Boys will be boys – mondják, amikor a fiúk agresszív, vagy más sztereotip módon „fiús” viselkedését szeretnék legitimálni, pedig ez a mondat sokkal inkább (vagy kizárólag) szól a szocializációs különbségekről, mint a fiúk vélt vagy valós biológiájáról. Amikor egy kisfiú üt, rúg, csíp, hangos és uralkodó, akkor a szülők sokszor nem is regisztrálják a problémát, esetleg nyilvánvalóan álságos rosszallással, de azért félig mosolyogva megszidják őket egy kicsit – mert hát a fiúk már csak ilyenek. Ugyanígy a kislányoktól elvárjuk, hogy kedvesek, engedelmesek, aranyosak legyenek: hogy mindig legyen kedvük puszit adni az évi egyszer látott nagybácsiknak, hogy elpakolják maguk után a játékot és eleve ne játsszanak semmilyen „durva” játékot. Egyik esetben sem belénk kódolt biológiai különbségekről van szó, hanem egyszerűen arról, hogyan reagál a környezet – jutalmazóan vagy büntetően – bizonyos viselkedésekre. Ez a jelenség már nagyon hamar megmutatkozik a játszótereken is, és még feltűnőbbé válik, ha az ember lányos anyuka, aki szeretné egészen más értékek mentén nevelni a kislányát.
Lányoknak tilos
Nem akarok olyan szülő lenni, aki túldimenzionálja a játszótéri konfliktusokat, sőt, személy szerint azt tartom helyesnek – és valljuk be, kényelmesnek – ha nem kell belefolynom a gyerekek játékába. A modern városi környezetben amúgy is szinte kizárólag szervezett és felügyelt keretek között tölthetik szabadidejüket a gyerekek, ezért a játszótereken igyekszem a távolmaradásommal megadni a szabad játék lehetőségét. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nemek szerinti csoportosulás teljesen normális szakasza a gyerekek fejlődésének, hogy megvan az az életkor, amikor a lányok kizárólag a lányokkal, a fiúk pedig a fiúkkal akarnak játszani. Isten ments, hogy valamiféle PC küldetéstudattól vezérelve megpróbáljak kvótákat szabni a játszótéren és illően diverz, koedukált csoportokat gyártani a gyerekekből, de mondjuk engem még az sem zavar, ha azt játsszák, hogy levágják egymás (sárkány)fejét a képzeletbeli kardokkal, szóval ez is biztos ízlés dolga.
Az én kislányom még csak három és fél éves, nemrégiben kezdett el benne felerősödni a vágy a kortárs kapcsolatok iránt, és azóta mindennapos része az életünkben a játszótéri bandázás mindenféle idegen gyerekekkel. Vagyis sokkal több gyerekek közötti interakciót látok közelről, mint korábban. Ez alapvetően szuper dolog, de a közös játékokban való részvétellel elkezdtek megjelenni bizonyos problémák is.
Például, hogy a kislányomat rendszeresen félrelökik a vele egykorú vagy nagyobb kisfiúk, hogy simán elévágnak a csúszdán, hogy elfoglalják a legnépszerűbb mászókát és aztán nem engedik fel a lányomat (és persze más lányokat sem). Hogy amikor megkérdezik, hogy megpörgethetik őt a forgón, és a lányom kéri, hogy állj, nevetve pörgetik tovább, amíg a gyerekem arcára egyre kétségbeesettebb arckifejezés ül. Szögezzük le, egyáltalán nem azt mondom, hogy a kislányok sosem csinálnak ilyesmit. De nagyon úgy tűnik, hogy a kisfiúkra sokkal ritkábban szólnak rá.
Néhány napja az egyik belvárosi játszótéren a lányom azzal szaladt oda hozzám, hogy egy csapat fiú nem engedi be őt a kisházba. Először próbáltam a finom (és újfent: kényelmes) empowermenttel élni, vagyis elmondtam neki, hogy a játszótéri játékok közösek, minden gyerek ugyanúgy használhatja őket, és neki is pontosan ugyanannyi joga van ott lenni, mint a többieknek – mondja meg neki nyugodtan. Kudarcos meggyőzési kísérlete után már kifejezetten kérte, hogy menjek vele, ekkor ugyanezt a monológot elmondtam a fiúknak a felnőttség meggyőző erejével megspékelve, de én pont ugyanolyan kevés sikerrel jártam, mint a háromévesem. Amikor a lányomat bátorítva megmondtam neki, hogy menjen csak be, és az egyik fiú felpattanva lendületesen felé rúgott, már éreztem, hogy eddig tartott a türelmem a patriarchátus 110 centis csírái felé, így látványosan körbepillantottam az illetékes szülőkért. Szép lassan fel is tápászkodott egy mosolygó anyuka – a két leghangosabb kisfiú anyja – aki nevetgélve megkérdezte tőlem, hogy „nem engedik be”? Itt nekem be is telt a pohár, és kétségbeesésemben, hogy érzékeltessem vele a helyzet problémáját, valami olyasmit válaszoltam, hogy „de, mindjárt be fogják”. Nyilván nem volt olyan nagy dolog, a lányom pedig két perc múlva el is felejtette az egészet, de ahogy jobban elkezdtem figyelni erre a jelenségre, nagyon feltűnt, hogy a kisfiúk agresszív viselkedését mennyire kevéssé szabályozzák a szülők (amíg nem számít tényleg nagyon durvának a helyzet).
Aggasztó kilátások
Egyáltalán nem szeretnék odáig menni, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le a játszótéri agresszióból és erőszaktevőket vagy zaklatókat lássak a műanyagvödrökkel hadonászó meg mászókákról csüngő kisfiúkban. A gyerekekben dolgozó agresszív késztetések alapvetően teljesen normálisak, és önmagában nincs bennünk semmi gender-specifikus, az viszont a szűkebb-tágabb környezet feladata, hogy ezeket a késztetéseket szabályozza – és ebben már nagyon is érzékelhetőek a nemi különbségek.
És hát lányos anyaként felmerül az emberben, hogy a világban azért mégiscsak vannak erőszaktevők, incelek és zaklatók, és hogy a jelenlegi hatalmi dinamikában a mi gyerekünknek többnyire az áldozat szerepe jut. Nem kizárólag, persze de a statisztikák azért elég sokatmondóak ezen. téren. És nem azt akarom sugallni, hogy mindennek a megelőzése itt, a hinta mellett dől el, de azért mindenképpen része egy nagyobb és égetőbb problémának, amiben nem mellesleg a kisfiúk is ugyanúgy áldozattá válnak és súlyosan sérülhetnek – például azért, mert bizonyítaniuk kell fizikai rátermettségüket és viselniük el esetleges „gyengeségük” következményeit (például a megaláztatást vagy a kiközösítést), vagy éppen azért, mert nem élhetik meg és fejezhetik ki szabadon érzelmeiket. Miközben a nemek közötti egyenlőség mára népszerű buzz word lett, és nagy cégek tesznek erőfeszítéseket az egyenlő fizetésekért, a kisgyerekeknek még mindig nemek szerint leosztott értékeket közvetítünk, aztán csodálkozunk, amikor később, a felnőtt életben mégsem alakulnak másképp a dolgok.
Fotó: Getty Images
