Aki egy kicsit is ismeri a családomat, tudja, hogy az én gyerekemet még a globális energiaválság sem tudja meggyőzni a megfelelő otthoni öltözet fontosságáról. Hiába ajánlgatom neki, hogy válassza ki ő az aznapi ruháit a szekrényből, sőt, viszem el a plázába, hogy megvegyük neki az áhított Jégvarázs-nagyestélyit, hogy aztán csillámport és ízléstelenséget hagyjon maga után az egész lakásban, ha ideig-óráig hajlandó is felöltözni, egy ponton biztosan kijelenti, hogy „melege van”, „szeretné megszellőztetni magát”, vagy hogy „a has azt kiabálja, hogy engedjék ki”. Ez önmagában nem olyan meglepő: nincs még hároméves, számára a meztelenség természetes és felszabadító, és a szűkebb környezetében is leginkább csak a dédnagyanyját botránkoztatja meg vele, de őt is csak az egészségügyi aggályai miatt. Azonkívül, hogy indokolatlanul melegen kell tartani a lakást, nekünk sincs problémánk vele, persze mindig örülünk, ha sikerül rávenni a felöltözésre, és le lehet kicsit csavarni a fűtést, vagy legalább alaposan kiszellőztethetünk. De egy ideje már nem engedem, hogy ruha nélkül a futár elé szaladjon, és ha nem a legszűkebb családtagok érkeznek hozzánk, szigorúan kötelező minimum a bugyi viselése. De amikor legörbülő szájjal megkérdezi, hogy dehát miért kell bugyit venni, még mindig nehéz válaszolnom neki.
Pedig nagyon is tudom a választ, csak legtöbbször még nekem is kényelmetlen belegondolnom. Hogy az ebédünkkel megérkező futár, a legjobb barátnőm fiúja vagy egy távoli nagybácsi esetleg szexuális ingert láthat a gyerekem testében, hogy az a kicsi test, ami a számomra a legfontosabb lényhez tartozik, valakiben a szexualitáshoz akár távolról is kötődő érzéseket és gondolatokat kelt. Émelyítő belegondolni, még akkor is, ha tudom, hogy nagyon könnyen ez lehet a valóság.
Ez a gondolat mindig is ott volt a fejemben, de korábban csak ritkán jött elő. Amikor az egyéves kislányom anyaszült meztelenül tipegett a strandon (miután azonnal tiszta sár lett a méregdrága úszópelenka), eszembe se jutott volna fürdőruhába préselni őt. Láttam, ahogyan találkozik az érzéssel, ahogy a víz a bőréhez ér, ahogy befedi a testét, és szerettem volna, ha teljességében megéli ezt a szenzoros élményt. Nyilván előbb-utóbb ott is felkerült rá a pelenka és a kisruha, de ezek a rövid nyilvános meztelenkedések nem okoztak különösebb dilemmát a családunkban. Az idő múlásával aztán a kérdés egyre bonyolultabb lett. A következő nyáron már fürdőruha került rá, még akkor is, ha könyörögnöm kellett neki, hogy ne vegye le, és rengeteg sírást és bosszúságot okozott az állandó fel-le öltöztetés. Aztán jött a 2 és 3 év közötti kor, ami végképp furcsa állapot: megvannak még a nyomai a babás jellegnek, miközben elkezd kirajzolódni az a már elképesztően sok mindent értő, mindjárt óvodás kisgyerek. Ugyanennek a lenyomatai látszódnak a testen is: az arc még kerek és pufók, a test formás, de egyre nyúlánkabb, kisimulnak a kis hurkák és redők. Még nem kislány, de nem is baba. Egyértelmű, hogy nem hagyhatom neki, hogy akaratán kívül szexuális tárgy legyen, de még látom rajta az ösztönös vágyat a meztelenségre és a tiltás feletti értetlenségét.
A legtöbb gyerek ösztönösen szereti a meztelenség szabadságát
A fenti okok miatt a mi családunkban viszonylag hamar terítékre került az intimitás kérdése. Sokat beszélgettünk róla, hogy a puncija csak az övé, ezt senki nem fogdoshatja meg. Nem is láthatja. Bevezetésre került a bugyiszabály, szó volt a testhatárokról, a testünk feletti autonómiáról, az intimitáshoz elengedhetetlen biztonságérzetről. Megértette, hogy a punci (fiúknak értelemszerűen a kuki) intim dolog, magánügy, csak ránk tartozik. Ha csak Mama és Papa van itthon, lehet meztelenül lenni, de mielőtt idegenek érkeznének, fel kell venni a bugyit (függetlenül attól, hogy a látogató férfi vagy nő). Nagyon figyelek rá, hogy minderről úgy beszélgessünk, hogy ne tabusítsuk a nemi szerveket, hogy ne tűnjön az intimitás bűnösnek és illendőnek, csak valami olyasminek, aminek megvan a maga nagyon speciális tere. És ezt kész is elfogadni szabályként, aminek őszintén örülünk – még akkor is, ha ennek az az ára, hogy egy ideje már minden vendégnek kaján mosollyal odakiáltja, hogy „te nem láthatod a puncimat.”
A szexualitás komplexitásának megértéséhez persze még nagyon kicsi, de azt már most érzi, hogy a nemi szerv valami nagyon speciális dolog, amire egészen más szabályok vonatkoznak, mint mondjuk a lábujjainkra, a térdeinkre vagy a füleinkre. Azzal együtt, hogy a legelső vitán felül a gyerekem (és úgy általában véve minden gyerek) biztonsága, bevallom, egy kicsit szomorú látni, ahogyan egy két-három éves gyerek magára veszi a társadalom terheit, és engedelmesen elrejti a testét a potenciális szexuális ragadozók elől a bájos mintával nyomott biopamut alsóneműkbe. Természetesen azt is tudom, hogy a meztelenség rövid időn belül magától – vagyis hát nem, a különböző forrásokból érkező társadalmi elvárások által – is elveszíti szemében a vonzerejét, és kialakul a saját, elkerülhetetlenül több-kevesebb szégyennel terhelt szeméremérzete. Mi igyekszünk már a legelejétől olyan mintákat mutatni és úgy alakítani a téma körüli légkört, hogy inkább kevesebb legyen. És ahogyan egyre többet tanul majd a szexualitásról (és egyre többet beszélgetünk vele erről), árnyalódik benne a kép, a rutinszerű szabály megtelik jelentéssel, egyben (sajnos) szükségszerűen elveszíti még néhány naiv illúzióját is. Addig azért remélem, itthon még kedvére pucérkodhat, és élvezheti azt a szabadságot, amiről nekünk felnőttként már fogalmunk sincsen.
Fotó: Getty Images
