Sokan sokféleképpen megfogalmazták már, hogy önmagunk szeretete az élet alapja, forrása, működtetője, ezt az állapotot átélni és fenntartani azonban a legtöbbünknek megannyi önismereti edzés, könyv és technika elsajátítása után sem sikerül – és nemhogy önszeretet, de folytonos önvád, önutálat és önpusztítás az osztályrészünk. Miért olyan nehéz barátságba kerülni önmagunkkal? Miért nem tudunk empatikus szeretettel közeledni tulajdon valónkhoz? Miért nem tudjuk megvédeni önmagunkat, és miért olyan nehéz kimondani, hogy nem!? Miért soroljuk magunkat az utolsó helyre, és miért érezzük úgy, hogy nincs jogunk a szeretetre, a megbecsülésre, a biztonságra, az odafigyelésre – az életre? A kérdésekre Iszlai Zoltán családterapeuta válaszol.
„Az önszeretet az ember önmagához való viszonya, és ha változtatni akarunk magunkon, ha szeretnénk elfogadóbbak lenni, ha kapcsolódni szeretnénk önmagunkhoz, akkor a belső elakadásainkon kell dolgoznunk. Belső akadályaink a legkülönbözőbb formában és mélységekben jelentkezhetnek, amiket a legkülönfélébb traumák karcolnak lelkünkbe.
Az önszeretet különböző szintjei között tudunk különbséget tenni, ezek egymásra épülnek, és a különböző szinteken haladva egyre nagyobb szabadságunk van elszakadni azoktól a történésektől és hatásoktól, amik nagyon korán értek bennünket. Ez egyfajta elmozdulás a választás szabadsága felé, vagyis nemcsak biológiailag és szociálisan meghatározott robotok vagyunk, amik automatikusan leviselkedik azokat a hatásokat, amik érték őket a korai időszakban, hanem megválaszthatjuk az élethez, ezen keresztül az önmagunkhoz való viszonyunkat is.
Az önszeretet ELSŐDLEGES szintjén egyszerűen „csak” életben akarjuk tartani magunkat. Ha veszélybe kerülünk, hatalmas energiákat mozgósítunk, hogy túléljünk. Ehhez kapcsolódik megannyi automatikus reflex is – például nem tudjuk magunkat addig víz alatt tartani, hogy megfulladjunk, egy ponton bekapcsol az életösztön, elkezdünk küzdeni a levegőért. Az önszeretetnek tehát van egy nagyon erős biológiai alapja, ami a túléléssel függ össze.
Amennyiben nagyon korán sérült az életünk, mert nem vártak, abortálni próbálták bennünket, háborús helyzetben jöttünk a világra, hátrahagytak egy szülőszobában, netán azt tapasztaltuk, hogy terhet jelentünk, úgy azon kell dolgoznunk, hogy feloldjuk ezeket a traumákat. Ebben segítenek a testorientált pszichoterápiás módszerek, ugyanis olyan korai, úgynevezett preverbális sérülésekkel kell megküzdenünk, amikhez kognitív úton hozzáférni nem tudunk.
Az önszeretet MÁSODIK szintje a biológiai sík, ami a testi, lelki fájdalom automatikus elkerüléséről szól. Ha zsibbad a lábunk, megmozgatjuk, ha elhagyatottnak, becsapottnak érezzük magunkat, cselekszünk, hogy kimozdítsuk magunkat a rossz érzésből. Itt az önszeretet az önvédelmet szolgálja.
Aki a fájdalom elkerülésére öngyilkosságba menekül, drogokhoz, alkoholhoz nyúl, netán a munkában, a szexben keresi a vigaszt, azért teszi, hogy megszüntesse az elviselhetetlen feszültséget. Az ilyen mélységű traumák megküzdésében segítenek a sportok, az olyan jellegű fizikai munkák, amikkel benne tartjuk magunkat egy olyan helyzetben, ami fáradtságos, fájdalommal jár, de mégis életenergiát hoz, visszatölt, nem az elkerülésről, hanem a megküzdésről szól. Ezen a szinten az önszeretet fejlesztésének egy további módja, hogy megengedjük magunknak, hogy kilépjünk azokból a helyzetekből, amik nehezek, rosszak, kellemetlenek. Engedélyt adunk magunknak az önvédelemhez. Amikor például egy kapcsolatban azt éljük meg, hogy nem tartják tiszteletben a határainkat, hogy bántanak, nem vesznek figyelembe bennünket, jogunk van ennek hangot adni, ahogy jogunkban áll ebből a helyzetből kilépni is.
