A sonkás krokett volt talán az első étel, ami Spanyolországban ettem, mikor 16 éves koromban először Madridban jártam. Fontos út volt – előtte is vittek külföldre, de ez volt az első alkalom, hogy igazán megfogott egy idegen kultúra, és valóban szerettem volna minél több szegmensét felfedezni. Kezdtem a gasztróval – este későn értünk a Barajas-ra, és rögtön vacsorázni mentünk. Hogy én kértem tortilla de patatas-t, és a húgom a croquetas de jamon-t, arra nem emlékszem, az biztos, hogy fele-fele arányban ettük meg, és imádtuk mind a kettőt. Érdekes módon, hazaérve nem a krokettek, hanem a tortilla titkát próbáltam megfejteni – csúfos kudarcot vallottam, úgyhogy a másik kedvenccel már meg sem próbálkoztam.
Azóta sem jutott eszembe, hogy reprodukáljam, de a héten két egymástól független dolog is történt, ami előhozta bennem az emlékét, és úgy döntöttem, hogy lassan 15 év után nekiállok és megcsinálom.
A héten egy egyébként viszonylag jól menő belvárosi tapasbár előtt elkapott egy kedves hostesslány, és belém diktált egy felespohárnyi gyümölcsös koktélt azzal, hogy bent mennyi „csak itt csak most csak nekünk” koktél van még. Az itallap pont nem érdekelt, de az étlapot átfutottam, és megakadt a szemem kamaszkorom első spanyol szerelmén. Ha nem pont vacsorából jöttem volna, biztos bemegyek egy adagért, annyira megkívántam a forró, belül sonkás, nyúlós kroketteket – így csak felírtam a képzeletbeli főzős listámra, aztán tovább is mentem.
Pár nappal később kaptam egy adag régi szakácskönyvet – a magyar gasztronómiának azokból a sötét éveiből származnak, amikor mindenki 10 órát dolgozott, a mirelitláz tombolt, és a takarékosság jegyében megpróbálták bebeszélni a háziasszonyoknak, hogy a kirántott panír tápláló és remek főzelékfeltét (az üveges zöldbabból készült ebéd mellé). A különböző, ma már hajmeresztőnek tűnő szegényember-ételek között böngészve megint csak eszembe jutott a spanyol krokett, hogy ez a rendkívül népszerű, ma már menő street food-nak számító, de valójában maradékfelhasználásból indult rántott bechamel-mártás egy fokkal sem elegánsabb, egészségesebb vagy korszerűbb, mint az általam megmosolygott májkrémből gyúrt, hetvenes évek konyháját idéző „hamis fasírt”.
Ennyit a gasztronómai sznobizmusról. Miután pár napon belül másodszor is eszembe jutott a sonka krokett, jelnek vettem, és meg is csináltam – és ha akartok valami baromi egyszerű, nagyon finom vacsorát, akkor dobjátok össze ti is!
A receptért kattints a
Nosalty ízHUSZÁR magazinjára!
