Visszatérve az imént feltett kérdésre: az, hogy ezt így hisszük, az ageizmus csapdája. Az ageizmus nem más, mint az életkor alapján történő besorolás, ítéletalkotás és diszkrimináció jelensége, amely gyakorlatilag egész életünkben körülvesz bennünket – éppen ezért már szinte természetesként hat. Ageizmusról beszélünk, mikor a társadalom szemében előbb túl fiatalok, aztán hirtelen túl idősek leszünk bizonyos dolgokhoz, mikor életkorunkhoz kapcsolódó tiltásokkal, stigmatizációval és előítéletekkel szűkítik be lehetőségeinket.
Tisza Katával többek között arról beszélgettem, hogy miért is lehetetlen „méltósággal megöregedni”, valamint, hogy milyen különbségek mutatkoznak például a nők és a férfiak öregedése között.
Mindenféleképpen meg kell öregednünk? A társadalom elvárja, hogy egy bizonyos életkor után „annak megfelelően” viselkedjünk?
Ez a „méltóságos megöregedés” – dilemma egy rendkívül ambivalens kérdés. Madonnát szoktam példaként hozni. Amikor ő megengedi magának, hogy smink nélkül egy melegítőben lemenjen a piacra, akkor megy az ócsárlás a magazinokban, hogy nénikésen megöregedett, hogy néz már ki, elhagyta magát stb. Hogyha viszont szexistennőnek felöltözve, mint egy popdíva kiáll 60 évesen a színpadra miniszoknyában, akkor meg azt mondják rá, hogy nem tudja elfogadni az öregedést, nem tud méltósággal megöregedni… Tehát van egyfajta külső megítélés, ami valójában nem igazán definiált. Mégis hogyan is kéne méltósággal megöregedni? Ez különösen a nőket terheli, hiszen az ageizmus és a szexizmus egymást erősítve jelenik meg a társadalomban. A nőt – akit egy tradicionálisan szexista társadalom szextárgyként kezel – sokkal jobban megítélik, ahogyan az öregedéssel ezen attribútumai átalakulnak, miközben maga a társadalom se tudja igazán belőni, hogy akkor mit is vár ezek után a megöregedett nőtől, ha egyéb szerepeitől még fiatalon megfosztotta, vagy karrieristának titulálta. Hogyan viselkedjen méltósággal, milyen értelmes szerep maradhat számára?
Van tehát egy nagyon erőteljes elvárás, ami a társadalom bigottériájából fakad, hogy egy bizonyos kor után már így illik, úgy illik, amúgy illik viselkedni – de pont ugyanezért a viselkedésért meg is vetik, le is sajnálják az idős embert, miközben rendszerszinten egyáltalán nem nyújtanak élhető és perspektivikus alternatívát.
Mi az a kor, amit átlépve már idősnek számítunk? Mikor kezdünk el öregedni?
Ebben nagy eltérések vannak, többféle besorolás is létezik. A WHO azt mondja, hogy 45 éves kortól számítunk középkorúnak, maga az idősödés pedig 60-tól kezdődik. De nyilván mást jelent 90 évesnek lenni például Németországban vagy az Egyesült Államokban, ahol a 90 évesek is még utazgathatnak, vásárlóerővel bírnak, miközben nálunk alig létezik ez a korosztály, vagy ha igen, súlyos marginalizációban.
Összességében azonban az életkor egy jóval összetettebb kérdés, az időt ugyanis számos dimenzióban értelmezhetjük. Van például a biológiai idő, ami azt mutatja meg, hogy a tested milyen ütemben öregszik, a kronológiai pedig azt, hogy hány éves. De van a pszichológiai idő, ami azt takarja, hogy te mennyinek érzed magad, hogyan állsz az életkorodhoz. És van olyan, hogy szociológiai idő, ami arra utal, hogy az adott társadalom, amiben élsz, mennyi idősnek tart téged és hogyan viszonyul hozzád. Ezek összhatása adja meg az életkor jelentését.
