Dr. Scott Lyons klinikai szakpszichológus Addicted to Drama (Drámafüggők) című könyvében leírja és megkísérli meghatározni a furcsának tűnő, válságtól és káosztól való függőséget, hogy képesek legyünk felismerni ezt a mintát másokban, vagy adott esetben önmagunkban. „Majdnem mindenki, akivel beszélek, képes másokat drámafüggőként azonosítani, de kevesen ismerik fel, hogy ők maguk is ilyenek” – írja Lyons.
Lyons pszichológiai pályafutása is abból a vágyból született, hogy átsegítsen másokat azon a káoszon, amelynek nagy részét önmaga okozta, és amik a 30-as éveiben a saját életét is meghatározták. Mielőtt átképezte magát pszichológusnak, a dráma volt az élete – állítja. Kaotikus gyermekkora után, amelyet úgy jellemez, hogy egyszerre egyesíti a szülői elhanyagoltságot és a diszfunkcionális generációkat, színészként, rendezőként és koreográfusként dolgozott, magánéletét pedig szakítások, árulások és veszteségek állandó sorozataként élte meg. Lyons úgy gondolta, hogy nem volt szerencsés alkat, és csak akkor ismerte fel, hogy ő maga is része lehet a problémának, amikor a káoszfüggősége egyenesen a kórházi ágyig sodorta.
Talán most mi is elgondolkozunk azon, hogy az életünk szerencsétlen fordulatainak egy részét éppen önmagunknak okozzuk. Például késünk, túlságosan ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amikhez nem kéne, és rendszeresen beszélünk mások életéről – nem feltétlenül rosszindulat által vezérelve. De az is lehet, hogy nyomás alatt jobban teljesítünk, és nem tudjuk élvezni a pillanatot. Bizony, ezek mind azt jelezhetik, hogy mi magunk is drámafüggők vagyunk.
Lyons szerint ez nem csoda, hiszen nehéz nem elmerülni a modern élet kaotikus forgatagában, ugyanakkor még a legelkötelezettebb drámafüggőknek is megvan a lehetőségük arra, hogy békére leljenek. „Amikor ez a norma, nem vesszük észre – csak azokat, akik szélsőségesebbek” – mondja. „Mindannyian egy kicsit a dráma rabjai vagyunk, és ez valójában nem a mi hibánk.”
Bármennyire is ismerősnek és felismerhetőnek tűnnek ezek a minták, nehéz meghatározni őket. A pszichológusok keveset tanulmányozták a drámafüggőséget, Lyons éppen ezért orvosolni szeretné a jelenséget azáltal, hogy gyakorlatban alkalmazható tippeket ad és együttérző képet fest azokról a tényezőkről (beleértve a traumákat is), amelyek ahhoz vezethetnek, hogy valaki valóságos addikciót fejlesszen magában a káosz iránt.
Sokszor magunknak generáljuk a feszültséget
Lyons saját tapasztalatai által vezérelve írta a könyvet: azután kezdett terápiára járni, hogy elmondta szüleinek, úgy érzi magát, mint egy két lábon járó szellem. A szakember segítségével megtanulta kívülről keresni azt az energiát és határozottságot, amely arra sarkallta, hogy veszekedjen a nővérével és pletykákat terjesszen a barátai között. Szülei azzal vádolták, hogy egyszerűen szemtelen és figyelemhiányos, de Lyons, aki melegként nőtt fel és tanulási zavarral küzdött, önmagának akart bizonyítani.
„Az olyan pillanatok felett éreztem hatalmat, amikor fokozott stresszhelyzetben voltam” – mondja. „A hormonok erőt adnak, hogy cselekedjünk a világban. De amikor ez lesz az életünk forrása, mert annyira nagy bennünk az űr, annyira levertek vagy nyomottak vagyunk, akkor függővé válunk tőlük. Kitölti az űrt. Szó szerint betöltött bennem egy teret, ahol űr volt bennem.”
Manapság a közösségi média is teret nyújt a konfliktusok iránti vágy kielégítésére, hiszen a virtuális teret gyakran a szó szoros értelmében a dráma élteti. A Twitter, a Facebook és az Instagram néha pont olyanok, mint egy középiskola, beleértve a jó és a rossz pontok gyűjtését, és a zaklatást. De vizsgálhatjuk a politikát és a sajtót is, ahol a propagandával és a hírességek magánéletének részleteivel versengenek a figyelmünkért. A drámától való függőségünk – ahogy Lyons fogalmaz – már nem egyéni kudarc, hanem kulturális csapás, ami által bármely belső hiányérzet vagy elégedetlenség felnagyítható és a nagyvilágra vetíthető.
