A nyár néhány nap múlva hivatalosan is véget ér. A forró nappalok és fülledt éjszakák helyét átveszik a dértől csillogó reggelek és a semmivel össze nem téveszthető őszi esőillat. Gyerekként – érthető okokból – még minden nyaram végét mély szomorúsággal vettem tudomásul. Nem vágytam vissza az iskolapadba, nem akartam, hogy vége legyen a nagy szabadságomnak, és az őszi hónapok szépségét sem feltétlenül tudtam értékelni. Az ősszel kapcsolatos érzelmeim azután alakultak át igazán, hogy a jelenlegi barátommal összeköltöztünk, elkezdtük a közös életünket, és szépen lassan megteremtettük a saját hagyományainkat. Bármennyire is szeretem a nyarat, augusztus végén minden évben menetrendszerűen elfog egy furcsa várakozás.
Ezzel a várakozással persze nem vagyok egyedül – már kutatások is bizonyították, hogy a felnőttek, egészen pontosan a szülők többsége nagyjából a nyár közepétől kezdve tűkön ülve várja, hogy elkezdődjön a szeptember. Bár az is igaz, hogy a szülők általában egészen más okból kifolyólag várják a szeptember 1-jét, mint én: míg én az őszi hangulat, ők a tanévkezdés miatt örülnek annyira a nyár végének.
Elég lenne 13 nap nyári szünet?
Egy 2019-ben végzett amerikai felmérés szerint a megkérdezett szülők már 13 nappal a nyári szünet kezdete után készen állnának arra, hogy a gyerekeket visszatereljék az iskolába. A felmérésben részt vevő 2000 szülő több mint fele nyilatkozta, hogy kifejezetten stresszként éli meg a nyári vakációt, illetve azt, hogy nekik kell folyamatos programot biztosítani a csemetéiknek. A szülők 75 százaléka a vizsgálat szerint minden évben izgatottan várja az augusztus végét. Ötből három szülőnek azért okoz akkora stresszt a nyári szünet, mert attól félnek, hogy az általuk kitalált programok nem felelnek meg a gyerekeik elvárásainak, 64 százalékuk pedig úgy gondolja, hogy ha nem biztosít olyan élményeket, amilyeneket a barátok vagy osztálytársak is átélnek a nyáron, azzal cserben hagyja a csemetéjét.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülők ne szeretnének időt tölteni a gyerekeikkel, de teljesen természetesen, hogy stresszt és szorongást okoz számukra, hogy a munkájuk mellett a gyerekeket is 0–24 órában szórakoztassák, vagy legalábbis lefoglalják.
A marieclaire.hu szerkesztőségében is dolgoznak kisebb, illetve nagyobb gyerekes szülők, a fenti vizsgálatból kiindulva feltettem hát nekik is a nagy kérdés, várják-e, avagy sem a hamarosan beköszöntő szeptember 1-jét. Kicsit meglepő, de két egymásnak teljesen ellentmondó választ kaptam.
„Mi nagyon várjuk a szeptember elsejét”
A lányom az autista spektrumon van, Asperger-szindrómás. Neki a tanév vége olyan volt, mintha elvették volna tőle a jól bejáratott, biztonságos keretet, az igazodási pontokat. Bár a nyári szünetben is ugyanúgy keltünk reggel ugyanabban az időben, ugyanakkor reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk, ugyanakkor és ugyanott játszótereztünk minden nap, azért sokkal nehezebb (volt) megtartani a stabilitást.
A lányom alapvetően jól funkcionál a mindennapokban és az emberek között, normál iskolába jár, ám ehhez kell – ahogy mondani szoktuk a tanító nénikkel –, hogy egyetlen láncszem se hiányozzon az őt minden nap körülvevő, a pedagógusokból, gyógypedagógusokból, a pszichológusából és családjából álló személyes kis teamjéből. Nos, nyáron csak mi vagyunk, ami nem mindig elég.
Így mi nagyon várjuk, hogy beinduljanak újra a foglalkozások, és csordogálhassanak a hétköznapok a szokásos medrükben. Persze csak miután sikerült átvészelnünk az újabb változás miatti érzelmi hullámzásokkal tarkított első egy-két hetet.
„Nekem a nyár sokkal könnyebb vele”
Habár a legtöbb iskolás gyereket nevelő szülő alig várja, hogy végre szeptember 1. legyen, és kinyissanak az iskolák, én nem tartozom közéjük. Ennek egyszerű oka van: utálok korán kelni, és habár már 14 éves a fiam, és egyedül jár suliba, mégsem alhatok hétköznap reggel, amikor ő iskolába indul. Nekem a nyár sokkal könnyebb vele, már akkor is így éreztem ezt, amikor kisebb volt és többet kellett napközben szórakoztatni. Én nyáron igyekszem kialudni magam mindig.
A szeptember egyébként a kedvenc hónapon, egyrészt a születésnapon hónapja, másrészt imádom az őszt, a színeivel és a hangulatával együtt. Nekem valahogy az ősz sokkal inkább valami kezdete, mint valami vége. Egy olyan kezdet, ami elindít egy új időszakot…
Őszi hangulat és kuckózás – na, meg a közeledő ünnepek
Ahogy már említettem, a gyerekesekhez hasonlóan augusztus közepén bennem is minden évben, óramű pontossággal elindul egy várakozás, egy furcsa izgalom. Akármennyire is imádom a nyarat, ilyenkor már alig várom, hogy végre újra elővehessem a kedvenc dekorációimat, és finom illatgyertyákkal, őszi koszorúkkal díszíthessem fel a lakást.
Ezen kívül azonban van egy másik, elég nyomos indoka a várakozásomnak – bár ezt egy kicsit félve írom le, tudván, hogy a téma mennyire megosztja az embereket… Na, de mindegy, legyen: szóval engem már augusztusban el szokott fogni az a bizonyos ünnepi várakozás. Ekkor jön el az időszak, amikor már nem tudok nem arra gondolni, hogy végre mindjárt itt lesz az idei halloween, majd azt követően a karácsony. A halloween számomra évek óta egyet jelent a tökfaragással, az esti horrormaratonnal, és persze a finomabbnál-finomabb vegán, rémisztő sütikék felvásárlásával. Imádom halloweeni díszbe öltöztetni a lakást, azt pedig talán még ennél is jobban, amikor az első adventi vasárnapon az ijesztő díszek helyét végre a karácsonyi gyertyák vehetik át.
Szóval ez van, büszkén vállalom. Én már augusztusban elkezdem visszaszámolni a napokat karácsonyig, és kifejezetten imádom, ha a város és az üzletek jó korán, már október végén ünnepi puccba vágják magukat.
Fotó: Getty Images
