Idén ünnepeljük a feleségemmel a tizedik házassági évfordulónkat. Tartunk egy kis összejövetelt, mondunk tósztot a boldog házasságunkra és természetesen nagyon büszke leszek. Közben egy kicsit szomorú. Nem azért, mert bármelyikünk hűtlen lenne vagy valamilyen tragédia ért volna minket. Pont ellenkezőleg.
Javában benne jártunk már a harmincas éveinkben, amikor összeházasodtunk, és nagyon jól élünk: megvan az anyagi biztonság, kényelem és összeillik a személyiségünk. Egyikünk sem akar gyereket, de van sok imádni való unokaöcsénk és unokahúgunk, akik gyakran vannak nálunk. Van egy kutyánk is, akit imádunk. Tökéletes az életünk, papíron. Az egyetlen probléma, hogy nem vagyok biztos benne, a feleségem is ilyen életre vágyott.
A húszas éveiben egy másik férfival élt együtt. Ő volt az első, tinikori szerelme, majd az egyetem után újra találkoztak. Őrülten szerelmes volt, úgy tervezték, hogy összeházasodnak, gyerekeik lesznek, mindent elterveztek. Aztán valamikor a harmincas évei elején a feleségem rájött, hogy a férfi megcsalta. Bepánikolt az elköteleződéstől, és amikor a feleségem rájött, a férfi esküdözött, hogy ez csak egy ballépés volt, hatalmas hiba, és megpróbálta visszakönyörögni magát. A feleségem azonban hajthatatlan volt, egyszer és mindenkorra eldöntötte, hogy vége. Szakítottak.
Ha őszinte akarok lenni…
Néhány évvel később találkozott velem, a munkánk kapcsán ismerkedtünk meg. Randizni kezdtünk. Ő még mindig nem dolgozta fel az előző kapcsolatát, és ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, ez a mai napig így van, és még mindig szereti azt a férfit. De annyira belehabarodtam, hogy eldöntöttem, nem veszek erről tudomást, azt mondtam magamnak, hogy én leszek az, aki meggyógyítja az összetört szívét. Minden olyan közhely, amit az emberek gondolnak, amikor szerelmesek lesznek.
Nagyjából azt hiszem, sikerült is, egyetlen kivétellel: jól élünk, azonos értékeket vallunk, ugyanazt szeretjük csinálni – városnézés, színházba járás, jókat enni. Tökéletes pár vagyunk, és én nagyon szeretem őt. De nem lehetek soha biztos abban, ő is ugyanannyira szeret engem.
Tudom, hogy a feleségem szeret és értékel, de azt is tudom, hogy soha nem fog olyan erős érzelmeket táplálni irántam, mint amit a volt párja iránt érzett. Talán ez normális, ahogy idősebbek leszünk. Azt az érzést, ami az első szerelem, nem lehet még egyszer átélni.
Vallomás: „Nem vagyok szűz, de szüzességet fogadtam a házasságig”
Mi lehet az oka annak, ha valaki harmincévesen dönti el, hogy „szüzességet” fogad, és egészen a házasságkötésig kitart az elképzelése mellett? Enikő őszintén mesél a miértekről, ha már a környezete csak fájó megjegyzéseket tesz ahelyett, hogy megpróbálná megérteni a döntése hátterét.Ő azt mondja szeret engem, és gyakran mondja, mennyire megbízik bennem, mennyire hálás. Ugyanakkor mindig azt érzem, amikor ránézek, hogy a szenvedélyes szerelmet lecserélte a biztonságra, azért van velem. Tudom, hogy boldog velem, de azt is tudom, hogy én kis lángon égek hozzá képest.
Egy racionális döntés vagyok, a biztonság és állandóság az izgalom helyett.
Azt kívánom, bárcsak el tudnám fogadni, hogy én vagyok, akit akar, de aggódom, hogy egy nap majd találkozik valakivel, aki hasonló érzéseket ébreszt benne, mint a volt párja, és nem tud ellenállni. Nem tudok az lenni, aki nem vagyok, tudom, hogy hálás azért, amit együtt létrehoztunk. A korábbi párja összetörte a szívét, nem is kommunikálnak azóta. És tudom, hogy ez az én belső bizonytalanságom és önbizalomhiányom, de gyakran eszembe jut, vajon elveszi-e tőlem valaki más, izgalmasabb, vagy hogy arra a másik férfira gondol-e szex közben.
Ő nem is tudja, mennyire nehéz nekem ezzel megküzdenem, és remélem, soha nem is jön rá. Nem akarom, hogy csalódjon bennem, hiszen 48 éves vagyok, nem 15, és remélem, van annyi önismeretem, hogy nem csinálok ostobaságot. De amikor látom őt csak úgy a távolba bámulni, arra gondolok, vajon a volt párjáról ábrándozik-e.
Forrás: The Telegraph Fotó: Unsplash
