Január első napján családi napunkat (és az én másnapomat) töltve kollektíven bevonultunk a nagy ágyba Marék Veronika teljes életművével, rákészülve a fejlődéslélektanilag kikezdhetetlen minőségi időre. Már a takaró alá kuckózva realizáltam, hogy a kanapén felejtettem a mobilomat, szóval még az első Boribon felcsapása előtt odaszóltam a férjemnek, hogy hozza már be, mire a lassan hároméves lányunk olyan gyorsan és kétségbeesetten kiáltotta, hogy NE, mintha egy tigrispitont vagy egy tányér párolt kelbimbót akartam volna az ágyunkba invitálni.
Nyilván nem voltak nagy illúzióim az okoseszköz-használat és a gyerekkel (másokkal) töltött idő összefüggéseit illetően, de akkor a tónusában valahogy egészen tapinthatóvá vált a félelme, hogy a mobilommal kell versenyeznie a figyelmemért – valószínűleg már tudta, hogy ebből nem szokott jól kijönni. A telefonom kint maradt a kanapén egy darabig, aztán úgy vettem újra kézbe, mintha végre visszavarrták volna az amputált kezemet, hogy aztán ne csináljak rajta semmi hasznosat. Hirtelen megéreztem, hogyan keveredhet az élvezet és a szégyen a lejövéssel próbálkozó heroinistában, amikor pár napos tisztaság után újra belövi magát. Szóval 2023 első napjának szellemében egy előre nem tervezett fogadalmat is felvettem a listámra: ünnepélyesen megfogadom, hogy nem nyomkodom annyit azt a rohadt telefont, amikor a gyerekemmel vagyok.
Nem gondolom persze, hogy minden, a gyerekemmel töltött percben minden figyelmemmel és minden idegszálammal a gyerekemre kellene fókuszálnom. Ahhoz azért nagyon sok időt töltünk együtt. Az én lányom még mindig csak heti két délelőttöt jár bölcsibe, bébiszitterünk nincs, szóval a napok nagy részét együtt töltjük, ami (nekem legalábbis) már túl sok ahhoz, hogy színtiszta minőségi időt csináljunk belőle. Arról nem is beszélve, hogy az a pár perc instagramozás, hírolvasás, céltalan webshopgörgetés tényleg életmentő tud lenni néha: kiszakít a kisgyerekes élet monoton rabszolgasorsából, a felnőtt élet látszatát kínálja, miközben az online világ működéséből fakadóan instant megerősítésekkel pumpál néhány hasznos hormont a testünkbe. Az egymásba folyó éjszakai szoptatások vagy a százötvenedik homokkrokodil legyártása közben, vagyis az anyaság magányában az okostelefon a legjobb barátunk lehet – még azzal együtt is, hogy tudjuk, ez a barát csak a kapcsolódás illúzióját teremti meg, miközben kizsákmányol és egyre durvább addikcióba hajszol minket. De hát kinek nem volt még hasonló barátja az életben.
Az mondjuk elég beszédes, hogy Amerika legnépszerűbb gyerekpszichológusa, dr. Becky Kennedy már szükségét érezte, hogy megalkossa a PNP (parent-no-phone, szülő telefon nélkül) kifejezést, amivel arra az időre utal, amit mobiltelefon-használat nélkül töltünk a gyerekkel. Szerinte ebből akár napi pár percet is érdemes lehet beiktatni. Félelmetesen hangzik, hogy meg kell tervezni a gyerekünkkel töltött, mobilmentes időt, az meg még félelmetesebben, hogy a 24 órából napi pár perc ilyen legyen, de azért valljuk be, nem áll ez olyan távol a realitástól.
Már egy ideje érzem magamon, hogy a mobilhasználatom köré egy rakás kifejezetten káros rossz szokás épült. Szeretem például, ha mindig karnyújtásnyira van. Persze az önámítás értelmében azért, mert mi van, ha valami halaszthatatlanul sürgős és elképesztően fontos dolog történik, de azért még az online újságírásban is viszonylag ritka, hogy valamit tényleg azonnal kelljen megoldani. Ami még rosszabb, hogy időről időre rutinszerűen ránézek a telefonra, konstatálom, hogy nem történt semmi, majd ettől függetlenül is megnyitom a közösségi médiás applikációkat (Facebook, Instagram), kicsit átpörgetem őket, majd bezárok mindet. És utána simán megismétlem mindezt tizenöt perc múlva. A kisbabás-covidos időszakban minderre rárakódott az online vásárlás rémes gyakorlata is: hosszú perceken át tartó webshopgörgetés, telepakolt kosarak és soha le nem adott rendelések, vagy ami még rosszabb, feleslegesen összevásárolt baromságok. Amíg a gyerekem kicsi volt és a nap nagy részében szoptattam vagy rajtam aludt, én pedig hullafáradt voltam, sokszor töltöttem ilyesmikkel az időt. A gond az, hogy ezek a szokások átkúsztak a közös életünkbe, és néha még a közös játék közben is sunyin rákattintok az Instagram ikonjára.
Persze a probléma már azelőtt világossá vált előttem, hogy a gyerekem verbalizálta volna, szóval egy ideje már igyekszem tudatosan dolgozni ellene. Különösen mellbevágó hatással volt rám egy Atlantic-cikk nyitóképe, amin az édesanya szeme a telefonjára szegeződik, így a karján ülő gyereknek már alig jut a figyelméből. Elképzeltem a lányomat, ahogyan keresi a tekintetemet, ami üresen bámulja egy készülék kijelzőjét, ahogyan próbálna kapcsolódni hozzám, de azt látja, hogy én inkább egy maroknyi fém- és műanyag darabot tisztelek istenként, és átjárt valami mély, szégyennel kevert, fájdalmas szomorúság. Hamar egyértelművé vált számomra, hogy én nem akarok ilyen anya lenni.
Azt persze nem akarom állítani, hogy itthon sosem lesz mobilozás, vagy hogy minden egyes pillanat, amit a gyerekemmel töltök, minőségi, mobilmentes idő lehet. Nem tudom teljesen letenni ezt az eszközt, és nem is gondolom, hogy erre szükség lenne. Inkább megpróbálok észszerű szabályokat bevezetni a mobilhasználatomra, és – ahogyan dr. Becky is tanácsolta – kijelölni azokat az időszakokat, amikor a mobilnak nincs helye köztünk. Próbálok inkább arra törekedni, hogy a minőségi idő tényleg minőségi legyen, hogy legyenek olyan órák, amikor kötelezettségek, munkahelyi gondok és kütyük nélkül el tudok vele merülni a játékban, és akkor talán az is jobban belefér, ha a teljes Boribon-sorozat elolvasása után egy kicsit ránézek az Instagramra.
Azt egyelőre még nem tudom, pontosan mennyire uralja majd a technológia a lányom életét, ha idősebb lesz, de ezzel kapcsolatban sem vagyok túlságosan optimista. Születése óta körül van véve az okoseszközökkel, ismeri és erősen korlátozott mértékben ugyan, de használja őket. Talán ezért még fontosabb, hogy megtanítsam neki, hogy az emberi kapcsolatok tényleg fontosabbak a kütyüzésnél – még akkor is, ha ezt néha még én is hajlamos vagyok elfelejteni.
Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
