Egészen korán kezdtél érdeklődni a zene iránt. Mikor dőlt el, hogy ezt a pályát választod?
Mindig érdekelt a zene, de eleinte, kisgyermekkoromban még elsősorban az újhullámos brit popzene volt rám hatással. Aztán amikor 8 éves koromban Nicolas Schöffer, a magyar származású szobrászművész nekem ajándékozta elektronikus orgonáját, azon kezdtem el gyakorolni, és a komolyzene gyakorlatilag teljesen átvette a többi zene helyét az életemben. Ide köthető Bartók Concertója a Fesztiválzenekar előadásában, mint egyik első és mai napig meghatározó impulzus. 14 évesen a Bartók Konziba kerültem zeneszerzés-, és zongoraszakos növendékként. Technikai hiányosságaim és a zeneszerzés iránt érzett nagyobb elhivatottságomból kifolyólag később a zongora szakot leadtam, a Zeneakadémiát már csak zeneszerzés és zeneelmélet szakon végeztem el, valamint jelenleg is ugyanott vagyok doktorandusz hallgató.
Mikor jöttek az első sikerek?
A külvilág és az általam sikerként megélt produkciók többnyire nem fedik egymást. Amikor például a Schilling Árpád által rendezett Faustért megkaptam a Színikritikusok Díját, abszolút nem éreztem, hogy az lett volna az addigi legjobb munkám. Zeneszerzőként 2011-ben, Münchenben volt az első olyan alkalom, hogy úgy éreztem, a Hálátlan dögök című operámmal tényleg sikerült valami olyat létrehozni, amit én magam jónak tartok és a közönség is értékeli. De igazából számomra annak van igazi értéke, ha maradéktalanul sikerül megvalósítani, amit eredetileg akartam, s ha ez találkozik valakiknek az ízlésével, az csak plusz örömöt jelent.
Hogyan alkot egy zeneszerző, miből építkezik, hogyan alakít egy élményt zenévé?
Ez nálam mindig úgy történik, mintha az első munkámon dolgoznék éppen, sosincs bevált munkamódszer, rutin. Van, amikor formai ötlete van az embernek, vagy egy hangzás jut eszébe, de lehet vizuális vagy irodalmi inspirációja is egy műnek. Ha nem vagyok kifejezetten ihletett állapotban, akkor azt szakmai tudásommal pótolom – ez a zeneszerzői tevékenységben az igazi munka, ahol gyakorlatilag minden eldől. Amikor már nagyrészt összeállt a fejemben az adott kompozíció, csak akkor szoktam leülni és nekiállni a tulajdonképpeni megvalósításnak.
Időkorlátok nélkül vagy határidőkkel szoktál dolgozni?
Sajnos, legtöbbször határidőket kell tartanom…de a Kollár-Klemencz Laciékkal közös munkának például nem kellett időre elkészülnie. Ilyen szempontból ez egy ideális munka volt. De az is igaz, hogy sok esetben nincs inspirálóbb tényező a határidőnél.
Ha felkérnek egy munkára, mi alapján döntöd el, hogy elvállalod-e?
Ez változó, olyan is előfordul, hogy éppen foglalkoztat valami és egy zenész vagy együttes pont egy olyan felkéréssel fordul hozzám, ami ezzel összhangban van, vagy mindezzel összhangba hozható. Huszonéves koromban még balga módon mindent elvállaltam, aztán egy idő után kikristályosodott, hogy mit tudok jól csinálni és mi az ami igazán érdekel. Mára már csak azokkal szeretek együtt dolgozni, akikkel érzek egyfajta szellemi közösséget és tudunk együtt gondolkodni.
Hogy oszlik meg az időd a színház, a tanítás és a zenekari próbák között?
Nem tudok mindig azzal foglalkozni a legtöbbet, amivel az adott pillanatban a leginkább szeretnék. A tanítás fontos része az életemnek. A Zeneakadémián zeneszerzőket oktatok klasszikus kompozícióra. Annak a gyakorlatát és elméletét adom át a diákoknak, hogy hogyan kell az elmúlt évszázadok stílusaival dolgozni, ezzel fejlesztve a forma-, illetve motívumkezelési technikájukat. A Színművészeti Egyetemen már huszonévesen is tanítottam zenész mesterséget színészhallgatóknak, idén nyáron azonban Gothár Péter keresett meg, hogy vállaljam el a mesterszakos filmrendezők és operatőrök filmzene tantárgyának oktatását. Sajnos általában körülbelül annyi időm van átállni egyik feladatról a másikra, amíg éppen átérek egyik helyszínről a másikra. Nagyon változó intenzitású jelenlétet igényelnek a tennivalóim: tanítani teljesen más, mint amikor próbálok, komponálok vagy éppen felvételt készítek. Az állandó jelenlét persze fizikailag fel tudja őrölni az embert, ha pedig kellemetlen emberekkel vagyok összezárva vagy közeledik egy bemutató, akkor baromira erős feszültségek is adódhatnak. De ezeket nem lehet megúszni, mert nélkülük csak langyos, érdektelen dolgok tudnak születni.
