„Főállású apukaként kívülállónak érzem magam”

2022. január 25. |

„Ha továbbra is fenntarjuk az anyaság mítoszát, és ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, miszerint csak az anya képes ellátni egy kisgyerek minden igényét, csak anya és gyereke között alakulhat ki a mágikus, mindent elsöprő kötelék, azzal a nőknek és a férfiaknak egyaránt ártunk” – olvassátok el egy főállású apuka vallomását.

2018 végén vettem részt az első játszócsoportos foglalkozásomon. Főállású apukaként akkoriban a napjaimat otthon, az öt hónapos gyerekemmel töltöttem. A napok egyformának tűntek: órákon át próbáltam álomba ringatni a fiamat, hogy aztán 20 perccel később felébredjen. Gyakran átjárt a tehetetlenség érzése, ez pedig csak rosszabb lett, ha bekapcsoltam a tévét, és rám zúdult az a rengeteg káros sztereotípia a filmekből, reklámokból. A média még ma is hajlamos úgy lefesteni az apákat, mintha azok teszetosza, nagyra nőtt csecsemők lennének, akik nem hogy egy gyerekről, de saját magukról sem képesek rendesen gondoskodni. De az sem sokat segített, amikor a babakocsit tolva a játszótéren hallottam, ahogy idegenek súgnak össze a hátam mögött, és nevetve „anya úrnak” neveznek.

foallasu-apa

A játszócsoportot néhány kilométerre az otthonunktól, egy gyülekezeti házban tartották. Az első foglalkozás alkalmával leültettem a fiamat egy plédre, körbe néztem a teremben, és magamban konstatáltam, hogy rajtam kívül szinte csak anyukák vannak a csoportban. Beszélgettek, nevetgéltek, közös játszódélutánokat szerveztek le egymással. Az egyetlen apuka a szoba másik sarkában ült, éppen a kislányával falatozott.

Ezek a bizonyos játszócsoportok mind a gyerekekre, mind a szülőkre jó hatással tudnak lenni. Zenével, játékkal, meséléssel kötik le a kicsiket, akiknek a közösségbe bekerülve lehetőségük van ismerkedni, barátságokat kötni a többi gyerekkel. A szakértők szerint egy ilyen csoport a többi között segíthet fejleszteni a gyerekek szociális készségét, önbizalmát és kommunikációját is.

Ezeket az előnyöket én is első kézből megtapasztalhattam, miközben figyeltem, hogyan szárnyal a kisfiam képzelete a játékkockák építése közben, hogy miként tapsol és táncol a dalok, illetve mondókák ritmusára. Idővel még egyezkedni is megtanult a társaival, és felosztották egymás között, ki mikor játszhat a játékkonyhában.

A foglalkozások tehát nagyon is hasznosak voltak, engem mégis minden alkalommal átjárt egy furcsa, nyomasztó érzés. Kívülállónak éreztem magam.

Az egyik anyuka folyamatosan a fiát akarta rám tukmálni, mondván, hogy töltsek vele együtt egy kis „pasiidőt”, míg egy másik meglátta bennem a kívülállót, és barátkozni próbált.

Elmondta, hogy milyen nehezen tud más nőkhöz kapcsolódni, hogy mennyire örül, hogy van valaki, akivel beszélgethet, és gyorsan le is egyeztettünk a gyerekeinknek egy közös játszódélutánt. A következő alkalommal már felém sem nézett. Valahogy mégiscsak tudott magának a csoporton belül barátnőket találni, és onnantól kezdve nem beszélt velem többet.

A netes fórumokat olvasva hamar ráeszméltem, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel. A főállású apáknak még ma is nagyon nehéz beilleszkedni a szülő közösségekbe. Ha sikerül is összebarátkozniuk egy-egy anyukával, ezek a kapcsolatok általában nem hosszú életűek. Nagyon gyakran fordul elő például, hogy az édesanyák férjei a saját bizonytalanságuk miatt szabotálják a barátságokat.