Az önszeretet HARMADIK szintje a szociális szeretet dimenziója, ami azokat a mintákat, sémákat rejti, amik személyes történetünkben értek minket. Ez a szint leginkább a hozzánk közeli emberekkel – szüleinkkel, gondozóinkkal – kapcsolatos élmények síkja. Gyermekként a lelkünk végtelenül nyitott a kapcsolódásra, ezen keresztül vésődik be az első kép önmagunkról. Akit várnak a szülei, akinek örülnek, akinek anyukája mosolyog, amikor fölé hajol, egészen más önképet alakít ki magáról, mint az, akit nem vártak, más neműnek vártak, vagy akinek szülője frusztrált, elérhetetlen. Ahogy ebben a korai időszakban viszonyultak hozzánk, nagyjából ugyanazon a szinten viszonyulunk magunkhoz az életünk folyamán. Javarészt ezekből a kapcsolatokból építjük fel azt, hogy értékesek vagyunk, jogunk van az élethez, az örömhöz. Ebben az érzékeny, korai időszakban észleljük azokat a mintákat is, ahogy a szüleink önmagukhoz és egymáshoz kapcsolódnak, ahogy ők szeretik magukat.
Ha felnőttként nehéz érzéseket élünk át, például magányosnak érezzük magunkat, ezek a minták döntik el, hogy milyen szinten éljük át azt, és mit kezdünk vele. Megiszom egy pohár bort? Rágyújtok? Leülök meditálni, vagy elmegyek futni? Sok tevékenységünk van arra, hogy ebből az érzésből kikerüljünk, de az a tudattalan sémák által meghatározott. Ha szeretnénk meggyógyítani magunkat, olyan készségfejlesztésekre van szükségünk, amik segítik a kapcsolódást önmagunkkal és a másikkal. Fontos a kommunikáció, az önkifejezés, az érzelmek tudatosítása, a mersz, hogy kimondjuk és megfogalmazzuk szükségleteinket. A gyógyulás egy belső kutakodással indul, hogy elkezdjük megfigyelni önmagunkat, mit miért érzünk, miért viselkedünk úgy, ahogy.
Karácsony egyedül, de nem magányosan
Karácsony. Nehéz és stresszes napokkal, sok rohanással, rengeteg készülődéssel a hátad mögött érkezett meg újra a fény ünnepe. Kevin a tévében, vacsora a családdal, utazás a rokonokhoz. Sok esetben. Vagy nem. Brávácz Alexandra jógaoktató, az Útközben jóga szerzője írása.Az önszeretet NEGYEDIK szintje az önmagunkhoz való választott viszonyulást jelöli. Míg az első három szinten automatizmusok működtetnek bennünket, addig a negyedik szinttől már tudatosan mi magunk választjuk meg az önszeretet formáit. Elkerülés és menekülés helyett olyan konstruktív megküzdési stratégiákat választunk, amelyek fejlesztenek, kibontakoztatják a lehetőségeinket, hozzátesznek az egészségünkhöz, a szabadságunkhoz. Erre szoktunk azt mondani, hogy jól szeretjük magunkat, hiszen a pillanatnyi helyzetekben is hosszú távú céljaink, érdekeink vezetnek minket, és a nehéz helyzetekben is meg tudjuk tartani ezt a tudatosságot. Az önszeretetnek ezen a szintjén a cselekedeteinknek nincs negatív hatása ránk nézve. Itt például a magányt nem édességgel oldjuk, hiszen belátjuk, a tükör előtt idővel szembekerülünk az utálattal.
