- A középiskolai helyünk olyan belső forgatókönyvvé válhat, amelyen keresztül felnőttként is értelmezzük a társas helyzeteket.
- Nem feltétlenül a legnépszerűbb diákok járnak jól hosszú távon: a valódi elfogadottság és néhány szoros barátság többet számít.
- A régi szerep megtörhető, ha felismerjük az automatikus feltételezéseinket, és új tapasztalatokkal tudatosan felülírjuk őket.
16 éves vagy, gimnazista. Az egyik barátnőd szülinapi bulit szervez, ahova szinte az egész osztályt meghívja, egyetlen klikk kivételével. Álltok az udvaron, amikor ellentmondást nem tűrő karizmával odacsörtet hozzátok a szupermenő ruháiban, hidrogénszőke hajjal az iskola menő csaja, és olyan hangsúllyal kérdezi meg, ami nem igazán hagy lehetőséget a visszautasításra: – Ugye mi is meg vagyunk hívva?
Minden iskolának megvan a maga menő csaja. Az is lehet, hogy éppen mi voltunk azok, akik hanrsánysággal, humorral vagy feltűnő viselkedéssel vívták ki a többiek figyelmét. És az is, hogy észre sem vettek bennünket.
Egy friss kutatás szerint, a középiskolai népszerűségi ranglista nem egyszerűen egy emlék a fejünkben. Könnyen lehet, hogy a mai napig ezen keresztül nézzük a világot. De megtörhető ez az átok?
Nem feltétlenül a népszerű gyereket kedvelik a legtöbben
A középiskolai filmekből pontosan tudjuk, kik tartoznak az iskola népszerű diákjai közé: a szépek, a sportolók, a hangosak, a magabiztosak, akik körül mindig történik valami.
A pszichológiai kutatások azonban különbséget tesznek a magas társadalmi státusz és a valódi kedveltség között. Valaki lehet az iskola legismertebb alakja úgy is, hogy közben sokan félnek tőle, vagy kifejezetten ellenszenvesnek tartják.
John Coie amerikai pszichológus kutatásaiban arra kérte a diákokat, nevezzék meg, kit kedvelnek a legjobban és a legkevésbé. A válaszok alapján öt társas szerepet különített el:
- elfogadott,
- elutasított,
- megosztó,
- figyelmen kívül hagyott
- és az átlagos diákok csoportját.
Az elfogadott gyerekeket általában kedvesnek, segítőkésznek és támogatónak látták. A figyelmen kívül hagyottak többnyire csendesek és visszahúzódók voltak. Az elutasított csoportba agresszívan viselkedő gyerekek éppen úgy kerülhettek, mint szorongó, bizonytalan vagy bántalmazott társaik. A megosztó diákokból gyakran az osztály bohócai vagy a lázadók lettek: sokan rajongtak értük, mások ki nem állhatták őket.
A legmeglepőbb mégis az volt, hogy ezek a szerepek új közösségben is hajlamosak voltak rajtunk ragadni életünk során.
Hiába váltunk iskolát, a szerep velünk költözhet
K. általános iskolai éveit megkeserítette a bántalmazás. Édesanyja azzal biztatta, hogy a középiskolában minden jobb lesz. Nem lett jobb.
Vegyes származású lányként már az első hónapokban kipécézték. Iskolát váltott, de az új helyen hamarosan ugyanaz a történet kezdődött elölről.
Kétségbeesetten kereste azt a csoportot, amelybe végre beférhetne. Megpróbált barátkozni a stréber lányokkal, ezért hangsúlyozni kezdte, mennyit olvas és milyen lelkiismeretesen írja meg a házi feladatait. Amikor ez nem működött, sminkelni kezdett és feltűnőbben öltözködni, hogy közelebb kerüljön a menőkhöz. A zene iránt érdeklődő társaság kedvéért még trombitálni is megtanult.
Egyetlen énje sem talált otthonra.
„A végére mindenki átnézett rajtam” – emlékezett vissza. Nem csupán magányos lett, hanem lassan el is hitte magáról, hogy vele valóban valami baj van.
Ez mutatja meg, miért olyan nehéz egyszerű környezetváltással megszabadulnunk egy régi szereptől. Az elutasítás megtaníthat bennünket arra, hogy minden új helyzetben elutasítást várjunk. Óvatosabbak leszünk, kevésbé merünk kezdeményezni, egy kétértelmű megjegyzésben is támadást hallunk. A másik fél erre távolságtartással válaszolhat, mi pedig megkapjuk a bizonyítékot arra, amitől eleve tartottunk.
Így válik a régi címke önbeteljesítő jóslattá.
Miért éppen a középiskola hagy ilyen mély nyomot?
Nehéz, de nem lehetetlen változtatni a gimnáziumban ránk ragadt skatulyákon (Forrás: Unsplash/Getty Images)
Kamaszként nem pusztán barátokat keresünk. Éppen azt próbáljuk kitalálni, kik vagyunk, és melyik közösségben van helyünk. A gyerekkori identitásunk már szűknek tűnik, a felnőtt énünk azonban még nem alakult ki teljesen.
Ebben a bizonytalan időszakban a klikkek és címkék egyszerű térképet adnak a bonyolult társas világhoz. Vannak a menők, a stréberek, a sportolók, a lázadók, a művészek és azok, akik egyik csoportba sem illenek. Ha tudjuk, ki melyik kategóriába tartozik, látszólag azt is tudjuk, hogyan kell viselkednünk vele.
