„Feladtam, hogy szerelmes legyek, és ez volt életem legjobb döntése”

2022. május 10. |

Egy évvel az utolsó randija után valószínűleg semmiféle külső változás nem látszik a negyvenes éveiben járó nőn. Amit érez, és ahogy megéli a mindennapokat, az viszont merőben más, mint korábban.

2018 augusztusában, a randink végén, a kocsim felé vezetett, ahol idegesen megcsókolt. Amikor visszacsókoltam, diadalittasan a levegőbe bokszolt az öklével, mintha valamilyen versenyt nyert volna meg. Amikor tovább mentem a kocsimhoz és visszafordultam, láttam, hogy engem néz boldogan. „Csak biztos akarok lenni benne, hogy biztonságban eléred az autódat” – mondta, holott alig egy méterre voltam tőle csak. 

Beültem a vezetőülésre, örültem, hogy a második randink is pont olyan remek volt, mint az első. Már a harmadik randinkhoz is kiválasztotta az éttermet, ami nagyjából hat hét múlva lett volna esedékes, mire visszatér az üzleti útjáról. Az elkövetkező napokban meg voltam győződve róla, hogy az izgatottság és bizonyosság tökéletes kombinációját érzem, azt, amit akkor érez az ember, mikor tudja, hogy jó eséllyel a nagy ővel találkozott. Végre, elmúlt rólam a randiátok, gondoltam. Már csak októberig kell várnom.

vallomas-szerelem-szingli

Azt hittem, ez a férfi megéri a várakozást. 30 évesen váltam el, utána lehetetlennek éreztem, hogy ismét szerelmes legyek. Azóta 17 év telt el, megszámlálhatatlan sok randin voltam, és volt pár futó kalandom, de a legközelebb egy depressziós aktatologatóval jutottam ahhoz, hogy barátom – egy olyan férfi, akivel holtomiglan, holtodiglan képzeljük el az életet – legyen, de valójában vele is csak a magány volt bennünk a közös. Valamikor egy év után átcsapott félelmetesbe a féltékenysége, nem volt más választásom, mint elhagyni, teljesen mindegy, mennyire rémisztőnek tűnt ismét szinglinek lenni azután, mennyi évet vártam egy párkapcsolatra.

46 évesen nem feltétlenül egy férjre volt szükségem. Már megvolt a húszas éveimben, és a házasságtól nem lett több, jobb az életem, tudtam volna enélkül élni. Amire szükségem volt, hogy valakivel megoszthassam és valaki megossza velem a mindennapok érzelmi hullámvasútját, a munkahelyi kétségeket, életközepi válságot, pénzzel kapcsolatos aggodalmakat. A melankólia, ami minden magányos szombat estével erősebb lett bennem, kezdett ijesztővé válni: félelmetes felismeréssé, hogy nincs támaszom, senki sincs mögöttem, akivel megoszthatom a félelmeimet, amik felébresztenek az éjszaka közepén.

A válás után azonban kifejlesztettem egy különleges érzéket, hogy csak olyan férfiakat válasszak, akik nem értékelik a párkapcsolatokat, vagy ami még rosszabb, engem.

(Az egyik férfi, akivel randiztam, egyenesen kijelentette, hogy sokkal könnyebb lenne velem az ismerkedés, ha kevésbé lennék csinos és butább lennék.) Persze minden szingli nő megtapasztalja ezt a fajta viselkedést. De ha közel húsz évig csak így bánnak az emberrel, nehéz nem azt érezni, hogy átok ül rajtam.

Az utolsó randimat egy zeneművész barátom mutatta be. Ő onnan ismerte, hogy egy készülő könyvhöz készített interjút vele a férfi. Bár nem ismerték egymást különösebben, a barátnőm annyit tudott róla, hogy facér és az ötvenes évei elején jár. Az kicsit megijesztett, hogy agglegény, de a barátnőm megnyugtatott, hogy melegszívű, kedves férfi, így amikor három héttel a 47. születésnapom előtt elhívott vacsorázni, igent mondtam.

Az első randinkon záróráig maradtunk az étteremben. „A jó beszélgetés jele” – mondta akkor a férfi, és megkérdezte, ráérek-e következő hét végén, megígérve, hogy hív majd a pontos részletekkel. 

Eltelt a hét anélkül, hogy jelentkezett volna. Majd a hétvége is. Amikor napokkal később hívott, bocsánatot kért, és egy váratlan üzleti útra hivatkozott, ami elszólította a városból. „Megértettem volna, ha nem érsz rá, de a hallgatás nem menő – válaszoltam. – Itt van a családom, hogy együtt ünnepeljük a születésnapomat, ha akarsz, utána találkozhatunk” – tettem hozzá. Két héttel később küldött egy üzenetet: „boldog születésnapot!” Emlékezett rá, mikor van, amit ígéretesnek találtam. Végül lett második randi (egyben az utolsó).

Megint zárásig maradtunk, aztán elmondta, hogy elutazik másfél hónapra, végül a csók az autónál, és én azt gondoltam, hogy valami jó dolog kezdődött el. Ám hetek teltek el anélkül, hogy egy szót hallottam volna felőle. Tudom, hogy ha egy férfit érdekel egy nő, megtalálja a módját, hogy kapcsolatba lépjen vele, de ő figyelmeztetett, hogy nem lesz elérhető, így próbáltam türelmes maradni. Amikor több mint hat hét múlva sem keresett, egy utolsó erőfeszítést tettem, és írtam neki. Azonnal válaszolt, bocsánatot kért, és azt mondta, influenzás lett. De mindenképp akar találkozni velem, és majd hív a jövő héten. Mondanom sem kell, nem hívott.