Ezen a szinten a gyógyító folyamatok leginkább az önkifejezés, az önmegvalósítás irányába mutatnak. Itt teret adunk az olyan munkafolyamatnak, amikben megélhetjük az alkotást, az önkifejezést, a kreativitást, képesek vagyunk lelassulni, tiszteletben tartjuk a személyes időnket. Ezen a szinten jelennek meg a mindfulness technikák, amik mélyebben segítik az önmagunkhoz és a világhoz való kapcsolódást. Ezt segíti a jóga, a meditáció, és az olyan sportok, amik nem a teljesítményről szólnak, de összekapcsolódnak, beágyazódnak a természetbe.
Az önszeretet ÖTÖDIK, utolsó szintje egyfajta spirituális szint. Önmagunk szeretete, az önmagunkhoz való viszony, az én határa szétárad, kiterjed a másikra, összeér mások szeretetével. Így válnak értelmezhetővé azok a jelenségek, amikor például egy katasztrófahelyzetben akár az életünk árán is megmentjük, amikor az utolsó férőhelyre magunk elé engedjük a másikat. Ezen cselekedetek mozgatója is az önszeretet: szeretem magam annyira, hogy nem teszek olyat, amit soha nem tudnék megbocsátani önmagamnak.
Jól szeretni magunkat az egyik legnehezebb feladat a világon, mert egy olyan belső fejlődést feltételez, ami sok erőfeszítést, fájdalmas utat, szembenézést követel. Ha ezt a munkát nem végezzük el, nagy eséllyel ismételjük azokat a mintákat, amiket kora gyerekkorunkban tapasztaltunk – és úgy szeretjük magunkat egy életen keresztül, ahogy szüleink, gondozóink tették. Személyes szinten a továbblépést és a növekedést azt határozza meg, hogy megtaláljuk, hol akadtunk el.
Önmagukat jól szeretni azoknak nehéz, akik azt tapasztalhatták meg, hogy milyen az, amikor életük korai szakasza nem róluk szólt – például mert a szüleik önhibájukon kívül el voltak foglalva tulajdon nehézségeikkel. Egy ilyen élethelyzetben gyermekként azt tanuljuk meg, hogy a túlélés érdekében nekünk kell figyelni a szüleink szükségleteire –, de nem éljük át, hogy milyen az, amikor ránk figyelnek, amikor mi vagyunk fontosak, a mi szükségleteink számítanak. Felnőttként ezt felismerni, majd megtanulni önmagunkra figyelni veszélyes, hiszen a korai életmentő startégiával való szembefordulást jelenti. Ehelyett egész életünkben azon dolgozunk, hogy a másik jól érezze magát környezetükben, és tévesen úgy hisszük, ha ez teljesül, akkor mi is jól leszünk – hiszen visszakapjuk a másik jóllétébe fektetett energiát, időt, figyelmet. Ez az elgondolás érvényes volt gyerekkorukban, hiszen egy függő, kiszolgáltatott helyzetben voltunk, de egy szimmetrikus kapcsolatban már nem működő stratégia.
Az önszeretet akkor is nehéz, amikor korai kapcsolódásainkban komoly sérüléseket szenvedtünk el, ezért nagyon gyakran elkerülő kötődési mintázatunk lesz, vagyis azt érezzük, hogy kötődni, kapcsolódni, közel lenni egyszerre vágyott és veszélyes állapot. Idegrendszerünk őrzi ezeket a sérüléseket, a veszélyt, és úgy reagálunk, hogy ezeket a közeli helyzeteket minimalizáljuk, elkerüljük vagy teljesen kilépjünk belőlük. Ha így nőttünk fel, úgy az önszeretetet egy kapcsolatban megvalósítani nehéz lesz, hiszen már magát a kapcsolatot egy veszélyes közegként éljük meg.
Nehéz jól szeretni magunkat, ha erre nincs mintánk, tapasztalatunk, átélésünk, valami olyat kell tennünk, kitalálnunk, amire nincsenek támpontjaink, ami egyfajta elveszettségérzést hozhat – de nem csak azt, felkínálja annak lehetőségét, hogy keressünk, hogy változtassunk, mert egy biztos, az önszeretet tanulható, fejleszthető.”
Bővebb infó: Iszlai Zoltán Fotó: Getty Images