Vannak kulturális különbségek abban, hogy miként viszonyulunk az idősödéshez és az idősökhöz?
A japán kultúrát tradicionálisan időstisztelő kultúrának tartjuk, miközben kutatások rávilágítottak, hogy már ott is létezik az úgynevezett idősabúzus, mikor például fogva tartják az idős embert, elveszik a nyugdíját, kínozzák stb. Nyilvánvalóan a globalizáció következtében a kulturális hatások ma már olykor összefolynak, nem lehet annyira élesen elválasztani, hogy nyugaton így van, keleten pedig úgy.
De például az Egyesült Államokban vagy Németországban az idősember komoly vásárlóerővel bír, ezért nincsenek is annyira leírva a társadalomban. Van egy csomó termék, ami kifejezetten nekik készül, tehát meg kell nyerni a kegyeiket. Azokban a társadalmakban viszont, ahol az idős ember a társadalmi perifériára szorul, kisnyugdíjas lesz, szegény életkörülmények között él, ott nincs gazdasági hasznuk, hiszen nem lehet nekik semmit eladni. Ott sokkal jobban marginalizálódnak is.
Gyakran a fiatalok szemére vetik, hogy nem tisztelik eléggé az idős embereket, bezzeg régen… Tényleg más volt régen az öregek megítélése?
Van egy ilyen idealizált hiedelem, hogy régen nagyobb presztízse volt az öregeknek, regén jobban tiszteltük őket, vagy hogy bezzeg a keleti kultúrák a mai napig nagy tisztelettel adóznak nekik. Ugyanakkor az antropológiai feljegyzésekből jól látszik, hogy régen is csak addig tisztelték az öregeket, amíg hasznosak voltak a közösség számára. Mondjuk amíg valaki ellátta a közösség bölcse szerepét, és lehetett hozzá fordulni tanácsért. De mihelyst gyengélkedni kezdett, tehát már nem volt haszna, akkor gyakorlatilag megszabadultak tőlük. Volt például olyan rítus, ami során felvitték a legmagasabb hegy tetejére a törzs öregjét és aztán ott hagyták a szélsőséges természeti körülményeknek kitéve, hogy pusztuljon el a maga természetes módján. Úgyhogy nem feltétlen a modernizáció hozta el a változást, az azonban tény, hogy a generációk közti kapcsolatok élénkebbek voltak, együtt éltek, segítették egymást, természetesebb jelenség volt a családi körben való betegeskedés, ma ezen rítusok hiányoznak, a kórházi magányba száműzetnek leggyakrabban, ami hatással van az elidegenedési folyamatra.
Az ageizmus alatt az életkor alapján történő ítélkezést, sztereotipizálást értjük. Milyen sztereotípiákat hoz magával az öregkor?
Az inkompetencia, az aszexualitás vagy például a szenilitás feltételezése tipikusan együtt járnak az időskorral. A megváltozott, felgyorsult és technicizált világ miatt sokan azt mondják, hogy az idősek haszontalanná váltak. És persze tény, bizonyos dolgokban és bizonyos szempontból az öregedés valóban hanyatlással jár együtt, különösen, ha kizárólag a testet nézzük. De ha elfogadom, hogy az ember nem csak test, hanem szellem és lélek komplexuma, akkor biztos, hogy csak hanyatlás következik be az idő múlásával? Biztos, hogy egy idős ember teljesen inkompetenssé válik? A demencia igazából egy betegség, tehát szellemileg nem kötelező leépülni, nem lesz kötelezően minden idős demens. Tehát alapvetően az egészséges öregedés nem feltétlenül jár együtt egy szellemi leépüléssel, sőt sokkal nagyobb tudás halmozódhat fel, aminek pedig lehet relevanciája. Sok kutatás azt mutatja, hogy bizonyos területeken nagyon hasznos az a tudás, ami egy idős embernek van.
És a szexualitással kapcsolatban is vannak kutatások, amik bizonyítják, hogy azzal, hogy az ember megöregedett nem kell feltétlenül aszexuálissá válnia, sőt. Az időseknek is ugyanúgy szükségük lehet intimitásra, aminek ráadásul még egészségmegőrző szerepe is lehet. Az én kutatásaim például azt mutatták, hogy sokan csak azért mondanak le a szerelemről idősorban, mert a társadalom szerint azt már nem illik… Lenne rá igénye, még lehet, hogy lehetősége is, de fontosabb, hogy mit szólnak mások, vagy ha e téren probléma merül fel, a szégyenérzet akadályozza abban, hogy segítséget kérjen.
És annak milyen hatása van, hogy az időseket általában csak néniként, bácsiként emlegetjük?
Ezzel gyakorlatilag infantilizáljuk őket, tulajdonképpen megfosztjuk őket a méltóságtól, a hatalomtól, az ágenciától, az autonómiától a kompetenciától. Továbbá a nemiségtől is: a néni már nem nő, a bácsi nem férfi. Ez számomra verbális erőszakforma.
Honnan erednek ezek az előítéleteink az öregséggel szemben?
Alapvetően van az embernek egy egzisztenciális szorongása az elmúlástól, a haláltól, a betegségtől. Mivel nem tudjuk expliciten, hogy mi fog történni a halál után, ezért nyilvánvalóan eredendően félünk tőle. Illetve attól is, amivel szemben tehetetlenek vagyunk, a halálunkat pedig végső soron nem tudjuk megváltoztatni, megakadályozni. Ráadásul tabusítjuk is, a kórházak magányába száműzzük, nem tekintjük az élet természetes részének.
A beteg, idős ember látványa beidézi ezt a szorongást, ami oda vezet, hogy elkezdünk tagadni, hárítani, hátat fordítani. Lesznek Ők, az öregek és Mi, a fiatalok, mert az hisszük, hogy ez megvéd minket. Ha pedig ez a felosztás megvan, el is indul a sztereotipizálás, ami valójában nem más, mint egy támadó-védekező mechanizmus. Erre az alapra rakódnak aztán rá az aktuális társadalmi problémák, és így lesz az életkorból egy stigma, egy szégyen.
Egy nőt gyakorlatilag már 30 után is simán leöregeznek, miközben egy férfi még 50 évesen is fiatalnak számíthat. Miért van ez a különbség?
Beindul a kettős mérce. A nőket a megjelenésük alapján ítélik meg, a férfinek ezzel szemben a fő tőkéje nem a megjelenése, hanem a presztízse, a hatalma. A presztízs és a hatalom nőhet is az idősödéssel, viszont a külső a társadalmi sztenderdekhez mérten átalakul. De azt is fontos látni, hogy másképpen számít öregnek egy gazdag, nagy hatalmú férfi, és egy kisnyugdíjas. Míg az utóbbi egy bácsika, addig a másiknak azt is elfogadjuk, hogy fiatal női vannak.
De arról is beszélni kell, hogy az idősödő nők reprezentálása mostanában változóban van. Míg korábban nem volt jellemző, az utóbbi időben elkezdtek például idős nők is megjelenni a női magazinokban. Ez bizonyos szempontból jó, más szempontból viszont aggasztó, mert megint csak a felszínt ragadják meg azzal az üzenettel, hogy idősként is nézhetsz ki szexisnek. Ez továbbra is a szexista, felületes megfelelni akarás kiszolgálása, és a belső értékek bagatellizálása.
Ha 30 év felett már túl öregek, 20 alatt pedig túl fiatalok, akkor a nőknek valójában van egy jó 10 évük?
Igen, egy nagyon szűk szakasz, amikor például szexuális zaklatás áldozataivá válnak. Nagyon sok kutatás van arról is, hogy ezt az időszakot kifejezetten teherként élik meg a nők, és azért nem tudnak kiteljesedni egyéb dimenzióikban, mert mindenhol a nőiségüket tolják előtérbe. És itt is van egy ambivalencia, hiszen, ha szép a nő, akkor a társadalmi sztereotípia azt mondja, hogy biztosan kurva, biztosan hülye és mindent annak köszönhet, hogy valakivel lefeküdt. A szépség hoz magával egyfajta megvetettséget is. Ha viszont nem felel meg az aktuális szépségelvárásnak, akkor jön a lesajnálás. Ez is egy borzasztó fojtogató elvárásrendszer, ami nagyon sok nőt beletaszít az önértékelési problémákba, állandó megfelelési kényszerbe, bűntudatba és egy csomó rossz döntésbe.
