2004-ben Amerikában ezreket tapasztott a képernyők elé a látvány, ahogy túlsúlyos embereket addig hajtanak szobabicikliken, amíg szó szerint elhányják magukat. A már címében is beszédes The Biggest Loser című sorozat volt az első igazán nagy fogyókúrás reality, ahol azt tűzték ki célul, hogy segítenek lefogyni a műsorba jelentkező túlsúlyos embereknek.
Valójában persze az egész show arról szólt, hogy egészség zászlaja alatt rendre méltatlan, megalázó helyzetbe hozzák a „versenyzőket”: volt egy alkalom, hogy koporsókba zárták őket, így érzékeltetve az egészségügyi kockázatokat. Máskor magukra hagyták őket egy finomságokkal teli szobában, és közölték velük, hogy ha megtörik a diétát, találkozhatnak rég nem látott szeretteikkel (például a gyerekeikkel) – így téve próbára akaraterejüket.
A Netflix Fit For TV The Reality of The Biggest Loser című dokusorozata három epizódban tárja fel a reality mögött húzódó visszaéléseket az illegális fogyasztószerektől az egészséget veszélyeztető edzésekig. Emellett rávilágít még egy fontos aspektusra: arra, hogyan használjuk (ki) a túlsúlyos emberek testét a szórakoztatásunkra.
Kövérség freak show a saját megkönnyebbülésünkért
A The Biggest Loser egyik „filmes” eszköze volt például az is, hogy amikor egy elhízott személy megjelent a címen, gyakran úgy „rengették” a képet, mintha földrengés lenne – ezzel a nem túl cizellált gesztussal érzékeltetve a versenyzők súlyát.
De természetesen nem ez a reality volt az egyetlen, ami abból csinált pénzt, hogy sokkoló látványossággá tette az elhízott emberek testét. A trash műsorairól ismert TLC csatorna egyik legnagyobb dobása volt az Élet 250 kiló felett (My 600 lb life) című műsor, melyben egy dr. Nowzardan nevű orvos próbálja annyira lefogyasztani a súlyosan elhízott személyeket, hogy elvégezhessen rajtuk egy gyomorszűkítő műtétet – a további fogyás reményében.
Az Élet 250 kiló felett szereplői egytől-egyig traumatizált, végtelenül kiszolgáltatott személyek, akiket olyan intim helyzetekben vesznek kamerára, mint például a (többnyire meglehetősen nehézkesen zajló) fürdés, és akiket legtöbbször bizarr, freak show-ba illő látványosságként mutatnak meg. A kamera az arcukra közelít, miközben zsírtól csöpögő falatokat tömnek a szájukba, szuperközelközeliben nézzük, a testük redőik között kipirosodott és kipattogzott bőrt és azt is, ahogyan elbuknak a fogyókúrás úton.
Ilyenkor dr. Nowzardan a társadalmi konszenzust kihangosítva megdorgálja a rossz útra térő kövéreket, és gyakran kifejezetten infantilizáló stílusban figyelmezteti őket rá, hogy ha így folytatják, valószínűleg hamar véget ér az életük. Nem arról van szó, hogy ez az állítás ne lenne igaz, ahogyan nyilván a műsorban szereplő személyek fogyása is bőven egészségügyileg indokolt. A gond az, hogy mindez a kamerák előtt, minden érzékenységet és tapintatosságot nélkülözve történik.
Mi pedig imádjuk nézni, mert így – még akkor is, ha történetesen rajtunk is van néhány plusz kiló – jobban érezhetjük magunkat a saját testünkkel kapcsolatban. Amikor azt nézzük, ahogyan az elhízott emberek rántott csirkét esznek a gyakorlatilag teljes életterüket jelentő kanapén, azt gondolhatjuk, hogy a mi testünk nem is olyan vészes, és megkönnyebbülve nyugtázhatjuk, hogy a mi problémáink eltörpülnek a sorozatban látott személyek problémáihoz képest.
Ez persze azért van, mert minket ugyanúgy terhelnek a saját testünkkel kapcsolatos nyomások és elvárások, nem azért, mert mindenki, aki ilyen műsorokat néz, szörnyű ember lenne. De miközben az ilyen műsorok egyszerre elégítik ki az ősi kíváncsiságunkat az emberi test szélsőséges állapotai felé, és funkcionál egyfajta bűntudat-csökkentőként, azt is jól megmutatják, hogy milyen társadalmi-kulturális kódokat társítunk a kövérséghez.
A TLC Élet 250 kiló felett című műsorának egyik szereplőe
A gyalázkodásból nem lesz fogyás
Nemcsak a reality show-k csinálnak viccet a túlsúlyos emberekből: a popkultúrában is régóta képezik nevetség tárgyát a nagyobb testek és maga a kövérség. A hollywoodi filmekben a túlsúlyos karakterek szinte soha nem jelenhetnek meg romantikus partner szerepében – nekik leginkább a vicces haver karaktere jut. A kövérség gyakran társul szellemi lassúsággal is az ilyen alkotásokban is: gondoljunk az Austin Powers gonoszára, Dagi Dögre, vagy akár Póra a Kung-Fu Pandából.
