Nemrég kiszaladt a számon egy mondat, amit csak a feleségem hallott, és isteni szerencsém, hogy nem mondjuk a villamos közönsége.
Csak egy gyerekünk van, és soha nem folytam még bele más családok hétköznapi életébe annyira, hogy tudjam, mi számít megszokottnak és mi nem, mindenesetre nálunk az utóbbi időben az egyik leginkább hétköznapi látvány az, hogy egy pucér kislány szaladgál, magyaráz és tevékenykedik a lakás különböző pontjain. Minden esetben ő kéri, hogy pucér lehessen, aztán legtöbbször be is jelenti, hogy pucér, és kizárólag azért tudtam nagy nehezen elviselni, hogy a hidegebb időszakban huszonegynéhány fokra felfűtöttük a lakást, mert ez láthatóan végtelen örömmel tölti el.
Gyerekhóbortok jönnek-mennek, minden fárasztóra jut öt aranyos, egy ponton minden fárasztónál azt hisszük, hogy soha nem ér véget, minden aranyosnál azt szeretnénk, hogy soha ne érjen véget, de aztán véget érnek, és mindig jön egy újabb ilyen és öt újabb olyan. Fogalmam sincs, ez a pucérkodás meddig tart még, pár hónappal az után kezdődött, hogy a kislányunk betöltötte a második évét, közös erőfeszítéseinknek köszönhetően egyelőre túlnyomórészt a lakásra korlátozódik, mindenesetre nem siettetjük, hogy véget érjen. Próbálkozom, de nagyon kevés olyan otthoni élethelyzetet tudok elképzelni, amit ne dobna fel legalább egy kicsit, hogy közben ott szaladgál, magyaráz és tevékenykedik a mosolygós, pucér kislányunk.
A memóriám nem az igazi, de a mondat, ami nemrég kiszaladt a számon, valahogy úgy hangzott, hogy „A kisgyerekek akkor a legszebbek, amikor pucérak.”
Úgy rémlik, épp az ágyon ültünk a feleségemmel, és néztük, ahogy a kislányunk valamilyen halaszthatatlan elfoglaltságát végzi meztelenül, és alighogy megszólaltam, elfogott valamiféle feszengés, talán szégyen. Aztán reflektáltunk arra, amit mondtam, persze inkább csak elütöttük egy poénnal, és ettől jobban is éreztem magam, de a rossz érzés valahogy mégis velem maradt. Még annyit tettem hozzá a feleségemnek, hogy ilyesmit egy anya vagy nagymama simán mondhat, nálam már rezeg a léc, nagypapánál valószínűleg leesik.
Abba, hogy mennyire volt pontos a megállapításom, vagy hogy mennyire volt igazam, felesleges belemenni, nem ez a lényeg. Mivel még soha nem folytam bele más családok hétköznapi életébe, egy kezemen meg tudom számolni, hogy a saját gyerekemen kívül hányat láttam meztelenül, és őket is csak egyszer-egyszer, vagyis csak azzal tudom magyarázni, abban a helyzetben miért általánosságban fogalmaztam, hogy ösztönös megállapítás volt. A felcseperedésük során öntudatlanul megnyomorítottak tömegéhez hasonlóan nekem is kijutott néhány lélektani probléma, amivel akad némi teendőm a hétköznapjaim során, de a pszichoszexuális fejlődésem szerencsére nem siklott ki olyan szélsőségesen, hogy bármiféle szexuális vonzalmat érezzek gyerekek iránt. Az előző mondatot sokáig ki akartam húzni, mert valami olyasmivel kapcsolatban mentegetőzök vele, amivel soha senki nem vádolt, mégis úgy éreztem, jobb, ha benne marad, mert talán nemcsak rólam árul el valamit, hanem az egész helyzetről.