Ennyi feladat mellett hogyan pihensz, mivel tudsz töltődni?
Filmet nézek, olvasok, zenét hallgatok, nyaralni utoljára szerintem valamikor tizenéves koromban voltam a szüleimmel. Kikapcsolódásképpen általában mondjuk már annak örülök, ha van 4-5 összefüggő nap, amikor lehet aludni, pihenni. De természetesen magával a munkával is töltődöm, sőt ha egy feladat véget ér éppen és még nincs helyette új, rosszul érzem magam. Ezzel persze el lehet fedni dolgokat, kaptam már olyan tanácsot, hogy egyszer próbáljak meg két hónapig nem csinálni semmit a saját érdekemben. De nekem már első nap bűntudatom lenne, hogy nincs mivel foglalkoznom és csak a lábamat lógatom…
A Zabolátlan lovaim Kollár-Klemencz László új projektje, régi ismeretség előzte meg a közös zenélést?
Személyes egyiküket sem ismertem, de természetesen volt fogalmam Laciról és a Budapest Bárt is ismertem felszínesen, azonban engem Vajdai Vili hívott fel először a produkció kapcsán. Izgalmasnak tűnt, hogy valami nagyon mást akarnak létrehozni, ki akarnak mozdulni a komfortzónájukból. Laci figurája azonnal szimpatikus volt a jó értelemben vett szertelenségével és szeretni való szétesettségével, bár amikor az első néhány kiválasztott dalt átnéztem, voltak fenntartásaim, meg aztán maga a könnyűzenei közeg is már önmagában véve fura és idegen volt számomra. Aztán 3-4 próba után teljes mértékben látszott, hogy valami nagyszerű alakul, Laci és Robi tényleg valami újat és jót akar csinálni és ha valaki jót akar csinálni, azzal képtelenség és értelmetlen vitatkozni. Laci hozta a dalokat amiket szeretett volna elénekelni és mivel ő a szólista, abból kellett kiindulni, amit ő magának tud érezni és hitelesíteni a személyiségével. A próbákon alapjában véve kedélyes hangulat uralkodott, mégis lehetett látni, hogy lassan, észrevétlenül, de biztosan elkezd valami igazán értékes kialakulni. Az előadásmódban meg kellett tartani azt a nyersességet, ami működteti Laci színpadi stílusát, ugyanakkor a szofisztikáltabb megoldásokat, megközelítéseket is érvényre kellett juttatni. Természetesen voltak és remélhetőleg lesznek is viták közöttünk, de mivel emberileg jól kijövünk egymással, ez nem jelent problémát. Robi meg amellett, hogy egy kivételesen érzékeny és nagyszerű zenész, nagyon jól közvetít kettőnk között, kivételes érzékenységgel tudja mediálni az olyan szándékainkat, amelyeket nem tudunk kellő érzékletességgel kifejezni a másiknak. Majdnem másfél éve dolgozunk már a dalokon, úgyhogy most már mielőbb szeretnénk koncertezni is velük.
Milyen közönségre számítotok?
Laci közönsége lesz az első merítés, a produkciót minden kétséget kizáróan elsősorban az ő személyisége fogja meghatározni. Van ebben az egészben annyi szellemi tőke és innovativitás, ami jó lenne ha egy minél szélesebb nyilvánossághoz is el tudna jutni.
A bemutatkozó dalotok a Maradj még lett, miért éppen ezt választottátok a lemezről?
A Maradj még nagyon jól reprezentálja a lemez világát, ha nem is tipizálja. A Csönded vagyok Cseh Tamástól szintén jelölt volt, de az nagyon mást sugallt volna a dolog egészéről. Szóba került még az Yves Montand-tól az Elhullott falevelek is, de az abból készült feldogozásunkat inkább meglepetésnek tartogatjuk.
A Zabolátlan lovaim mindhármatokhoz nagyon közel áll, számodra miért vált fontossá személyesen is ez a produkció?
Mindig is szerettem volna valami hasonlóban részt venni, csak sosem volt rá alkalmam. Fontosabbá vált ez a munka, mint ahogy még az elején számítottam rá, nagyon szeretek a próbákra járni, feltűnt, hogy az idő előrehaladtával ma már egyre hamarabb és egyre biztosabban megtaláljuk a dalok lehetséges irányait. Kialakult annak a metódusa – nevezzük egyfajta kémiának – hogy ki mit tud hozzáadni az egészhez, ráadásul nyugodtan addig dolgozhatunk, amíg el nem készült ez az anyag: nagyon ritka alkalom, hogy mindez így, ebben a formában megadatik. Nagyon várjuk a lemezbemutatót, ami december 8-án lesz a Katona József Színházban és bár már önmagában véve, zeneileg sem könnyű ezeket a dalokat eljátszani, kíváncsian várjuk majd Vajdai Vili rendezői ötleteit, javaslatait.
Fotó: Révai Sára
