Miután megszületett a gyerekem, nagyon hamar világossá vált előttem, hogy a skandináv gyerekjátékok pasztellvilágáról dédelgetett álmaimat nagyjából két hét alatt okádják össze a különböző rokonok az epilepsziaveszélyig szaturált Fischer-Price játékokkal. Mindezt könnyebb volt elfogadni úgy, hogy kiderült, a gyerekek is szignifikánsan nagyobb kedvvel játszanak az ízléstelen műanyag cuccokkal, mint a háromszor annyiért megvásárolható dizájn fajátékokkal. Így három és fél évvel később már szemrebbenés nélkül engedem be az otthonomba az ismerősöktől leselejtezett kopott szemű műanyag delfint, a Happy Meal menü mellé járó Pokémon kártyákat vagy a dm-ben egészen aljas módon a pénztár elé pozicionált forgókosárból kiválasztott MDMA-tripes plüssállatot.
Ezzel együtt azért igyekszem a minimumon tartani az ilyesmik vásárlását, és az észszerűség jegyében időnként megtölteni a kukát a kegyvesztett darabokkal. Csakhogy a törekvéseim teljesen hiábavalónak bizonyulnak, amikor megjelenik nagymama még 3 miniatűr Mancs őrjárat-kutyával, egy újabb színezővel és egy vadiúj sellőpónival (!). És nagymama minden héten legalább kétszer jön. Aztán néha jön a másik nagymama, nagypapa, jó fej barátnők külföldről, akik be akarnak vágódni a gyereknél, dédi a tizenharmadik havi nyugdíj után satöbbi. Persze senki nem üres kézzel.
Karácsony közeledtével értelemszerűen még jobban ég a családban a vásárlási láz, ami azt jelenti, hogy nagyjából november eleje óta azzal gyötörnek a rokonaim, hogy mit vegyenek a gyerekemnek Mikulásra, karácsonyra, meg majd a februárban esedékes születésnapjára. Amikor felvetettem nekik, hogy esetleg egy jelképes ajándék mellett inkább utaljanak a babakötvényére, úgy néztek rám, mintha épp arra kértem volna őket, hogy csomagoljanak be egy darab kukoricás kutyaszart neki, bár annak idején mindenki nagyon jó ötletnek tartotta, hogy idióta játékok helyett inkább a pénzt gyűjtsük. A mohóság azonban nem áll meg a pénz vs. tárgy dilemmánál: miután kiosztottam a fejenként 2-3 elemes listákat, a legtöbb rokon közölte, hogy ez nagyon kevés, és soroljak fel néhány dolgot, amit MÉG megvásárolhatnának.
Természetesen tudom én, hogy az ajándékoktól megrészegült gyerekek látványa gyorsan és könnyen megkapható örömélményt jelent a felnőtteknek, és teljesen rendben is van, ha ezt mindenki szeretné átélni. A gond az, hogy úgy érzem, a 3 és fél éves gyerekem annyi mindent kap, hogy ha ez így megy tovább, soha életében nem fog tudni örülni az ajándékoknak. Nem akarok önmagán túlmutató, moralizálással felfújt rémképet festeni a jelenség mögé, nem gondolom, hogy a századik csillogó Jégvarázs-körömlakk végérvényesen heroinistát csinál majd a lányomból. Ettől függetlenül már most látom, mennyire természetes a gyerekek – köztük az én gyerekem – számára a fogyasztás, és hogy mennyire magától értetődően várják már el a kisebb-nagyobb meglepetéseket – amik rövid időn belül a gyerekszoba valamelyik fonott kosarának purgatóriumában landolnak.
Azon túl, hogy én magam sem szívesen osztom már meg az életteremet még egy szivárványos pónival, és azzal együtt, hogy tisztában vagyok vele, az egyes tárgyak iránti érdeklődés gyors elvesztése még inkább életkori sajátosság, mint végzetes deszenzitizáció, azért elég biztos vagyok benne, hogy jobb lenne még csírájában elfojtani a családi ajándék-őrületet. Nem akarnék belemenni „bezzeg az én időmben” jellegű érvelésekbe, de (de mégis), én még nagyon jól emlékszem a vágyódás kínzó és felemelő érzésével való legelső találkozásra, amikor gyerekként szemet vetettem a Happy Box üzletlánc egyik túlárazott plüssbárányára. Vallásos tisztelettel zarándokoltam el a kirakat elé heti 1-2 alkalommal ellenőrizni, hogy még kapható-e a termék, miközben gyűjtögettem a százasokat a perselyembe, és amikor végül sikerült megvásárolnom, tényleg szinte eksztatikus élmény volt kézbe venni azt a 12 centiméteres figurát. Később, már szülőként sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon a családom rosszabb anyagi helyzetben élt-e, mint ahogy felmértem, esetleg gyereknevelési célzattal utasították el a bárány megvásárlását, vagy egyszerűen (teljes joggal) ésszerűtlennek találták a dolgot, mindenesetre tisztán emlékszem rá, hogy nagyon ritkán kaphattam meg valamit azonnal, amire vágytam, és az sem volt jellemző, hogy pár naponta menetrendszerűen landol nálam pár deka leendő műanyagszemét.
Szerencsére nem gondolom, hogy a családom kizárólag az ajándékozással próbálná kifejezni a szeretetét a gyerekem felé, bár gyakran érzem úgy, hogy kielégítőbb visszajelzést jelent nekik az ajándéknak örülő gyerek látványa, mint a tartalmasabb, de tényszerűen kevésbé intenzív közös játék élménye. Azt is elfogadtam, hogy a nyugati világban normának számító túlfogyasztást nem most fogjuk száműzni az életünkből, pláne nem nagyváros közepén élve, ahol a szabadidő eltöltésének legtöbb módját strukturált, és többnyire fogyasztással járó programok jelentik. És azt hiszem, abba is beletörődtem már, hogy a december az a hónap, amikor egyszerűen nem lehet kivédeni a mindennapos édességfogyasztást és ajándékesőt. Reménykedem benne, hogy ahogyan majd az egyke gyerek, egyedüli unoka és dédunoka pozíciója megdől, az ajándékhullám is lecsillapodik kicsit, vagy ha nem így, akkor a megfelelő családi intervencióval sikerül majd orvosolni a problémát. Addig is veszek egy nagy levegőt és várom, hogy januárban felbukkanhassak a csillogó, világító és háromezer apró darabból álló gyerekjátékok kotonszagú tengeréből, a 2024-es év nemnövekedéses modelljének ideáljával és egy japán minimalista otthon délibábjával a horizonton.
Fotó: Getty Images