A fentebb idézett megjegyzésem egy anya szájából senkinek sem tűnik fel, sem otthon, sem a villamoson, sem bárhol máshol, apaként ebből a szempontból szűkebbnek érzem a mozgásterem. Nem mintha arra vágynék, hogy ilyesmiket kurjongassak a játszótéren a saját gyerekem vagy akár másokéi láttán, teljesen jól elvagyok azzal, hogy ott többnyire csendben nézem, mit és hogyan csinálnak mások, inkább csak maga a beszédpozícióm gondolkodtat el. Egy anyától, nagymamától, nőtől nemcsak a fentihez hasonló mondatok tekinthetők természetesnek, hanem a gyerek bármilyen intim testtájára vonatkozó becézések, kedveskedések, viccelődések, csókolgatások, és nyilván miért is lenne ez másként, ha egyszer olyan szoros fizikai kapcsolat apa és gyereke között természetszerűleg nem alakulhat ki, mint anya és gyereke között. Ez persze véletlenül sem azt jelenti, hogy egy apa ne ölelgethetné, puszilgathatná a gyerekét, ha az örül neki, én is szoktam minden egyes nap, de szerintem nyilvános térben valamiféle határ akkor is biztosan van, ha otthon ideális esetben élhetünk enélkül is.
Általában hasznosak a statisztikák, de kétlem, hogy itt és most bármelyiket kellene idéznem annak alátámasztására, hogy az erőszakot többnyire férfiak követik el, ahogy a pedofil bűncselekmények jó részét is, ez vélhetően mindig is így volt, és csak valamilyen radikálisan nyitott emberképpel lehet úgy gondolni, hogy nem így lesz mindig is. Innen nézve nem véletlenül hangozhat egy férfi szájából legalábbis zavarbaejtően az a mondat, hogy „A kisgyerekek akkor a legszebbek, amikor ennyire pucérak.” Túl sok férfi követett már el túl sok iszonyatos tettet ahhoz, hogy a soron következők ne induljanak bizonyos szempontból hátrányos helyzetből, és még úgy is nevezhető ez hátrányos helyzetnek, hogy egyébként fehér, hetero, középosztálybeli férfiként bármiféle hátrányos helyzetről sopánkodni minimum kínos, potenciálisan nyilvános megszégyenítéssel jár. Amikor bolti sorbanállás közben, strandon ejtőzéskor, reptéri tébláboláskor számtalanszor végignéztem már, hogyan kommunikálnak férfiak a családtagjaikkal vagy vadidegenekkel, rengetegszer járt már át a szégyen, hiába tudtam volna rossz viselkedési mintákra, megörökölt pszichés problémákra hivatkozva megértőbben gondolkodni róluk, akkor is taszított a megjegyzéseikben és gesztusaikban érzékelhető erőszakosság.
Mindezek fényében érthető, miért hangozhat problémásan, ha a fenti mondat idegen nők társaságában szalad ki a számon, ahogy nem egyszer előfordult már az is, hogy elfogott a görcs, amikor már apaként játszótéren kívül, az utcán sétálva vagy egy padon ülve öntudatlanul hosszabban rámosolyogtam egy arra járó kisgyerekre. Ilyenkor eszembe jut, hogyan festhet ez kívülről, szakállas középkorú férfi kisgyerekre mosolyog, úgyhogy pánikszerűen a telefonomba menekültem inkább, vagy a nálam lévő könyvbe, bár minden alól persze a könyvek sem mentenek fel senkit. Jogos lehet azzal magyarázni ezt az egészet, hogy tényleg kijutott nekem néhány lélektani probléma, dolgozzak még kicsit magamon valamilyen szigorúbb szakemberrel, de unalmas és érdektelen lenne, ha ez csak rólam szólna, és elképzelhető, hogy más férfiak is éltek már át hasonlókat.
Persze még ha ez stimmel is, akkor is csak arról van szó, hogy egyelőre nem minden helyzetben lehet vagy érdemes az apáknak ugyanúgy megnyilvánulnia a gyerekük kapcsán, mint az anyáknak, ez is csak a békés együttélés kismillió szabályának egyike. Ettől függetlenül örülnék, ha nem fogna el valamiféle feszengés, talán szégyen, ahányszor csak kiszalad a számon egy olyan mondat, mint a fenti, de közben elég sok hosszú távú feladattal van dolgom a hétköznapjaim során, hogy tudjam, szükség lesz egy kis türelemre, és el kell végezni még néhány száz évnyi és elég széles körű munkát ahhoz, hogy kiépülhessen a szóban forgó bizalom.
Szerző: Almássy Ádám Fotó: Getty Images