Talán van valaki más is az életében. Talán csak megrögzött agglegény. Talán az ismerkedésünk és a köztünk lévő összhang mégsem volt olyan tartalmas, mint azt én gondoltam. Ez mind magyarázat lett volna, és én bármelyiket túlélem. De az, hogy csak úgy eltűnt, feldühített.

Be kellett látnom, hogy tizenhét év partner nélkül már állandó állapot. Úgy éreztem, itt az idő, hogy bedobjam a törölközőt.

Az évek során megismertem több olyan középkorú nőt is, aki feladta a szerelmet. Ilyen volt például a mentorom is, aki az 50. születésnapi buliján mondta azt, hogy az életének az a része vége, amikor megkérdeztem, randizgat-e valakivel. Elmondta, hogy soha többé nem akar egy férfi hívására várni, vagy amiatt aggódni, hogy valami rosszat mond a randin. Akkor még sajnáltam őt. Arra nem is gondoltam, hogy ő akarja így – ma már tudom, hogy lehet ezt választani –, nem azért történik, mert nem kell senkinek. A hozzá hasonló nők életét tragikusnak találtam, és esküdöztem, hogy sosem leszek egy közülük.

És itt vagyok. Elengedtem, nincs több online ismerkedés. Nem kérem többé a barátaimat, mutassanak be valakinek. Nem vizslatom árgus tekintettel a szobát, ahelyett, hogy arra az emberre figyelnék, akivel beszélek éppen. Nincs több akarás.

Ahogy elképzeltem életem hátralevő napjait, eszembe jutott a mentorom, és rájöttem, hogy bár volt szomorúság is a kinyilatkoztatásában, még több optimizmus és megkönnyebbülés is. Vett egy vadiúj BMW-t magának, amire nagyon büszke volt, és befektetett egy kis üzletbe, amit évekkel korábban kezdett. Aztán eszembe jutott az az ismerősöm is, akit 30 év után hagyott el a férje, ő körbeutazta a világot. Egy férjezetlen, gyerektelen költő ismerősöm szárnyakat kapott, miután lemondott a szerelemről. A 48 éves barátnőm lediplomázott és programozó lett. Ezek a nők mind méltóságot sugároznak, ami a szabadságból és a lehetőségekből fakad. A boldogságuk nincs többé valaki más romantikával kapcsolatos döntéseihez kötve, függetlenek. 

Amikor végiggondoltam az előttem álló életet, rájöttem, mennyi tér felszabadul az életemben, ha nem görcsölök többé a szerelmen. Rájöttem, mekkora boldogság, ha a saját örömöm kedvéért csinálok valamit, és nem azért, hogy megtaláljam a szerelmet. Felszabadító, egészségesebb és boldogabb. 

Egy év telt el az utolsó randim óta. Az életem kívülről valószínűleg nem tűnik másnak: ugyanaz a munka, ugyanaz a lakás, ugyanazok a barátok. Ami más, az élmények. Egyre gyakrabban a nap legjobb része, amikor hazaérhetek és becsukhatom magam mögött az ajtót, és teli torokból énekelhetek, táncolhatok, bármit felvehetek, nem baj, ha nem mosogatok és nem foglalkozok azzal, vajon mit gondolna másvalaki. Lassan nem is tudnám elképzelni, hogy valaki mással kelljen élnem. Hálás vagyok, hogy én vagyok a pénztárcám, az időbeosztásom ura, és ha úgy akarom, bármikor elköltözhetek a bolygó másik felére. 

Ebben az egy évben befejeztem egy regényt, megszületett kettő másik ötlete, amiken el is kezdtem dolgozni, és két utazást is tervbe vettem, az egyiket Costa Ricára, ahol minden reggel majmok üdvözölhetnek az ablakomban a szemközti fákról. Megreformáltam az étrendemet és a jógagyakorlásomat, végre meg tudtam csinálni a bakászanát, a varjúpózt, most először. 

A baráti összejövetelek is stresszmentesek, nem foglalkozok azzal, vajon ki néz. Ha egy férfi flörtöl velem, feldobja a napot, de többé nem szívja el az összes érzelmi energiámat, nem határozza meg a kedvemet. És a beszélgetés csak egy szimpla beszélgetés, nem keresem a romantikus jeleket. 

Persze nem minden pillanat rózsás. Néha vannak magányos, végtelenül unalmas napok. Vannak, amikor azt kívánom, bárcsak lenne valakim, amikor az éjszaka közepén felébredek valami rossz álom miatt vagy munkahelyi krízisben vagyok, amit jó lenne megbeszélni valakivel. Amikor szembenézek ezekkel a kihívásokkal, félelmekkel, melyekkel mindenki szenved, már képes vagyok megbirkózni velük. 

Nem szorongok többé a szerelem miatt. Ami évekig nehezedett rám félelemként, hogy egyedül éljek, ma a valóság. Sőt, már húsz éve így élek. Vannak jó napok és rossz napok, de ugyanez igaz volt a házasságra is, és azokra az évekre is, amikor próbáltam párt találni. Már akkor a legrosszabb forgatókönyvet éltem, és túléltem. Most csak elfogadtam a körülményeimet, és túlélés helyett tényleg élek. 

Hogy remélem-e, találkozom még egy remek férfival? Persze. Szinglinek lenni nem feltétlenül jobb, mint párban élni, legalábbis számomra. De lehet így is, és akár jön, akár nem valaki, én élni akarok.

Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód