A Budapesti Gazdasági Egyetem mentálhigiénés tanácsadójának TikTok-csatornáját több ezren követik. Dr. Szántó Szilvia gyakran beszél az érzelmi bántalmazás felismerésének és gyógyulásnak fontosságáról. Háromrészes regénye harmadik kötetével párhuzamosan (Nárcisz-trilógia) megjelent a történethez tartozó önterápiás könyve, a Napocska-projekt, amely azoknak nyújt segítséget, akik a regény főszereplőjéhez, Jázminhoz hasonlóan érzelmi vagy más (fizikai, szexuális) bántalmazás elszenvedői. Szilvia az írás során a saját életét is felszabadította, és végre le tudta tenni a 21 évvel ezelőtti stroke-jának súlyos terheit. Vele beszélgettünk a narcisztikus partnerekről, az érzelmi bántalmazás felismeréséről, gyerekkori traumákról és feldolgozásukról.
Mi motivált, hogy a trilógia után megírd a Napocska-projektet?
Jó pár éve csak bántalmazó kapcsolatokkal foglalkozom. A Nárcisz-regényeket azért írtam meg, mert a klienseim körében és a környezetemben is rengetegen élnek bántalmazó családban vagy párkapcsolatban. Nők és férfiak is vannak vegyesen, de a legtöbbjük nincs is tisztában azzal, hogy érzelmileg bántalmazzák őket. Úgy gondoltam, hogy egy igaz történeten alapuló trilógiával szemléletesebben szembesíthetem, segíthetem az olvasót, mint egy szakkönyvvel, hiszen végigkövethetik a főszereplő, Jázmin jellemfejlődését, életének alakulását, ahogyan önmagát bántalmazza a párkapcsolataival, és amint a gyógyulás útjára lép. Az élet mégis úgy hozta, hogy megszületett egy gyakorlati útmutatást adó szakkönyv is.
Esetleg valakinek éppen a Nárcisz-regények segítettek annak felismerésében, hogy egy narcisztikus partner „karmai közt” él?
Igen, és a legtöbben le is írták a saját történetüket. Voltak, akik a könyv hatására kiléptek az ilyen típusú mérgező környezetből, mások a felismerésig jutottak el, azaz tudatosították, hogy miben is élnek. Volt (ez persze a ritkább), aki felismerte, hogy ő saját maga a bántalmazó. Volt, aki a gyermekkori sérüléseire látott rá és arra, hogy ami gyerek- vagy tinikorában vele történt, az nem volt rendben, például a regény által jött rá, hogy szexuálisan bántalmazták.
Ezek szerint a gyerekkori traumákra is ráébredhetünk Jázmin segítségével?
Igen, a gyerekkori traumák kihatnak az életünkre. A regény egyik fő üzenete, és ezt Jázmin életén keresztül be is mutatom, hogy a viselkedésünk nagy része a tudattalanból fakad, amely által gyerekkorban bevésődött minták vagy sémák irányítanak bennünket. A viselkedésünk kis hányada racionális – még akkor is így van ez, ha az ellenkezőjét feltételezzük.
Mennyi ideig dolgoztál a Napocska-projekten?
Évekig készültem rá, de a konkrét írás négy hónapon keresztül tartott, hiszen a megjelenés előtt fél évvel merült fel bennem a könyv ötlete. Négy hónapon át, amikor nem dolgoztam a klienseimmel, csak írtam. Nem tartottam semmilyen ünnepet, szünetet, csak az volt a szándékom, hogy a trilógia harmadik kötetével egy napon megjelenjen a szakkönyv is és segíteni tudjon az érintetteknek. Közben megtapasztaltam a könyv gyógyító erejét, és mire befejeztem az írást, azt éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Annak ellenére, hogy két évtizedes önismereti munka állt mögöttem, a Napocska-projekt a felszínre hozta és meggyógyította azt a traumámat, amely a mélyben lappangott. 21 éve kisagyi stroke-om volt, és az életbe való visszatérésem – főleg lelki értelemben – nem ment könnyen. A könyv megírása leemelte rólam a stroke miatti árnyékot, amely miatt teljesítés- és megfelelési kényszerbe menekültem. Tudattalanul így igazoltam magamnak, hogy élek, és a másoknak való segítés által meg akartam hálálni ezt.
Ezek szerint ez számodra is egy önismereti út volt. A változás mit jelent a jelenedben?
Bár a segítő foglalkozásom megmaradt, a mérték, a hangsúlyok átkerültek: már figyelek a magánéletem és a munka egyensúlyára, a pihenés, töltődés fontosságára, tudom, hogy anélkül is jogom van élni, hogy folyton másokat segítenék. Végre megérkeztem az önfeledt életbe, amelyet eddig nem ismertem. Tehát tudom, megéltem, hogy milyen a Napocska-projekt, általa én is eljutottam az élet napos oldalára.
Jázminnak is sok idő kellett a napos oldalhoz, hiszen rendre narcisztikus partnereket választott. Egyáltalán miről ismerhető fel egy ilyen típusú ember?
Fontosnak tartom, hogy ne címkézzünk másokat, még akkor sem, ha ez most divatos. A narcizmus diagnosztizálása szakemberek dolga, hiszen egy spektrumzavar. A kóros állapot a skála végpontján található. Az előtte lévő stációkban narcisztikus személyiségvonások lelhetők fel, míg a spektrum közepén az egészséges narcizmus található, amelyre szükség van ahhoz, hogy szeressük, képviseljük önmagunkat és elérjük a céljainkat. A skála végpontjánál viszont a narcisztikus személyiségvonások az adott személy teljes életét átszövik, méghozzá tartósan. Ezek a jellemzők kétféle módon is jelentkezhetnek: nyíltan vagy rejtetten. Az egyik típus harsány, a másik sérülékeny.
Csak vannak olyan főbb jellemvonások, amelyekből könnyen kiszűrhető.
A narcizmusban érintett embereknek több típusa is van. Vannak azonban közös vonásaik. Az ilyen típusú ember valamilyen módon eléri, hogy körülötte forogjon a világ, róla szóljon a kapcsolat. Különlegesnek, feljogosítottnak érzi magát, fél az intimitástól, nem képes belehelyezni magát a másik helyzetébe, átérezni a problémáit, érzéseit, nincs érzelmi empátiája. Ezért lépi át más emberek határait. Folyton külső megerősítésre, figyelemre, csodálatra van szüksége, akár több embertől párhuzamosan. Ha ezt nem kapja meg, új arcát mutatja meg, akár dühkitörése is lehet. Gyakran hűtlen, kórosan gyanakvó, féltékeny vagy irigy. Embertársait a céljai érdekében használja, és a másik felet önmaga kiterjesztéseként kezeli, nem olyan önálló lényként, akinek az övétől eltérő céljai, preferenciái vannak. A felelősségvállalás nem az erőssége. Elveszi, amit akar: szexet, figyelmet, csodálatot.
Mit jelent az érzelmi bántalmazás, és miért fontos legalább annyira komolyan venni, mint a fizikai erőszakot?
Az érzelmi bántalmazás legtöbbször szavakkal, vagy akár nonverbálisan gesztusokkal, adott viselkedéssel történik. Megsérti a másik fél az érzelmeinket, határainkat, önbizalmunkat, önbecsülésünket, önállóságunkat, identitásunkat. Az érzelmi bántalmazás ezerarcú: ide tartozik az érzelmi elhanyagolás, a semmibevevés, a cserben hagyás, az elárulás, a kibeszélés, a megszégyenítés, a megkérdőjelezés, a kigúnyolás, a leértékelés, a kritizálás, a hibáztatás, az érzelmi zsarolás, a csenddel verés, a kontroll, a sértegetés. A lista rendkívül hosszú, most csak a leggyakoribbakat említem.
Szinte elkerülhetetlen, hogy a traumáinkat továbbvigyük a későbbi kapcsolatainkba. Meg lehet ezt valahogy szakítani? Ha igen, mennyi idő kell hozzá?
Fel lehet dolgozni a traumákat, meg lehet tanulni velük élni. A feldolgozás idejét nem lehet megmondani. Attól függ, hogy ki mennyit tesz bele az önismereti munkába: milyen gyakran dolgozik önmagán, mennyire elkötelezett a saját maga gyógyulása mellett, mennyi erőfeszítést tesz egy segítővel való munkába vagy akár gyógyulást szolgáló önterápiás könyv feldolgozásába. A jó hír, hogy erre mindenkinek megvan a ráhatása: amennyi erőfeszítést beletesz a gyógyulásába, aszerint változik meg az élete. Ez nem pár hónap, egy-két évbe beletelhet. A léleknek kell idő a feldolgozáshoz, a felismerések integrálásához, a stabilizálódáshoz, az új én kialakulásához. Felesleges rohanni, igazából nem is lehet. Stabil alapokra lehet csak stabil házat építeni, nem futóhomokra.
Hogyan, milyen módszerekkel dolgozzunk annak érdekében, hogy ne mindig ugyanazt a típust válasszuk?
