Miközben minden ötödik ismerősöm pszichológushoz jár, még mindig tabu erről beszélni. Úgy rejtegetjük, titkoljuk ezt az információt magunkról, mintha skarlátbetű lenne. Mert „gyengének” lenni, olykor térdre rogyni, segítséget kérni akármilyen élethelyzet feldolgozásához, nagyon nem fér bele a „nincs idő a fájdalomra” korba, amiben élünk. Legyél topmenedzser, topvezető, legyél a legjobb munkatárs, a legjobb anya, apa, barát és gyerek. Nehézségeid vannak? Szorongsz? Úgy érzed kiégtél vagy összenyomnak a falak? Hallani sem akarunk róla. Ebben a társadalomban élünk. Pedig kicsit sem gyengeség felvállalni azt, hogy az önismeretünkben fejlődni, építkezni akarunk. Sokkal inkább vall egy érett személyiségre, aki képes segítséget kérni.
A lelki egészség szépen hangzik, de a mentális betegségek már egy kommunikációs aknamezőre vezetnek. Mert még mindig ott tartunk, hogy pánikbetegnek lenni, szorongani, borderline személyiségzavarral élni, bipoláris zavarral élni, valamilyen étkezési zavarban szenvedni, koncentrációs zavarral vagy hiperaktivitással pszichiáter és pszichológus segítségét kérni nem elfogadott.
A gyomorfekély egy betegség, a mániás depresszió pedig valamiféle úri hobbi a többség szemében.
Bár nekünk nincsen királyi családunk, de a svédeknél és a briteknél például delegáltan vannak olyan koronás családtagok, akik nemcsak elmesélik, hogy milyen mentális betegséggel harcolnak, hanem be is állnak egy-egy alapítvány mögé. Katalin hercegné öccse például 2019-ben beszélt arról, hogy súlyos depresszióval harcol, amit ő a „lélek rákjaként” emlegetett. „Sosem volt annyira fontos, hogy egymás támaszai legyünk, mint most. Mindannyiunkban megvan az erő ahhoz, hogy meghallgassuk és támogassuk azt, aki egyedül van. Ezért álltunk be idén a mentális egészség hetének kezdeményezése mögé” – írta most tavasszal Katalin és Vilmos egy közleményben. Nem gondolom persze, hogy ezek hatalmas változást hozhatnak, de mégis segíthetik elindítani az elfogadást.
Éveken keresztül utasítottam el a saját pszichológusom felvetését arra vonatkozóan, hogy egy pszichiáter segítségével, gyógyszeresen is kiegészítsük a terápiát. Minden alkalommal ugyanaz volt a reakcióm:
- A gyógyszer egyet jelent azzal, hogy bolondnak fognak nézni.
- Nem kerülhet fel az EESZT-be, hogy pszichiáterhez járok konzultálni, mert bolondnak fognak nézni.
- Ez alapján fognak megítélni, ha kiderül, és a karrieremben, valamint a közösségben is veszteség fog érni miatta.
Ahelyett, hogy arra gondoltam volna: nekem mi segíthet a stabilitásban, azzal foglalkoztam, hogy a külvilág, hogyan fog megbélyegezni emiatt.
Nekem az segített abban, hogy felkeressek végül egy pszichiátert, és elkezdjem vele is a közös munkát, hogy egyre több, számomra fontos, közeli ember kezdte el felvállalni, hogy hasonlóan döntött. Egy ponton túl pedig rengeteg energiát elvitt a „titkolózás” vagy az a tény, hogy csendben maradtam a témát illetően. Az életem egyszerűbb, amióta nyíltan beszélek a terápiákról, vagy arról, hogy egy érzelmileg labilis személyiség vagyok, akinek a „kartonjában” a bipoláris zavar is felírásra került. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy mostantól hetente szervezzük felvonulást ennek. Egyszerűen csak ne kezeljük másként, mint a vakbélgyulladást vagy a vesekövet.
Ezzel együtt is gyakran bizonytalanodom el azt illetően, hogy jó döntés volt-e mindezt felvállalni, vagy egyáltalán elkezdeni. Magam miatt persze biztosan. De amikor az elmúlt 4 hétben a vesém miatt kórházba kerültem, és legalább 30 orvosnak kellett elmondanom, hogy milyen gyógyszereket és mire szedek, akkor még mindig találkoztam az ítélkező pillantásokkal vagy a pokróc stílusú visszakérdezéssel. De volt, akit teljesen hidegen hagyott a tény, vagyis végtelenül lazán és normálisan kezelte, amikor elmondtam ezeket az információkat, és szerintem ez a legjobb reakció. Nem babusgatásra vagy különleges bánásmódra van szükség, hanem egyszerűen arra, hogy elfogadjuk végre: a vesekő meg a bipoláris zavar (és itt aztán mindenki szabadon behelyettesítheti a saját nyavajáit) pont ugyanaz. Betegség.
Mit ne mondj, ha valaki megnyílik neked, és beszél a nehézségeiről vagy arról, hogy terápiára jár:
- Szedd össze magad! Sikerülni fog!
- Nem kapunk nagyobb terhet annál, mint, amit elbírunk!
- Most nem látod, de másnak is vannak problémái!
- Pánikrohamod van? Vegyél nagy levegőt, igyál egy teát!
- Nem lehet, hogy csak fáradt vagy/megjött/hisztis vagy?
- Tök jó munkád van, mégis miért nem vagy boldog/elégedett?
- Bezzeg az afrikai árvák!
- Biztos, hogy szükséged van gyógyszerre?
- Ahelyett, hogy ennyit költesz terápiára…
