Szerencsés az, akinek élete forgatókönyve már fogantatása pillanatában a szeretet erős, megingathatatlan alapjaira épül, ami aztán örök társa, mankója marad, hogy az elkövetkező fejezetek nehéz, bizonytalan pillanataiban is megtartsa, felemelje, bátorítsa és emlékeztesse: értékes, szerethető, különleges és megismételhetetlen. Aki ezen bizonyosságok tudatában érik felnőtté, megkapja a létező legerősebb kapaszkodót: az önelfogadás és az önszeretet képességét, ami a legnehezebb és legbizonytalanabb pillanatokban is megtartja. Akinek a Jóisten nem egy ilyen forgatókönyvet szánt, élete újra és újra elakad, és mindig elérkezik egy fájóan nehéz feladványhoz, az önszeretet mibenlétéhez, aminek megoldásához hosszú, nehéz út vezet, az szeretet és empátia helyett önváddal és önutálattal van kikövezve. Talán ezért is kapta a film A világ legrosszabb embere címet.
Vajon miért nem tudja elfogadni magát? – szövi be magát az ember gondolatai közé a kérdés a film életszerű képkockái láttán, hogy aztán a kétórás játékidő alatt gombócot dagasszon a torkába, és önmagának is feltegye ugyanezt a kérdést. Ebben a folyamatban ragadja kézen a nézőt Julie, a film főszereplője, hogy saját történetén keresztül emlékeztesse: az élet olyan, akár egy kvízműsor, ahol nincs megállás, szinte minden pillanatban dönteni, választani, válaszolni kell, a tét pedig magasabb nem is lehetne. Bármennyire is szeretnénk, életünk műsorát egy gombnyomással megállítani, lenémítani, nem lehet, helyette olyan nehéz témakörökben kell döntéseket hozni, mint karrier, szerelem, önmegvalósítás, gyerekvállalás, elköteleződés, család. Miközben a lehetséges válaszok között manőverezünk sután vagy épp magabiztosan, sötét felhőként borul ránk az aggódás, a nyomás hatalmas: jól kell dönteni. Ebben a zajban nem meglepő, hogy stabil alapok nélkül elvész az origó, és nem marad más, mint önmagunk hibáztatása.
Julie-t, miközben saját útját és hangját keresi, marionettbábuként rángatja tulajdon élete: érzelmei, vágyai, környezete, a társadalom elvárásai mozgatják ide-oda, és miközben bele-beleszédül a cselekménybe, az megállíthatatlanul viszi előre. Oldalba böki az igaznak hitt szerelem, új karriertervet talál ki magának, szembesül szülei korlátaival, megtalálja hangját az írásban, szakít, könyveket pakol, mély átéléssel szeretkezik – és közben úgy bűvöli el környezetét, hogy ő maga egyáltalán nincs tisztában azzal, mennyire ellenállhatatlan. Hiába nem találja a helyét, hiába potyognak a könnyei, hiába kiszámíthatatlan, hiába menekül, hiába kegyetlen, hiába hibáztatja magát, és hiába nem mond igazat, ez mit sem változtat azon, hogy ő egy esendő és nagyon szerethető harmincéves nő, aki nem mindig tudja, hol tart épp, és hogyan artikulálja saját vágyait. Filmbeli exszerelme nem véletlenül adja neki útravalóul ezt a mondatot: “Ha valamit megbántam, hogy nem sikerült elérnem, hogy lásd, mennyire csodálatos vagy!”
Julie karakterétől nemcsak a szerelmei, de a néző is elolvad, és nem csak azért, mert emberi és szép, de azért is, mert törvényszerűen magára ismer benne. A fiatal lány története sorra hozza azokat a paneleket, amiket a hétköznapok embere is jól ismer, ráadásul nem tudja megkerülni az önismeret, az önelfogadás kérdéskörét sem, hiszen belátni nem nehéz: egészen addig menekülni és tévelyegni fogunk életünk kvízműsorában, amíg valahogy meg nem találjuk az utat önmagunkhoz. Miközben ezen dolgozunk, a film egyik zseniális kulcsmondatán érdemes elidőzni: “Sok időt elpazaroltam amiatt, hogy azon aggódtam, mi romolhat el, de soha nem azok a dolgok mentek tönkre, amik miatt aggódtam.”
Norvégia A világ legrosszabb emberét nevezte a 2022-es Oscar-díjátadóra. Joachim Trier alkotását a kritikusok az elmúlt évek legjobb romantikus filmjének, egyben a tavalyi év egyik legjobb európai filmjének tartják. Az elbűvölő Renate Reinsve egészen lehengerlő, és Cannes-ban jutalmazott alakítást nyújt a főszerepben.
Promóció
