévé váltam volna, fogalmam sem volt arról, hogy ennyi széttört család van. Mindig azt gondoltam, hogy egy felnőtt gyermek csak akkor hidegül el a szüleitől, ha valami súlyos elhanyagolás vagy bántalmazás történik.
Hat hosszú évet vártam az imádott lányomra. A bátyjai és az ő születése között volt vetélés és kémiai terhesség, egy gonosz tréfa egy pozitív terhességi teszttel, amit néhány nap múlva erős vérzés követett. És most a lányom, aki megszületett és felneveltem, elhagyott.
Ha nem akar többé beszélni velem, akkor is az édesanyja vagyok még?
Bármi, amit meglátok és az anya-lánya kapcsolatról szól, erős elutasítást vált ki bennem. Létrehoztam magamban egy gátat saját magam és azok között az anyák között, nem voltam hajlandó beszélni arról, hova ment a lányom, és hogy érzem magam. Az én szégyenem az én titkom volt.
Rengeteg könyvet elolvastam és beszélgetést meghallgattam a szégyenről, de nem ismertem senkit, akit ellökött magától a gyermeke, ezért úgy tekintettem magamra, mint az anyaság kudarcának megtestesítőjére. Azt mondják a szakemberek, hogy ha a szégyent egy Petri-csészébe tennénk, három összetevőre lenne szükségünk: titokban tartásra, csendre és ítlékezésre, melyek erősen táplálják a szégyent. Hagytam, hogy a lányom elhidegülése miatti szégyen virágozzon bennem, jó táptalajt adtam neki.
Ne gyűlöljetek, de nekem tényleg nem teher az anyaság
Az elmúlt években nagyot fordult a kocka az anyaságról szóló közbeszédben: a cukormázas kép egyre inkább megkopni látszik, miközben óriási (és természetesen nagyon fontos) mozgalom nőtt az anyaság nehézségeinek megmutatása köré. Emiatt – bizonyos közegekben – már azt lett nehéz bevallani, ha valaki tényleg boldognak és felhőtlennek éli meg a kisgyerekes időszakot.Azután, hogy a lányom elhagyott, felfedeztem a Rejected Parents elnevezésű weboldalt, melynek 60-70 ezer látogatója van egy hónapban. Ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Itt voltak közös kapcsolódási pontok, témák, beleértve a szívfájdalmunkat, az izolációt, sokkot és megbánást. A legtöbb szülőnek, aki elmesélte itt a történetét, és kérdezett, fogalma sem volt róla, mi vihet rá egy gyermeket arra, hogy elmenjen.
Fogalmam sem volt róla, hogy az elhidegülés gyökere a túl erős szeretet is lehet, a szeretet, ami behálóz vagy függővé tesz.
„Soha ennyi családot nem érintett a gyerekek és szülők elhidegülése egymástól. Lehet valaki nagyszerű szülő saját maga szerint, ha a gyermek nem szeretne semmilyen kapcsolatot a szüleivel, amikor idősebb lesz” – mondta Joshua Coleman pszichológus, aki a gyermekek szülőktől való elhidegülését kutatja.
Az egyik legnagyobb problémája a törődő, odafigyelő szülőségnek, hogy a gyerekek néha túl sok figyelmet kapnak. „Nemcsak az időnket és odafigyelésünket, de az aggodalmainkat és félelmeinket is rájuk zúdítják. A gyerekek időnként nem képesek megtalálni önmagukat, amíg biztonságos távolságban nincsenek a szüleiktől minden értelemben” – mutatott rá Coleman. A lányomnak is el kellett hagynia az otthonát, sőt, azóta idegen országba költözni, hogy megtalálja önmagát és az önállóságát.
Nem gondolnak az önállóságra
Én, ahogy a legtöbb elhagyott szülő, sem gondoltam az önállóságra. Sokkal könnyebb elveszni az önsajnálatban, szégyenben és megbánásban. A közös nyaralásokban és vakációkban, amiket kihagyunk. A képeslapokra gondolni, amik nem érkeznek meg, az elvesztett emlékeken siránkozni, amik már nem jönnek vissza. Láttam szülők posztjait soha nem látott unokákról, az ő gyászuk különösen mély és zsigeri volt, ám legtöbbjük a gyermeküket hibáztatta az elidegenedésért.
A legtöbben szentül hiszik, hogy nem tettek semmit, amiért ezt érdemelnék. De a mintázat mindig ugyanaz.
Ritka, amikor egy gyermek úgy dönt amellett, hogy megszakítja a kapcsolatot a szüleivel, hogy előtte ne gondolta volna át ezerszer, ne próbálkozott volna. A legtöbb esetben – részben vagy egészben – az vezet oda, ha egy felnőtt gyermek így dönt, ha a szülei nem hallják őt. Még azok sem, akik azt hiszik, mindent megtettek. Igen, lehet egy szülő hihetetlenül szerető, gondoskodó – én is látom magam –, emellett kontrolláló vagy rosszul kötődő. Ezek gyakran nem tudatosak, de ahogy a lányom is rámutatott később, nagyon is sokat számítanak.
A hosszú szünetek ellenére a lányom soha nem taszított el magától teljesen. Öt éven át mérges, hisztérikus telefonhívások, rövid és sikertelen személyes találkozások zajlottak csak. Ezalatt én csak reménykedtem. Ahhoz, hogy valódi javulás történjen, el kellett kezdenem figyelni, valóban hallgatni. Volt hibáztatás, kifogások. A szülő nehezen fogadja el a felnőtt gyermeke érzéseit és élményeit, a nézőpontját, de ha tagadásban maradunk, nem szakítjuk meg az elhidegülés spirálját. Megtanultam, hogy a gyógyulás és kapcsolódás legjobb módja, ha hallgatok, tisztelem a lányom, és bocsánatot kérek, ha lehetséges. Ma már szabadon beszélünk minden nap vagy üzenetet váltunk, ami egy olyan ajándék, melyről évekig nem is mertem álmodni.
Forrás: Huffington Post Fotó: Unsplash