Maradjunk a nőknél: melyik életkorban tudnak akkor kiteljesedni?
Ha folyton az elvárásokhoz mérik magukat, akkor semmikor. Ha valami módon kialakítanak egy szabad identitást, akkor bármikor. A kulcs az, hogy mennyire tudom függetleníteni magam azoktól a játszmáktól, amikbe bele akar szorítani a társadalom, ki tudok-e törni ezekből. Védettséget a többszörös szerepelmélet szerint az ad, hogy ha nem egyetlen dimenzióban élünk. Ha nincs az a lobogó hajam, mint fiatalon volt, de például hasznosnak érzem magam a munkámban, akkor kevésbé fogok összeomolni amiatt, hogy fizikailag megöregedtem. Ha tehát igyekszel kvázi több lábon állni identitásszempontból, akkor védettebb vagy. Kutatások rendre kimutatják, mennyire alacsony a kizárólag a családjukat ellátó nők önbecsülése. Bezárulnak az otthonukba, ami az izoláció és a kiszolgáltatottság miatt a családon belüli erőszak terepe, nincs semmilyen alternatívájuk, semmilyen más visszajelzésük. Ezzel szemben azoknak a nőknek, akik gyereket nevelnek és közben valamilyen fizetett munkát, tevékenységet végeznek, több helyről jöhet visszajelzés, ami igen fontos az önértékelésük és függetlenségük szempontjából.
Fontos tehát, hogy ne szűkítsük be a nőt egyetlen szerepkörbe, ahova egyébként egy feudális nézetű társadalom szereti betolni őket. Hiszen ez a szerep egyrészt nem is kap megfelelő elismertséget, másrészt a presztízse is csak ideig-óráig tart. Nagyon sokszor megtörténik, hogy miután a gyerekek felnőnek és kirepülnek, a nő összeomlik, akit utána a férje klasszikusan le is cserél egy fiatalabbra. Egy autonóm nőt ez kevésbé roppant össze: van a megaláztatásokból kiútja, valós választása.
Mi a megoldás az ageizmus ellen – már ha van ilyen? Hogyan lehet jól megöregedni?
Amennyiben a társadalmi elvárásokat próbálja az ember követni, soha nem fog tudni megfelelni és mindenképpen belerokkan. Én, mint az öregedéskutatás progresszív irányzatának képviselője úgy gondolom, hogy az életkor előrehaladta egy teljesen természetes dolog, és semmiképpen nem vélem célravezetőnek, hogy az öregedést a felszínen ragadjuk meg. Nem az életkorunk ellen, hanem az előítéletek ellen szükséges küzdeni. Ha csak a felszínt nézem, akkor az öregedés könnyen lesz kudarc egy erősen szexista fogyasztói társadalomban. Ha azonban élnek mélyebb rétegei az identitásnak, az erőtartalékként jelenik meg. Tulajdonképpen az identitás szabadága, az önelfogadás az, ami oldja az ageizmus előítéleteit. Ez persze nagyon nehéz, mert szembe kell menni a teljes szocializációval.
Egy belső fejlődési folyamatként kellene nézni az idősödésre, amiben elfogadom, hogy olyan vagyok amilyen és megengedem, hogy az is méltó öregedés, aki hófehér hajjal akar élni és az is, aki lilára festi a haját – tehát plurális jelentést kell adni az idősödésnek. Az ellenkezője dehumanizál ugyanis. Ha elfogadjuk, hogy egy fiatal ezerféleképpen lehet fiatal, miért ne fogadnánk el, hogy az idős is ezerféle módon öregedhet meg?
Fotó: Reviczky Zsolt