Szintén humorforrásként használta Monica egykori kövérségét a Jóbarátok, ahogyan a Bajos Csajok Reginájának is az volt a „büntetése”, hogy felszedjen néhány plusz kilót. Látványos az is, hogy a túlsúlyt a népszerű filmek gyakran mennyire szigorúan értelmezik: Bridget Jones tökéletesen átlagos testalkatával például már túlsúlyosnak számított.
Ezek az alkotások jól tükrözik a kövérséggel kapcsolatos társadalmi stigmákat. Szinte konszenzusnak számít, hogy a kövérség oka csupán az, hogy az illető lusta, falánk, gyenge az akaratereje és úgy általában nem képes megfelelően gondoskodni saját magáról. Mindez pedig fel is jogosítja az emberiséget, hogy kioszthassa a „méltó büntetést”.
Johann Hari az új típusú fogyasztó gyógyszerek dilemmáit vizsgáló Csodapirula című kötetében rámutat, hogy a túlsúlyos emberekkel szembeni kegyetlenkedés nemcsak elterjedt, de szinte társadalmilag elfogadott jelenség. Ahogy írja, „a túlsúlyos férfiak körülbelül 5 százaléka, és a túlsúlyos nők 10 százaléka nyilatkozta, hogy minden egyes nap diszkrimináció áldozatává válnak testsúlyuk miatt. 35-ös BMI felett még rosszabb a helyzet – ilyen súly mellett a férfiak 28 százaléka és a nők 35 százaléka szenved mindennapos bántalmazástól.”
A diszkrimináció többféle módon is megnyilvánulhat: az ingatlantulajdonosok 50 százalékkal kisebb eséllyel adnak ki lakást egy kövér embernek, de ami még sokkolóbb, még az esküdtek is nagyobb eséllyel ítélnek bűnösnek egy kövér vádlottat, mint egy soványt.
Hari is hangsúlyozza, hogy – mint a stigmák esetében általában – a gyalázkodás részben saját félelmeinkből is ered: különösen a nők szocializációjának alapvetése, hogy rettegjük a nagyobb testeket és megpróbáljunk mindenáron karcsúságra törekedni, ugyanakkor a túlsúlyosok bántalmazása mögött egy másik motiváció is működik – az a feltételezés, hogy ezzel motiválhatjuk majd őket fogyásra.
A Csodapirula kíméletlenül rávilágít arra is, mennyire nem működik valójában ez a módszer. A kötetben leír például egy kísérletet, melyben kilencvenhárom nőt vizsgáltak két csoportra osztva: az egyikbe azok kerültek, akik túlsúlyosnak tartották magukat, a másikba azok, akik nem. „Mindannyian kaptak egy cikket, amiben a túlsúlyos embereket érő munkaerőpiaci megbélyegzésről írtak. A kutatók azt szerették volna megtudni, hogy befolyásolja-e valamilyen módon a cikk a kísérleti személyek táplálkozását. Kiderült, hogy miközben a szövegben olvasott állítások nem gyakoroltak semmiféle hatást a normál testsúlyú nőkre, azok a nők, akik túlsúlyosnak tartották magukat, szignifikánsan többet ettek utána. Egy másik vizsgálatban azt találták, hogy azok a túlsúlyos személyek, akiknek egy durva, ítélkező hangvételű videót mutattak a kövérséggel kapcsolatban, háromszor annyi kalóriát vittek be, mint azok a szintén túlsúlyos emberek, akik egy empatikusabb hangvételű felvételt néztek. Ma már számos tudományos eredmény bizonyítja, hogy a túlsúlyos személyek megbélyegzése valójában kontraproduktívan hat – fogyás helyett tipikusan inkább újabb súlygyarapodást eredményez.”
Mindez részben azért lehet, mert a megbélyegzéssel járó stressz fokozza a komfortevés vagy érzelmi evés megjelenését. Nem olyan bonyolult a logika: miután elkezdünk kinevetni, megalázni és piszkálni egy túlsúlyos embert, az illető ahhoz fordul majd, akitől a kritikamentes jó érzéseket reméli – az ételekhez. Szintén látványos, hogy a megbélyegzés még a mozgásra való hajlandóságot is csökkenti, és még az orvosi ellátás igénybevételét is megnehezíti: egy vizsgálatból az derült ki, hogy az amerikai nők 45 százaléka azért halogatta orvosi vizitjét, mert szeretett volna lefogyni előtte.
Hari egy fontos gondolattal zárja a fentieket. Lindy West amerikai szerző szövegét idézve azt írja: „Az önszeretet nem ellentétes az egészséggel, hanem alapvető hozzá. Nem tudsz gondoskodni egy olyan testről, amelyet gyűlölsz.“ Ha valóban szeretnénk fogyásra motiválni a túlsúlyos embereket, akkor valószínűleg inkább ebben kellene segítenünk nekik.
Fotó: Getty Images
