A ’60-as évek Amerikájában egy huszonhárom éves lány, Margaret Atwood olyan regényben foglalja össze korát és annak lehetőségeit, ami ma, fél évszázaddal később is tanulságos, elgondolkodtató, társadalmi térkép és letehetetlenül izgalmas olvasmány. Margaret Atwood – elsőre azt hiszem, legtöbbeteknek A szolgálólány meséje ugrik be – ezen kötetéről nemrég Ónodi Eszterrel beszélgettem a Pura Poesiában. Én igazán közel most kerültem hozzá, ahogy elolvastam Az ehető nő kötetét, ami nemrég jelent meg magyarul a Jelenkor Kiadónál. A kanadai írónő már hatévesen írni kezdett, például verseket – az, hogy számára a költészet is otthon, erősen érződik ezen a korai regényén, hisz költői képekkel van tele a könyv: „Egy perc, és felkelek az ágyról, és átsétálok azon a napfényes folton ott a padlón. Nem hagyhatom, hogy az egész délután kifolyjon a kezem közül, bármilyen pihentető is itt ülni, ebben a csendes szobában…”
A ’60-as évek Amerikájában vagyunk – irodákban, épülő házakban, lakásokban, mosodában, kávéházban, de leginkább Marian és társbérlője, Ainsley lakásában, életében. Innen indulunk, és ide érkezünk meg. A mai világunkból izgalmas ez a visszatekintés: nincs itt mobil, nincs felgyorsult, rohanó világ. Más a jelenlét, a keresés, a várakozás, a tervezés. Sokszor fullasztó ez a közeg, a változások kapujában lévő fiatalokkal, a lehetőségek küszöbén. Olyan világban, ami már szabadul fel, utat kereső nők és férfiak között: van, aki több gyereket szül és néma panasszá alakul az élete, van, aki az ideális házasság kapujában gondolkodik el, vajon ez kell-e neki. Van, aki dönt, aki lázad, aki menekül, és aki nem akar látni – az egymás mellett futó sorsok ebben a csodálatos könyvben megmutatják a kor női szerepeit és lehetőségeit, a ’60-as évek Amerikájának női sorsait. Ahogy Atwood az előszóban fogalmaz: „Az ehető nő ötlete egy huszonhárom éves nőben fogalmazódott meg, és egy huszonnégy éves írta.” A történetet 1965-ben fogalmazta, majd 1969-ben jelenhetett meg – ekkor már a feminizmus épp felívelőben volt Észak-Amerikában, de Atwood megelőzte korának kérdéseit és felvetéseit a kötetben. Nemrég Simone de Beauvoir regényét ajánlottam nektek, ezt akár folytatásának is tekinthetjük, ahogy egy erős magyar párhuzam is van – a szinte ugyanakkor írt kötet, a szabadulni akaró fiatalok könyve, Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő regénye. Szabó Magdánál Hugi számára a nyomasztó családi légkörből kiszakadásként a házasság mint lázadás, mint megoldás jelenik meg, míg a gyerekvállalás mint cél és mint lehetőség. A világosan látó Izsákok, azaz a fiatalság útkeresése az a regény. Itt, Atwoodnál a főhős, Marian számára szintén kulcskérdés a házasság, az elköteleződés, a döntés. Ahogy lakótársa, Ainsley számára a szülés, aki mintha párhuzamban lenne Szabó Magda Hugijával. Ő a szabados életvitelű lány, akit mondhatnánk a nőmozgalmak tipikus szószólójának, de sokszor konvencionális igényei vannak: ideális korban gyereket szülni, szoptatni, családban élni.
Olvastad már?
A kötet összes szereplője nekem egy-egy szimbólum megtestesülése. Marian rabja az őt körülvevő számtalan társadalmi elvárásnak, amibe belegabalyodva nem hallja saját hangját, nem találja saját valós vágyait. Kapcsolata Peterrel papírforma szerint ideális, de hányszor fuldoklunk ezekben az ideális kapcsolatokban, úristen. Hányszor fuldoklunk azokban az elvárásokban, amiket egy társadalom ránk mér. Ahogy bontakozik ki a lapokon az ideális, jóképű Peter személyisége, úgy került tőlem egyre távolabb. A férfi, aki begörcsöl, mikor a barátai megházasodnak, aztán hirtelen beáll a sorba, ő is megkéri Marian kezét. A férfi, aki nem figyel a lányra, akivel van, mert nem tud rá figyelni. Magával van elfoglalva, ő maga a „tökélyre vitt hétköznapiság” – ahogy Marian fogalmaz. Csakhogy ő nem erre, hanem egy valós érzésre, egy valódi érintésre vágyik. Ahogy mindannyian. Ez sodorja Duncan titokzatos világába, és arra az útra, hogy egyre jobban szembesüljön saját, valós kérdéseivel. Marian többször próbál amúgy menekülni, már a könyv elején. Szorítást érez, és kell neki a friss levegő. Elfut, otthagy csapot papot. Így ismeri meg Duncant, aki az általa megszokott cukros, színes világ totális ellentéte. Egy hús-vér figura, de mintha egy meséből lépett volna elő. Gondolkodó, titokzatos, szenvedő alkat, kiismerhetetlen és idegen, mégis – vagy talán épp ettől – vonzó.
A választások könyve ez, az ébredés könyve. Ekkor, amikor a kötet játszódik, a ’60-as évek végén, elvileg már mindent lehet – élni, választani, fogyasztani: akár egymást, kapcsolatokat. Mindent lehet venni és enni. De akarunk-e mindent? Atwood fő kérdése, hogy ebben a világban, amikor már rájössz, hogy nem akarsz mindent, vajon mit választasz? Talán először úgy kezdesz, hogy mindent elutasítasz. Ha nem akarod elvenni, akkor nem akarod megenni. Nekem – és itt már kapcsolódok a címhez, Az ehető nőhöz is – ez a mindent fogyaszthatóság és a teljes elutasítás könyve. Mariannak elmegy az étvágya ettől az egész élettől, ráadásul eluralkodik fokozódó étkezési problémáival a mosogatnivaló, a rendetlenség, a káosz is az életében. Elmegy a kedve ezektől a helyzetektől, lehetőségektől. Egyre kevesebb dolgot vesz magához – de amikor már semmit nem veszel magadhoz, akkor vajon megtalálod-e, amit valóban szeretnél? Tulajdonképpen a kérdés: hogy akarsz élni, kit akarsz szeretni, mit kezdesz az életeddel? És az egész történetben mi a lázadás, mi az újszerű? Az, hogy most a nő a főszereplő, a nő, Marian elutasítása és lázadása, öntudatra ébredése ez. Ha nem a ’60-as években és nők között lennénk, mondhatnánk hogy ez egy egzisztencialista történet. De így rányomunk egy bélyeget, és azt mondjuk, hogy feminista történet. Pedig ennél még több. Mire is vágyunk mindannyian? Hogy mi is odaadjuk, felkínáljuk magunkat teljes szívvel és lélekkel, mindenestül valakinek, akit szeretünk. És azt megtalálni, aki mindezt elfogadja. A regény főhőse ezt megteszi, habár tele van kérdéssel. Mi vajon képesek vagyunk erre?
#marieclaireolvas #MColvasóklub #közösségvagyunk