Kezdjünk önismereti munkába egy empatikus, a bántalmazás sokféle arcát és dinamikáját ismerő szakemberrel. A Napocska-projekt is tud segíteni, ha megvan az énerőnk ahhoz, hogy egyedül vágjunk bele az önismereti munkába. Ez egy folyamat: először feltérképezzük a problémás területeket – például érzelmi sebeket, gyermekkorból hozott hiedelmeket, viselkedésmintákat –, majd feltárjuk, hogy milyen erőforrásainkra tudunk támaszkodni, aztán elvégezzük az átalakítást egy új, gyógyult ént létrehozva. Természetesen keressünk meg szakembert, ha azt érezzük, hogy a feljött emlékek, felismerések, érzések nehezek, fájdalmasak, megterhelőek a számunkra, egyedül maradtunk velük és jó lenne valakivel átbeszélni őket.
Milyen lépcsőfokai vannak a gyógyulásnak?
Első a felismerés, a tudatosítás, aztán a cselekvés: nézzünk szembe a gyermekkorunkkal, az érzelmi sebeinkkel. Gyászoljuk el mindazt, amit nem kaptunk meg gyerekként és tanuljuk meg megadni önmagunknak. Írjuk át a múltból hozott hiedelemrendszerünket, sémáinkat és építsük fel a megújult énünket. Nagyon fontos, hogy a gyógyuláshoz szükséges az érzelmek bevonása és a tudattalanhoz való kapcsolódás. Bármennyire is divatos ma a szakemberek posztjainak lájkolása, videók nézése, szakkönyvek olvasása, de ez nem elegendő, mert ez nem önismereti munka. Az információszerzéshez, a tudatosításhoz ez egy jó első lépés, de a valós gyógyulás nem érhető el fejben, az értelem szintjén, a tudattalan sémák, minták átdolgozásához nagyon fontos az érzelmek bevonása. Azaz érdemes mélyre ásni a lelkünk kertjében.
Mennyire befolyásolják a gyerekkorunk történései azt, hogy milyen embert választunk partnerként?
Nagyon nagy mértékben. Ez alól nem láttam kivételt még az elmúlt több mint 15 évben. Aki bántalmazó kapcsolatban köt ki, az valamikor a gyermekkora során rendszeresen megtapasztalta a bántalmazás valamilyen formáját. Tudattalanul olyan partnert választ, aki nagyon hasonlóan bánik vele, mint ahogyan a szülei gyerekkorában: lehet, hogy érzelmileg elhanyagolják, folyton leértékelik vagy éppen állandóan kontrollálják. A bántalmazás gyakran a komfortzónáját jelenti, hisz ebben nőtt fel – azt hitte, hogy a szülei szeretete és a szülei verbális vagy fizikai bántása összefügg.
Egyáltalán megtörhető ez a séma?
Hiszem, hogy van lehetőség megszakítani a felmenőktől érkező mintákat olyan módon, hogy szembenézünk velük, feldolgozzuk őket önismereti munkával, és teszünk azért, hogy ne adjuk tovább ezeket a gyermekeinknek.
Hogyan kerülhető el az önvád és az önbántalmazás, ami szinte kötelező egy ilyen élethelyzetben?
Úgy, hogy tudatosítjuk: ha bántalmazó kapcsolatban kötöttünk ki, akkor nagy valószínűséggel gyermekkorban megtapasztaltuk a bántalmazás valamilyen formáját, ami nem a mi felelősségünk volt. Ugyanakkor, amint erre ráébredtünk, már a mi felelősségünk, hogy mit teszünk a változtatás érdekében.
Honnan tudhatjuk, hogy készen állunk egy új, egészséges párkapcsolatra?
Onnan, hogy elég jól érezzük magunkat egyedül, pár nélkül is. Feldolgoztuk a múltunkat, gyógyítottuk az érzelmi sebeinket, traumáinkat. Képesek vagyunk az érzelmeink szabályozására, nem várjuk senkitől, hogy megmentsen vagy boldoggá tegyen minket. A kezünkbe vettük a saját életünk irányítását, felelősséget vállalunk önmagunkért és a döntéseinkért. Nyitottak vagyunk az ismerkedésre, de nem görcsösen keressük az igazit. Képesek vagyunk egyedül is megélni az élet örömeit. És ha csatlakozni szeretne valaki hozzánk, akkor tudjuk fogadni, hajlandóak vagyunk – fokozatosan – megismerni és az érzelmeink is fokozatosan alakulnak ki az irányába, de nem érjük be félmegoldásokkal. Miután megismertük önmagunkat, pontosan tudjuk, ki illik hozzánk, és azt is tudjuk, hogy mit tudunk nyújtani neki.
Fotó: Getty Images