A középiskolai közeg ráadásul szokatlanul intenzív. Éveken keresztül szinte minden hétköznap ugyanazokkal az emberekkel vagyunk összezárva, miközben kevés lehetőségünk van arra, hogy kilépjünk a közösségből. Lucy Foulkes oxfordi pszichológus szerint hasonló helyzet felnőttként legfeljebb a hadseregben vagy a börtönben alakul ki.
Nem csoda, hogy egyetlen kínos jelenet, gúnyos megjegyzés vagy magányosan töltött ebédszünet évtizedekkel később is élesebben élhet bennünk, mint az azt követő évek számtalan pozitív tapasztalata.
A menők sem feltétlenül nyernek
G. felnőttként már egészen másképpen látja egykori szerepét. Nem gondolja, hogy valóban népszerű lett volna, hiszen a népszerűség szerinte azt sugallja, hogy az embert kedvelik.
„Inkább hírhedtek voltunk. Hangosak és figyeleméhesek” – mondta.
Fiatalon veszélyesnek és sebezhetetlennek próbált látszani. Később elárulta, hogy agresszív viselkedése mögött egy bántalmazó otthoni környezet és egy korai traumatikus élmény húzódott meg. Miután látta, hogy megverik az egyik barátját, arra jutott, hogy csak akkor lehet biztonságban, ha mindenki fél tőle.
Az iskolában azonban nem egy riadt gyereket láttak benne, hanem a balhés lányt. Ez a címke pedig sokáig vele maradt.
A kutatások szerint a feltűnően felnőttesnek ható viselkedés, például a korai alkoholfogyasztás, a droghasználat vagy a túl korán megkezdett szexuális élet átmenetileg növelheti egy kamasz státuszát. Hosszabb távon azonban ezek a fiatalok nagyobb eséllyel küzdhetnek szerhasználati problémákkal, felszínesebb kapcsolatokkal és a tartós barátságok kialakításának nehézségével.
Az tehát, hogy magasan helyezkedik el valaki az iskolai táplálékláncban, nem ugyanazt adja, mint az elfogadottság. A hosszú távú jóllétet sokkal inkább az jelzi előre, hogy volt-e legalább egy-két ember, aki valóban szeretett és elfogadott bennünket.
Felnőttként is belépünk ugyanabba a szerepbe
Egy munkahelyi értekezlet, egy baráti vacsora vagy az iskolakapu előtt várakozó szülők társasága könnyen előhívhatja a régi rendet. Megint úgy érezhetjük, hogy vannak a menők, akikhez nem lehet odalépni, a hangosak, akik mindent uralnak, és mi, akiknek jobb csendben maradni.
Mások újra az osztály bohócává válnak, amint feszültté válik a helyzet. Van, aki automatikusan gondoskodni kezd mindenkiről, mert régen csak így érezhette magát nélkülözhetetlennek. A volt eminens ma is összeroppanhat egyetlen kritikától, míg az egykori lázadó akkor is harcolni kezd a tekintéllyel, amikor senki sem akarja korlátozni.
Nem azért tesszük mindezt, mert semmit sem változtunk 16 éves korunk óta. Az agyunk egyszerűen régi tapasztalatokat használ fel ahhoz, hogy gyorsan értelmezze az új társas helyzeteket. A gond akkor kezdődik, amikor ezeket a feltételezéseket tényként kezeljük.
Így írhatjuk át a középiskolai szerepünket
- Az első lépés annak felismerése, hogy mikor reagálunk a jelenre, és mikor a múltunkra. Ha egy társaságban hirtelen kívülállónak érezzük magunkat, érdemes megkérdezni magunktól: valóban kizárnak, vagy egy régi élmény miatt számítunk erre?
- Segíthet, ha megfigyeljük automatikusan feltörő gondolatainkat. Biztosan lenézően szólt hozzánk a kollégánk, vagy egyszerűen rossz napja volt? Valóban nem kíváncsiak ránk a többiek, vagy mi nem adtunk lehetőséget a közeledésre? A cél nem az, hogy minden helyzetet erőltetetten pozitívan értelmezzünk, hanem hogy a legrosszabb magyarázat mellett más lehetőségeket is észrevegyünk.
- Ezután apró kísérletekkel gyűjthetünk új bizonyítékokat. Megszólalhatunk egy értekezleten, kezdeményezhetünk beszélgetést, vagy elmondhatjuk, ha valami rosszul esett. Minden olyan helyzet, amely nem a régi forgatókönyv szerint végződik, egy kicsit gyengíti annak hatalmát.
- Fontos lehet az is, hogy olyan kapcsolatokat keressünk, amelyekben nem kell eljátszanunk megszokott szerepünket. Nem kell mindig viccesnek, erősnek, problémamentesnek vagy tökéletesnek lennünk. Ha a múltbeli bántalmazás, elutasítás vagy magány ma is meghatározza az önértékelésünket és kapcsolatainkat, pszichológus segítségével is dolgozhatunk a régi mintákon.
A címke nem életfogytiglani ítélet
K. kamaszkori elutasítottsága később önszabotáló viselkedéshez és kapcsolati nehézségekhez vezetett. Hosszú munkával azonban megtalálta azt az alkotói tevékenységet és hivatást, amelyben valóban önmaga lehet. Ma már csak ritkán gondol középiskolai éveire.
G. pedig a valaha félelmet keltő kamasz energiáját ma a kiszolgáltatott emberek érdekeinek képviseletére fordítja. Sajnálja fiatalabb önmagát, amiért nem lehetett egyszerűen gyerek, és amiért a felnőttek a viselkedése mögött nem vették észre a segítségkérést.
Ami közös mindkettejükben: soha nem mentek el a gimnáziumi érettségi találkozóikra többé.
Forrás: BBC Future, fotó: Unsplash
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben!