Mások arról számoltak be, hogy rendszeresen kapnak gyanakvó, ideges pillantásokat a játszótéren a többi szülőtől. Kvázi „ragadozóként” tekintenek rájuk csak azért, mert férfiként egy kisgyerekkel vannak. Megint más apákat egyszerűen kizártak a szülői csoportokból, mert a jelenlétük kényelmetlen lett volna az anyák számára. Pedig nagyon is fontos lenne, hogy mi apák is bekerülhessünk a különböző közösségekbe, hogy lehetőségünk lehessen tanulni egymástól.

Ne legyél hálás, ha apa hajlandó besegíteni

Ne legyél hálás, ha apa hajlandó besegíteni

A nők egy része már azzal is meg szokott elégedni, ha a párjuk legalább egy parányi részt hajlandó elvégezni az egyébként kettőjükre háruló otthoni feladatokból. Sok férfi már ennyitől is nagyszerű apukává válik a nők szemében.

A társadalom anyákkal és apákkal kapcsolatos berögződése valójában mindenkinek csak árt. Ha továbbra is fenntarjuk az anyaság mítoszát, és ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, miszerint csak az anya képes ellátni egy kisgyerek minden igényét, csak anya és gyerek között alakulhat ki a mágikus mindent elsöprő kötelék, azzal valójában nem sok jót teszünk a nőkkel. Így továbbra is az ő vállukat fogja nyomni a gyerekgondozással járó munka oroszlánrésze, és a feléjük támasztott teljesíthetetlen elvárásokat sem fogjuk tudni lebontani. Nem mellesleg pedig az apák is kevésbé fognak késztetést érezni a bevondósára.

A templomi játszócsoport mellett néhány hónap múlva a helyi könyvtárba is elkezdtünk járni, ahol délutánonként meseórákat tartottak. Talán nem meglepő, hogy itt is ugyanazzal a problémával találtam szembe magam. Az anyák leginkább csak a többi anyával barátkoztak, voltak, akik egyáltalán nem is beszéltek velem. A második alkalom során én is azon kaptam magam, hogy inkább távol tartottam magam a csoport többi férfi tagjától. A szoba túloldalára ültem le, kerültem a szemkontaktust, mert attól tartottam, ha beszélgetni kezdek velük, az csak még jobban eltávolít majd a nőktől.

Szerencsére az elszigeteltségem nem tartott örökké. Egyik délután a fiam éppen a szék támláját püfölte, miközben Melissa, a kedvenc könyvtárosa egy történetet olvasott fel. Az egyik mellettünk ülő anyuka mosolygva figyelte a gyerekem bohóckodását. Mikor jött a játékidő, a mosolygós anyuka lánya segített a fiamnak tornyot építeni, ő maga pedig közelebb húzta hozzám a székét és beszélgetésbe elegyedtünk. Végre megismerkedtem az első játszócsoportos barátommal.

Ezek után minden olyan természetesen alakult közöttünk. Üzenetet küldtünk egymásnak, ha a gyerekeinkkel valami vicces dolog történt, és nemsokára a családjainkat is bemutattuk egymásnak. Most, hogy végre már nem voltam egyedül, a játszócsoportokban is egyre nagyobb biztonságban éreztem magam. Egy idő után a többi nő is sokkal nyitottabban kezdett el közeledni felém, mivel látták, hogy van egy édesanya, aki jóban van velem. Most már attól sem féltem, hogy a más édesapáknak kezet nyújtsak – ha észrevettem, hogy egy apuka egyedül ücsörög a csoportban, odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hogy van.

A gyereknevelés nemcsak fárasztó, de monoton és magányos is tud lenni. A teljes munkaidős anyaság és apaság könnyen elzárhatja az embert a külvilágtól, ezért lenne olyan fontos, hogy legalább mi, szülők megpróbáljunk összetartani.

Forrás: HuffPost.com Fotó: Getty Images

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter