A magyar illusztrátorpáros, amely a legmenőbb külföldi magazinoknak rajzol – interjú Kisteleki Dórával és Kovács Lehellel

2021. február 10. |

Kisteleki Dóra és Kovács Lehel az a két magyar illusztrátor, akiknek a nevét már külföldön is ismerik, mellesleg az életben egy párt alkotnak. Azt mondják, a karantén alatt alkotótársakká is váltak, és bár a stílusuk nem is lehetne különbözőbb, átsegítik egymást a kreatív blokkokon. Beszélgettünk az Instagram illusztrátordömpingjéről, és arról, mit lehet tenni, ha ellopják egy munkádat.

Kívülről kézenfekvőnek tűnik, hogy a munka hozott össze titeket… a szakmán keresztül ismerkedtetek meg vagy egészen más körülmények közt találkoztatok?

Kisteleki Dóra: Én már elég régóta ismerem Lehel munkáit, először talán a MúzeumCafé-ban találkoztam az illusztrációival, vagy valamilyen dizájnblogon. Ehhez képest a személyes találkozás viszonylag későn történt meg, de ez is szakmához kapcsolódik: három éve volt egy kiállítás, amin mindketten részt vettünk kiállítóként, fél évre rá pedig nagy nehezen összehoztunk egy randit is.

Kovács Lehel: Igen, egy csoportos kiállításon vettünk részt mindketten, akkor még csak hallomásból ismertük egymást, én is ismertem Dóri munkáit. A megnyitón még nem futottunk össze, mert későn érkeztem, így elkerültük egymást. A munkák leszedésénél találkoztunk először, de mivel ezt követően nem sokkal elutaztam, ezért csak pár hónappal később hívtam el randizni.

kisteleki-dora-kovacs-lehel-illusztrator-interju

Meséljetek egy kicsit a pályátok kezdetéről, hogyan, és miért kezdtetek illusztrációval foglalkozni? 

Lehel: Végzettségemet tekintve kirakatrendező dekoratőr vagyok, még akkor a Damjanich utcában lévő Dekoratőr Iskolában terelődött ebbe az irányba az érdeklődésem. Pár évig dolgoztam alkalmazott grafikusként, de annyira nem éreztem jól magam ebben a feladatkörben, kicsit több kreatív szabadságra vágytam. Ezután még jártam 2 évet a Novus Művészeti Iskolába, és igazán ott kezdtem el az illusztráció felé fordulni, leginkább Szurcsik János bátorítására. Ez volt 2006 körül. És hogy miért pont az illusztráció? Meglátásom szerint az illusztráció valahol az alkalmazott grafika és a képzőművészet között helyezkedik el, megvan benne az a szabadság, ami a képzőművészetre jellemző, de nem is akartam elszakadni a dizájnvilágtól, amiben benne voltam már egy ideje. Nem mellesleg rájöttem, hogy csak illusztrálásból is meglehet élni, és nem kell elvállalnom mindenféle névjegykártya- meg logótervezést (nem mintha baj lenne ezekkel, de nem az én világom).

Dóra: A kisképzőben könyvszakra jártam, és habár a könyvkötésben nem remekeltem, az illusztráció itt kezdett el komolyabban foglalkoztatni. Weöres Sándor és Juhász Ferenc költészete kifejezetten inspirált. Belemerülni valaki másnak a világába, és átengedni a történetét magamon, engem ez indított el. Nagyon szeretem ezt a lelkek közötti átjárást, kapcsolatot, ami illusztrálás közben létrejöhet… ezért jó versekkel, dalszövegekkel dolgozni. A sajtóillusztrációknál kevésbé személyes a dolog, viszont a cikkekből rengeteget lehet tanulni, néha jobban élvezem az olvasást, mint az illusztrálást. Egyébként csak egy éve mertem meglépni, hogy szabadúszó legyek, előtte grafikai stúdióban (is) dolgoztam.

kisteleki-dora-kovacs-lehel-illusztrator-interjuKisteleki Dóri rajza a Washington Postnak

Mennyire szoktátok véleményezni egymás munkáit, akár az alkotási folyamat közben?

Dóra: Azt hiszem, én jobban igénylem a visszajelzést, építő kritikát Lehel részéről, mert hajlamos vagyok elveszni a részletekben és/vagy elbizonytalanodni azzal kapcsolatban, hogy jó irányba halad-e az adott munka. Ilyenkor sokat segíthet egy külső (szakmabeli) szem.

Lehel: Mivel a pandémia kezdete óta mindketten otthonról dolgozunk, mondhatom, hogy munkatársakká is váltunk. Szerintem kialakult egy tök jó flow: ha látjuk, hogy valamelyikünk elakadt, akkor egy-két kommenttel sikerül feloldani a kreatív blokkot. Dórit inkább lelkileg kell biztatni, főleg, ha szoros határidős melón dolgozik, akkor hajlamos egy kicsit stresszelni.

Olvastad már?

 

Nagyon különböző a stílusotok – hogyan viszonyultok a másik vizuális világához?

Dóra: Szerintem Lehel munkái nagyon szerethetőek, annyira jó érzés rájuk nézni. Ez talán többek között a színhasználatnak és annak köszönhető, hogy megvan bennük a „blickfang”-hatás, és egy kis játékosság. Persze a vizuális poénjait, csavarjait is imádom. 

Lehel: Gyakran szoktam zenei hasonlatokat használni az illusztrációval kapcsolatban, és ez esetben is mondhatnám, hogy én vagyok a punkzenész, aki ismer három akkordot, és azt tolja ezerrel, Dóri stílusa viszont kifinomultabb, talán Kate Bushhoz hasonlíthatnám – az ő világa álomszerűbb.

kisteleki-dora-kovacs-lehel-illusztrator-interjuKovács Lehel a Guardiannek

Mindketten dolgoztatok már neves külföldi magazinoknak, például a The New York Timesnak vagy a Washington Postnak. Hogyan jut el egy magyar illusztrátor a legmenőbb amerikai lapokig?

Dóra: Nagy adag szerencse (is) kell hozzá, az biztos. Én csak nemrég kezdtem külföldi lapoknak dolgozni, annyit azért látok, hogy nagyon szem előtt kell lenni, kapcsolatokat ápolni, építeni (ettől a kifejezéstől régen a hideg rázott). Az önmenedzselést igazából könnyebb külföldön meglépni, mert itthon társul ehhez egy negatív reflex, pedig szabadúszóként nem nagyon engedhetjük meg azt a luxust, hogy várjuk a sült galambot.

Lehel: Lehet, meglepően fog hangzani, de külföldön könnyebb megjelenni, mint itthon. Már csak annál az oknál fogva is, hogy itthon pár üdítő példától eltekintve nem létezik sajtóillusztráció. Német, francia, angol és főleg tengerentúli (amerikai, kanadai) újságok és magazinok rendszeresen használnak illusztrációkat, és a mai világban, a közösségi média felületein, illetve portfóliós oldalakon nem lehetetlen a látókörükbe kerülni.

Magyarországon ritkán készülnek merész editorialok, ilyen szempontból nagyobb szabadságot jelentenek a külföldi munkák?

Lehel: Ilyen szempontból nem tapasztaltam túl nagy különbséget. Mint említettem, alapból kevés illusztrációt használnak az itthoni nyomtatott és digitális médiában, de akikkel eddig dolgoztam (például a Pesti Hírlap vagy a Múzeum Cáfé), mindig szabad kezet adtak még kényesebb politikai vagy társadalmi témákban is, de nyilván ez az adott művészeti vezetőn is múlik.

Dóra: Én alapból nem vagyok merész, úgyhogy nem tudom, csak sejtem! (Nevet.)

kisteleki-dora-kovacs-lehel-illusztrator-interjuKisteleki Dóra

Elképesztő vizuális dömpingben élünk, aminek talán epicentrumra az Instagram. Nem érzitek néha kétségbeejtőnek a rengeteg illusztrátor jelenlétét? Szerintetek hogyan lehet érvényesülni egy ennyire telített területen?

Dóra: Röviden: de! Ez egyre nagyobb kihívás… Időnként engem is elönt a pánik a jobbnál jobb illusztrációk láttán. Ez persze nem túl előrevivő, ezért most már igyekszem ezt az energiát a saját munkámra fordítani. 

Lehel: Hullámzó. Van amikor teljesen kétségbeejtő, és ilyenkor csak pufogva tovább görgetek, máskor meg inspiráló. Nemcsak ebből a szempontból, de mindenképp hasznos ha néha az ember tart egy kis közösségi médiás böjtöt. Legjobb, ha ilyenkor a saját útjára koncentrál, fejleszti magát és bővíti a portfólióját. Például nagyon sok magazin és újság az online felületeken előszeretettel használ rövid animációkat, gifeket. Ha ezekhez is értesz, már lépés előnyben vagy a többi illusztrátorral szemben.

Az Instagram rengeteg trendet diktál, nagyon látványosan kirajzolódik, hogy milyen tartalmak, stílusok válnak népszerűvé. Szerintetek szükséges alkalmazkodni ezekhez, vagy lehet teljesen függetlenedni tőlük?

Lehel: Akármennyire próbál valaki egyedi maradni, valahogy mindig bekerül egy fiókba. Nehéz kérdés, és nem is tudok egy határozott választ adni rá, nyilván néha jó kicsit megújulni, kísérletezgetni, mert szerintem, ha túl szűk keretek között mozog az ember, akkor előbb-utóbb kicsit kiég. Ha viszont túl élesen váltogatja a stílusokat, főleg a trendeknek megfelelően, az számomra már elég hiteltelen mint illusztrátor, és inkább nevezném alkalmazott grafikusnak. Ezt nem pejoratívan értem, de ugye ott sokkal jobban kell figyelni az ügyfelek igényeire, és követni kell a trendeket, és manapság az illusztráció trendi, ezért látjuk azt, hogy számtalan nagy cég az Airbnbtől kezdve a Facebookon át a  Linkedinig ugyanazt a karaktertípust és ugyanazokat a vidám vizuális elemeket használja, ami egy idő után unalmassá válik.

kisteleki-dora-kovacs-lehel-illusztrator-interjuKovács Lehel

Látszólag állandó az a igény vizuális megújulásra, nagyon gyorsan változik a divat, a trendek. Ti illusztrátorként a megújulásra, stílusváltásokra törekedtek, vagy akkor is kitartotok az „eredeti” stílusotok mellett, ha az éppen nem trendi?

Dóra: Nagy a kísértés, hogy beálljunk a sorba, hiszen ezek a trendi illusztrációk nem véletlenül népszerűek. Én is szeretek kísérletezni, új megoldásokat kipróbálni, de úgy gondolom, érdemes valamennyire kitartani az „eredeti” stílusunk mellett, mert végső soron ez az, ami megkülönböztet másoktól. Lehet, hogy ezáltal bizonyos munkáktól elesünk, mások viszont épp azért találnak meg, mert egyedibb (specifikusabb) stílusra van szükség, ami jobban passzol bizonyos témákhoz.

Lehel: Manapság az illusztrátorok nagy része digitálisan dolgozik, nagyon hasonló digitális ecseteket és textúrákat használnak, amitől folyamatosan az az érzése az embernek, hogy ezt már látta valahol.

Persze ennél összetettebb a dolog, többek között korábban említett nagy techcégek arculatalakulása is befolyásolja a trendeket, elég csak a pár évvel ezelőtti a kis tarka Facebook karaktereire gondolni. A megújulás fontos időnként, de a túl gyakori, túl éles stílusváltás szakmailag nem túl szerencsés szerintem. De nyilván a legfontosabb, hogy élvezd, amit csinálsz.

Találkoztatok már olyannal, hogy az Instagramon szembejött egy ötletetek, vagy akár konkrét munkátok? Rengeteg illusztrátor panaszkodik arról, hogy minél ismertebbek lesznek a munkái, annál gyakrabban másolják őket.

Dóra: Miután rengeteg illusztrátor van, szerintem sokszor elkerülhetetlen, hogy néha ugyanaz az ötlet/téma több alkotónál is megjelenik – akár hasonló megformálásban –, persze nem arra gondolok, amikor egy az egyben lenyúlják valaki szellemi termékét. Egyébként már azt is nehéz visszakövetni, hogy ki kit másol, annyian dolgoznak hasonló stílusban, és valószínűleg a megrendelőt is (bizonyos esetekben sajnos) a végeredmény érdekli majd, nem az odavezető út.

Lehel: Olyan csak egyszer fordult elő, hogy egy konkrét munkámat nyúlták le, legalábbis egyről tudok. Akkor bosszant, ha ebből pénzt is keresnek. Amúgy annak örülök, ha valaki kezdő, és inspirálják a munkáim, és ezért ihletet merít belőlük, de nyilván hosszú távon hasznosabb ha mindenki megtalálja a saját hangját.

Inkább alkalmazott művészetként vagy képzőművészetként értékelitek a saját munkátokat? Szerintetek mennyire becsüli meg a társadalom az illusztrációkat ebben a képekkel elárasztott korban?

Dóra: A sajtóillusztrációimat talán alkalmazott műfajba sorolnám, egyrészt mert több ember (art director, szerkesztők) irányításán keresztül jutunk el a végleges verzióig, a 100%-os művészi szabadság ritkán adatik meg. A saját projektjeim közelebb állnak a képzőművészethez, de nem tekintek magamra képzőművészként. Hogy mennyire becsülik meg az illusztrációkat, az nagyon sok dolog függvénye… Lehel?

Lehel: Ez jó kérdés, néha ezek a határok összemosódnak. Alapvetően az illusztráció alkalmazott műfaj, és én is közelebb érzem magam ehhez az irányhoz. Az utóbbi időben mintha történt volna egy kis előrelépés itthon, és szakmai körökben is egyre többen tekintenek az illusztrációra külön műfajként (újra), és nem csak a grafika egyik ágaként. Ugye a ’60-as ’70-es években rengeteg gyönyörű magyar illusztrált plakát volt, remélhetőleg hamarosan itthon is beszélhetünk egy reneszánszról.

A megrendelések mellett mennyire marad időtök saját projektekre? 

Dóra: Mostanában nem sok idő/energia jut a saját munkákra (ez bizonyos szempontból nagyon örömteli), de nálam ez annak is köszönhető, hogy lassan dolgozom.

Lehel: Változó, amikor van egy kis időm, olyankor kisebb animációk készítésére törekszem.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Kultúra