Múltkor egy ruhaboltban hallottam, amint egy férfi azt mondja a feleségének, hogy persze, drágám, megveszem ezt neked, aztán végignéztem, hogy megvette. Azt már nem néztem végig, amint megveszi neki a jógabérletet, a kicsi kocsit, a leendő kávézója helyszínéül szolgáló ingatlant, de a látottak és hallottak alapján könnyen hozzáképzeltem. Azon valamiért nem gondolkodtam el, probléma-e, hogy megveszi mindezt, ha egyszer megteheti, ha egyszer örömöt okoz vele a másiknak, és nem okoz vele szenvedést senkinek. Tulajdonképpen nem gondolkodtam különösebben hosszan az egész jeleneten. Azt hiszem, eleve csak azért figyeltem fel rá, mert a nő sok mindennek tűnt, de cicababának nem, a piperkőc férfi szemöldökében viszont ránézésre egy teljes hétnyi munkaóra lehetett.
Fogalmam sincs, a gyönyörű skandináv emberek gyönyörű világában egy párkapcsolat melyik tagja keres általában jobban, én elsősorban abból tudok következtetéseket levonni, ami a kisebb magyar buborékjaimban és azokon kívül körülvesz. Alapvetően kifejezetten utálok mások pénztárcájában turkálni, ezt minden adandó alkalommal hangoztatom is, de amikor csak szóba kerül valamelyik ismerősünk anyagi helyzete, többnyire közömbösséget színlelve úgy csapok le a témára, mintha végre színfolt jelent volna meg a szürke hétköznapomon. Kifejezetten utálok mások pénztárcájában turkálni, mégis, ha fejben végigveszem közelebbi-távolabbi, párkapcsolatban élő ismerőseim listáját, álmomból felkeltve is meg tudom mondani mindegyiküknél, melyik fél keres jobban.
Soha nem költöttem magamra sokat, soha nem okozott igazi örömet a vásárlás, így az évek során gond nélkül meg tudtam győzni magam arról, hogy nekem egész egyszerűen nem fontos a pénz, belvárosi fogyasztó létemre tényleg alig különbözöm egy elszigetelten élő szerzetestől. Mégis érdekel minden ismerősöm anyagi helyzete, és amikor szóba kerül a téma, rövid úton csak-csak eljutok a hasonlítgatásig.
Nem tudhatom, kívülről nézve milyen a házasságom, én úgy látom, a klasszikus nemi szerepek szerint értelmezett feladatvégzésre ugyanúgy találni benne példákat, mint a kortárs nagyvárosi középosztálybeliek párkapcsolataira jellemzőbb vonásokat. Valószínűleg azért alakult így, mert az ilyen-olyan családi mintáinkat úgy sikerült felülírnunk az évek alatt szerzett saját és mások megfigyelésén alapuló tapasztalatainkkal, hogy mindkettőnknek lett tere sok mindenre.
Szép-szép, csak az a helyzet, hogy a feleségem sokkal jobban keres nálam.
Amióta együtt élünk, mindig is igyekeztünk a lehető legtöbb területen megvalósítani az egyenlőség elvét, hogy ne csak papíron legyünk progresszívek. Ez hol sikerül, hol nem, mindenesetre a költéseinket illetően sokáig különösen próbáltunk testvériesek lenni, pedig egyikünk sem pénzügyi tanulmányokat végzett. Hosszú ideje viszont átbillent a mérleg, hogy kinek a javára, az attól függ, hogyan értjük a javat, mert fizetni én fizetek kevesebbet, de ennek azért megvan az ára. Az, hogy vegyek a feleségemnek egy ruhát, gyakorlatilag kivitelezhetetlen, bár ebben azért az is benne van, hogy nem az alsó polcokról szereti kiválasztani az öltözékeit. Az, hogy meghívjam vacsorázni, szintén kizárt. Az, hogy elvigyem nyaralni – jó vicc. Nálunk inkább az fordul elő, hogy ő vesz nekem ruhát, még ha az a ruha csak egy drágább póló is. Meg az, hogy ő hív meg vacsorázni, ebédelni, bruncholni. A nyaralást felesben fizetjük, mármint a nagy részét, a kis részét meg, hát, nem én.
Élősködő talán még nem vagyok, de hogy családfenntartó sem, az biztos, és progresszív tendencia ide vagy oda, nehezen tudom elképzelni, hogy az utóbbiról a többségnek a mai napig ne a férfi ugorjon be. Persze az, hogy a férfi a családfenntartó, csak egy a sok sztereotípia közül, és ha végre túl tudunk lépni azon, hogy a nőnek a konyhában a helye stb., akkor ezt is ki kell tudni dobni az ablakon, csak éppen olyan nagy a súlya, hogy lehúzza a kezet.
Felmerülhet a kérdés, hogy talán beszélgetnem kéne erről az egészről a hozzám hasonló cipőben járó férfi ismerőseimmel, hátha attól jobban érezném magam. Attól most nagyvonalúan tekintsünk el, hogy még a széleskörűen olvasott, nyitott, érzékeny férfiak is időnként olyan nyomorúságosan tudnak kommunikálni egymással bizonyos témákról, amelyeket a nők állítólag simán átbeszélnek négyszemközt, hogy nem magától értetődő, hogyan zajlana egy párbeszéd két férfi között erről a fajta anyagi helyzetről. Inkább az a probléma, hogy mivel minden közelebbi-távolabbi, párkapcsolatban élő ismerősömnél meg tudom mondani, melyik fél keres jobban, pontosan tudom, hogy ez minden esetében a férfi. Nem ismerem olyan mélységig az életüket, hogy tisztában legyek azzal, hogy a hétköznapok többi területén mennyire törekszenek egyenlőségre, így azt sem tudom, hogy ez a felállás hogyan alakult ki, okoz-e bármelyik félben feszültséget, van-e bármelyikükben igény arra, hogy megváltozzon. Azt sem tudom, hogy életszerű keretek között megváltozhat-e egyáltalán: tehát, hogy a szóban forgó párok női tagjai a jelenlegi végzettségükkel és lehetőségeikkel kereshetnének-e jobban, mint a férjük, vagy ez a felállás egyszerűen még annak a rendszernek a maradványa, hogy a férfiak munkáját a történelem nagy részében szinte kivétel nélkül jobban honorálták, mint a nőkét.
Lehet azt mondani, hogy ha olyan mélyen megviselt volna engem a belátás, hogy sokkal rosszabbul keresek, mint a feleségem, valószínűleg már legalább megpróbáltam volna pályát váltani vagy másodállást keresni, bár azt hiszem, valamiféle személyiségzavar jele lehet kizárólag egy ilyen kérdésből ténylegesen eljutni a pályaváltásig vagy a másodállásig. Ezzel együtt jelenleg nem tudom azt mondani, hogy kényelmesen ülök bele a kitartott tenyérbe, az egyenlőség gondolatát sokkal több szinten megvalósító társadalmakban vélhetően könnyebb dolgom lenne. Most úgy áll a helyzet, hogy amikor egy ruhaboltban hallom, amint egy nő azt mondja a férfijének, hogy persze, drágám, megveszem ezt neked, aztán végignézem, hogy megveszi, magamban azt mondom a tükörben látott férfinak, hogy nyugodtan lépj már túl ezen az egészen, egy családban ideális esetben nem azon áll vagy bukik minden, hogy ki hoz haza több pénzt.
Szerző: Almássy Ádám Fotó: Getty Images