De miért szórakoztat minket ennyire a balhé?
A drámafüggők – ahogy Lyons írja – gyakran úgy tekintenek a világra, mintha saját filmjük szereplői lennének, akik a saját maguk által kreált valós és elképzelt életük jeleneteit nézik. Ehhez pedig jó platformot biztosít a közösségi média, amelyen keresztül eljátszhatjuk az álmainkat, és a felhasználói közösség, akik adott esetben még pozitív megerősítést is adnak. A társadalom ma már annyira megengedő a káosszal szemben, hogy gyakran még rétegezzük is a zűrzavart, például dühítő kommentek olvasásával.
Lyons egy barátjával példálózik, aki személyes sértésnek vett egy lemondott találkozót, és azt mondta: „Jaj… nyilvánvalóan nem akarnak engem.”
„Drágám, hóvihar volt odakint” – válaszolta Lyons. „Miért győzködöd magad ezekkel a forgatókönyvekkel, amelyektől rosszabbul érzed magad, mintha csak arról lenne szó, hogy valaki lemondta volna a találkozót? Miért csinálod ezt magaddal? Ebben a pillanatban hozzájárulsz a saját szenvedésedhez.”
Lyons akkor szembesült azzal, hogy a válság szélére sodorta magát, amikor egy újabb toxikus szakítás egybeesett egy egészségügyi válsággal, és egy hétre kórházba került szívroham miatt. Akkor ismerte fel a függőséget, amikor azon kapta magát, hogy visszatér a régi szokásaihoz. Például ismét harcolni kezdett a testvérével, amikor energialöketre volt szüksége, vagy fel akarta hívni az exét. Csakhogy a feldobottság érzése rövid ideig ideig tartott, majd 20 perccel később ismét depressziós lett.
Végül úgy vetett végső búcsút a függőségének, hogy temetést rendezett neki. Egy terápiás ülésen, valódi laudációval búcsúzott el tőle. „Nagyon performatív és drámai volt” – ismeri el a pszichológus, aki most azon dolgozik, hogy sorstársait a béke és stabilitás felé terelje.
A konfliktuskereséssel, a rossz hírek túlgondolásával, a kudarcaink iránt érzett megszállottsággal vagy a múltbéli hibáink folyamatos felidézésével újra és újra tápláljuk magunkban a függőséget. Ezzel aktiváljuk a szervezetünk stresszválasz-rendszerét átmeneti csúcsot biztosítva, ami hamar elmúlik, és akárcsak a gyógyszerek, a hatása rövidesen mérséklődik. Lyons szerint ez arra késztetheti a drámafüggőket, hogy nagyobb, mindenre kiterjedő konfliktusokat keressenek és generáljanak, hogy a kortizolszintjüket magasan tartsák.
A drámafüggőség néha olyan mentális betegség jele lehet, amelynél terápiára van szükség. De a modern élet gyors tempója és állandó színjátéka sajnos rengeteg eszközt ad a kezünkbe arra, hogy elvonjuk a figyelmet a szorongásról, sőt, még meg is erősítsük azt. Amikor a káoszban úszunk, a béke felé vezető út ellentmondásosnak és gyakran kényelmetlennek, egyenesen elviselhetetlennek tűnhet. Lyons szerint éppen ebben a belső csendben kerülhetnek előtérbe azok a történelmi traumák és feldolgozatlan fájdalmak, amelyektől távolítani akarjuk magunkat.
Lyons azt a módszert találta ki magának, hogy egy gumiszalagot hordott a csuklóján, amit mindig meghúzott, hogy visszacsapódjon, ahányszor arra eszmélt, hogy valamilyen konfliktussal szeretné felpörgetni magát. Idővel, ahogy hozzászokott az unalomhoz és elkezdte levetkőzni toxikus szokásait, egyre inkább érezni kezdte, hogy végre igazán a jelenben él. A gyakorlat megér egy próbát, de ha nem sikerül kirángatni magunkat a gödörből, akkor érdemes szakember segítségével véget vetni az önsorsrontásnak.
Forrás: Guardian, Fotó: Getty Images
