Feltörekvők: Huzella Júlia, színésznő

2018. december 18. |
Central Médiacsoport Zrt.

Az Alföldi Róbert által rendezett Chicago című musical egyik főszereplője, játszik a Katona József Színházban és a Gólem Színházban, az Ember a tűzből kisfilmje pedig bemutatásra vár. Emellett Huzella Juli két kislányt nevel, edz és a környezetvédelemre is odafigyel.

Nemrég azt nyilatkoztad, hogy „35 éves vagyok és gyakorlatilag a pályám elején járok”. A sok színházi és filmszerep után miért érzed így?

Ezt úgy értettem, hogy a diplomaátadómon már terhes voltam az első kislányommal, tehát úgy kezdtem a pályát, hogy azonnal kihagytam egy évet. Ugyan játszottam, de kisebb szerepeket, és főleg független társulatoknál, amiknek nem volt olyan nagy visszhangjuk, illetve publicitásuk. Viszont az osztálytársaim, akik kikerültek az egyetemről és azonnal belevetették magukat a szakmai életbe, ők rögtön kapták a szerepeket. Nálam ez nem így működött. Ekkora volumenű dolgot, ilyen típusú zenés-táncos szerepet, mint a Chicago Roxie-ja még tényleg soha nem játszottam. Ráadásul Alföldivel. Szóval minden, ami lehetett, feltornyosult ebben az egy feladatban. Úgyhogy én most úgy érzem, két gyerekkel a hátam mögött, vagy a hátamon… (nevet), hogy most kezdődik el valami nagyon izgalmas.

Milyen volt a babaillatú hétköznapok után Alföldi Róberttel dolgozni?

Ég és föld. Hát nem volt könnyű. Nem volt könnyű, mert Alföldi egyáltalán nem ismert engem, nem tudta, hogy létezem, ki vagyok, nem látott semmiben. A mi osztályunk az ő figyelmén kívül esett, mert pont a fölöttünk lévő osztállyal dolgozott az egyetemen és őket hívta utána a Nemzetibe, velünk nem foglalkozott. Ez adott neki egy plusz feszültséget, mert azért ez egy baromi nagy vállalás, hogy egy számára ismeretlen embert kiválasztott, mert meglátott benne valami erős potenciált. Utána viszont addig nyúzott, amíg ki nem szedte belőlem azt, amit először meglátott bennem.

A meghallgatáson derült ki számára, hogy már 35 éves vagyok – úristen! Eleve, hogy 180 cm magas vagyok – úristen! Van két gyerekem – micsoda?! Ez keltette fel nagyon az érdeklődését, hogy ez egy nagyon izgalmas szín. A próbákon aztán egyáltalán nem kímélt. Előtte sokan mondták szakmabeliek, hogy majd Robi ilyen lesz, meg olyan lesz, készüljek fel rá… De nem lehet rá felkészülni. Aztán amikor megszületett a szerep úgy, ahogy ő is meg én is akartam, akkor megnyugodott és akkor onnantól kezdve minden nagyon jó volt. Úgy érzem, hogy emberileg is, szakmailag is nagyon sokat gazdagodtam.

Ötödjére vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Az élet utólag igazolta ezt a makacs kitartást?

Az egyértelmű volt, hogy színésznő akarok lenni. Annak ellenére, hogy volt olyan szakmabeli, aki egyszer azt mondta, hogy belőlem soha nem lesz színésznő… Ahhoz kellett valami erő, hogy én ezt ne higgyem el, hanem azt mondjam, hogy oké, az egy dolog, hogy ezt gondoljátok, de én akkor is az leszek. Az is nagyon érdekes, hogy ahhoz, hogy meg tudjam csinálni Roxie szerepét, nagyon kellettek nekem ezek az élmények. Annak a fájdalma, hogy milyen az, amikor nem jön össze. Roxie összeomlik a végén, amikor hirtelen jön egy új, egy nagyobb felhajtás valaki más körül. Ebben tényleg segít engem az, hogy valaki azt mondta, hogy belőled soha nem lesz színésznő, vagy az, hogy ötször kellett felvételizni. Megvan az élményem arról, hogy milyen az, amikor kínlódsz és újrakezded csak azért is. Szóval ezért szeretem ennyire ezt a szerepet, és ezért élvezem csinálni, mert mindez megvan mögötte. Fura ez. Mert ez öröm. Ez a durva, hogy öröm. Mikor ott kifakad, kitörik, kiszakad belőled a színpadon mindez a fájdalom, akkor az közben egy olyan gyönyör… Jézusom, nem normális dolog ez a színészet, de tényleg!

A Chicago című előadáson (Fotó: Mészáros Csaba)

Miért ragaszkodtál ennyire a színészi pályához? Nagyon közel áll hozzád a zene, ebben nőttél fel. Lehettél volna énekesnő is.

Gyerekkoromban musical színésznő akartam lenni, mert Malek Andreába voltam teljesen beleszerelmesedve, leveleztünk és találkoztunk is. Ő volt a példaképem, őt szerettem volna követni. Nagyon vicces, mert ő is játszotta Roxie-t, és ez nekem nagyon jó érzés. Otthon a zene volt nagyon előtérben egész gyerekkoromban (Juli édesapja Huzella Péter Kossuth-díjas énekes-gitáros, zeneszerző, a Kaláka együttes egykori tagja – a szerk.), de valami mégis inkább a színház és a próza irányába húzott. Ahogy zenét tanultam, gitározni, zongorázni, nagyon lusta voltam hozzá, sokat kellett gyakorolni… Azt éreztem, hogy az nem az én utam.

Annyira szerettél volna színésznő lenni, mégis – látszólag – elég könnyedén otthagytad a színházat, amikor a gyerekvállalásról volt szó. A diplomázás után rögtön otthon maradtál az első gyerekkel, aztán visszatértél a színpadra, de két év múlva már a második babádat vártad.

Teljesen biztos voltam benne, hogy én nem akarok egykét nevelni. Én három gyerek közül vagyok a legkisebb otthon, és tudom, hogy az mennyire sokat számít, hogy van testvére valakinek. Ezért ez nem volt kérdés. Csak azt a pillanatot akartam megvárni a másodikkal, amikor minden mindegy. Amikor mindent elengedek és azt érzem, hogy ez a legfontosabb. Három és fél volt a nagy, amikor megszületett a tesó. Amikor szóba került először, hogy jó lenne már egy testvér, akkor az volt bennem, hogy oké, de most még a nyári Szegedi Szabadtéri Színpad hátravan, akkor majd utána. Azt még meg akartam csinálni, de aztán eljött a pillanat. Az sem számított, hogy jövő évben újra lesz Szegeden az előadás, ahogy lett is, de beugrottak helyettem.

Mikor kezdtél újra dolgozni?

A második kislányom 9 hónapos volt, amikor Vajdai Vili hívott egy új előadásba és én akkor már nagyon vágytam a színházba. Akkor már nagyon akartam felnőttek között lenni, máshogy használni az agyamat. Úgy voltam vele, hogy jó, ezt meg tudjuk oldani, jön anyám, meg a férjem segít, és akkor mentem és csináltam és jólesett.

A rugalmasság úgy látszik, oda-vissza megvan, akár a rendezők részéről is. Amikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet forgattad, akkor Reisz Gábor konkrétan a ti lépcsőházatokba költözött be a stábjával.

Két szoptatás között lementem a földszintre, forgattunk valamennyit, aztán visszamentem, hát az nagyon jó volt!

A filmes karriered is szeretnéd folytatni?

Igen, nagyon szeretném. De már filmes castingostól is hallottam azt vissza, anélkül, hogy találkoztunk volna, vagy megnéztek volna bármiben, hogy „Jaj, a Juli nagyon magas”. Ez probléma filmen, de színházban is. „Milyen magas a Huzella Juli? Jaj, hát ez egy kicsi színpad, nem jó”. Ilyenek vannak, képzeld el! És akkor Alföldi meg rám ad egy magassarkút és rám szól, ha tornacipőben vagyok, hogy meg ne lássa rajtam még egyszer, mert ő még ilyet életében nem látott színpadon, hogy egy ekkora nő, ilyen lábakkal…és ezt használja minden pillanatban. A múltkor pedig a Chicago után egy amerikai lány megvárt a színház előtt, hogy ő megnézte az előadást és egy büdös szót nem értett belőle, de iszonyú jó volt, és ő ilyen Roxie-t még életében nem látott és tökéletesen hoztam a figurát, annak ellenére, hogy ennyire magas vagyok. Ilyen is van.

A Katona József Színházban töltötted a színművészetis gyakorlatod és most újra játszol ott is, az Ahogy tetszik darabban. Milyen volt visszatérni ennyi év után?

Nagyon jó volt visszamenni, mert engem oda szinte csak jó élmény köt. Jó érzés volt egyrészt, hogy Máté Gábor rám gondolt, és hogy újra osztálytársakkal játszhatok együtt, csupa olyan emberrel, akit már ismertem. Úgyhogy ez nekem minden szempontból egy hatalmas öröm. Amikor elkezdtünk próbálni és újra Szandrával meg Bencével (Borbély Alexandra és Tasnádi Bence – a szerk.) dolgoztam, tényleg, mintha nem telt volna el az a 6-7 év a diplomaosztó óta. Az egyetem tényleg olyan kapcsokat hoz létre, amik nem múlnak el. Mint a testvéri viszony, hogy ugyanott folytatjátok, ahol abbahagytátok, és nincs zavar, nincs az, hogy „hú, ők a Katonában játszanak, én meg otthon voltam két gyerekkel”, semmi ilyesmi.

Az Ahogy tetszik című előadáson Borbély Alexandrával és Keresztes Tamással (Fotó: Horváth Judit)

Együtt dolgozol egy PR ügynökséggel, ami művészmenedzsmenttel is foglalkozik. Erre azért van szükség, mert szabadúszó vagy?

Együtt dolgozunk, mert szabadúszóként és visszatérőként úgy érzem, szükségem van valakire, aki segít nekem törni az utat. Egyedül ez nagyon nehéz, így, hogy nem vagyok szerződésben színházzal. Nehéz kopogtatni és jó, ha ezt más megcsinálja helyettem. Nekik vannak kapcsolataik, nekem nincsenek kapcsolataim. Ők egész más szögből látnak rá a szakmára, illetve olyan szegmenseire is rálátnak, amiről én nem is gondoltam, hogy létezik vagy fontos lehet.

Viccesen azt mondhatnánk, hogy igazi „Instagram-anyuka” vagy: dolgozol, gyereket nevelsz, sportolsz és még a környezetvédelemre is odafigyelsz. Ez tényleg példaértékű.

Igen, ez most így, ahogy felsoroltad, tényleg jól hangzik! (nevet) A környezetvédelemmel kapcsolatban engem a rettegés hajt, hogy mi fog velünk történni, vagy a gyerekeink generációjával. Nagyon bízom benne, hogy ők már sokkal tudatosabban fogják ezt csinálni, sokkal odafigyelőbben. A nagyobbik lányomnak már teljesen természetes, hogy szelektíven gyűjti a szemetet, és megérti, hogy bizonyos dolgokat nem veszünk meg, mert környezetszennyező. Például szívószál évek óta nincs nálunk otthon, meg ilyen kis műanyag vackok, zacskók, semmi ilyesmi. Ezeket látja, és ez nagyon jó. Egyébként nehéz energiát tenni abba, hogy mindig legyen szatyor a táskámban és egy csomószor van az, hogy inkább nem veszek meg valamit, vagy inkább nem megyek be a boltba, ha tudom, hogy nincs nálam szatyor.

Mikor jut időt sportolni?

A sport soha nem volt nagyon az életem része. Magamtól nem volt bennem kitartás, hogy rendszeresen csináljam. Kipróbáltam a Gyerünk, anyukám!-at, és olyan függővé váltam, ami számomra is meglepő. Ez egy online torna, amiben nyolchetes programok vannak: van terhestorna, szülés utáni regeneráló, és onnantól kezdve egyre nehezebbek. Én most az expressz edzést csinálom, ami 20-25 perc. Az elején kicsit nehéz volt, de nagyon makacs voltam, mert olyan helyekről nem tűnt el a felesleg, ami az első gyerek után magától eltűnt. Elkezdtem látni magamon a változást, és ettől teljesen bezsongtam. Ráadásul iszonyú ösztönzőek, mert minden programhoz csinálnak egy zárt Facebook-csoportot, ahol ezek az anyukák húzzák egymást. Sokszor van olyan, hogy kiírom, hogy „Hú, ma nincs kedvem, pedig kéne” és akkor tíz anyuka rám ugrik, hogy „de csináld, tök jó a mai edzés, olyan jó lesz utána!”, és akkor megcsinálom. És tényleg, nem kell hozzá BKV-zni, nem kell hozzá bébiszittert hívni, nem kell hozzá felöltözni, nem kell megmosni a hajad, semmit nem kell. Pizsamában, ahogy vagy, amikor akarod, megcsinálod. Amíg fő a leves, tényleg. Most innen hazamegyek, szerintem letolok egy edzést!

Fotó: Réthey-Prikkel Tamás

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra

Színházzal és slammel is erősít a Telekom VOLT környezetvédelem

Színházzal és slammel is erősít a Telekom VOLT

Gyerekkel is buli a Telekom VOLT fesztivál

Gyerekkel is buli a Telekom VOLT