Tenki Dalma (29) debreceni származású színésznő, a Kaposvári Egyetemen szerzett színművészdiplomát 2016-ban, majd három éven át a Miskolci Nemzeti Színház társulatának és több vidéki színház tagja volt. Két éve szabadúszó, az ország egyik legtöbbet foglalkoztatott színésznője, aki legutóbb a TV2 Doktor Balaton című, hazai fejlesztésű sorozatában kapta meg az egyik női főszerepet. Férje, Georgita Máté Dezső szintén színművész, akivel nemrég abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy fiatal házasként megkapták a Pethes-Agárdi-díjat.
A te életedet hogyan írta át a pandémia? Mi minden történt veled az elmúlt egy évben?
Pont akkor kezdődött a karantén, amikor az Egykutya című darabot elkezdtük bemutatni. Mindössze két előadás ment le, aztán már nem tudtuk folytatni. Megviselt, hogy le kellett állni, ahogy az is, hogy jó ideig nem volt munkám. Persze feltaláltam magam, kerestem civil munkát, telefonos kisasszony voltam egy cégnél, és be kell vallanom, nagyon élveztem. Természetesen az pokoli, amikor szó nélkül rád rakják a telefont, de idővel ehhez is hozzá lehet szokni. Ezt követően jött a felkérés a Doktor Balatonra, amit nyáron már el is kezdtünk forgatni. Szerencsém volt, hiszen ezzel a munkával egy jó ideig le volt foglalva az agyam és a lelkem, ráadásul a forgatással párhuzamosan Nyíregyházán is elkezdtünk próbálni, ezzel pedig zsúfolásig megtelt az életem – amit én nagyon szeretek. Imádom a nyüzsgést, ha több szálon zajlanak az események, ha le vagyok terhelve. Ennek tükrében talán még inkább érthető, mennyire hiányzik a színház. Míg alapesetben havonta tizenöt-húsz előadásunk van, addig az elmúlt hónapokban volt összesen öt. A próbák, a forgatások persze nagyon jók, de nagyon hiányoznak a nézők, az ő jelenlétük egy teljesen más tudatállapotot jelent. Megvisel, hogy mindez lassan egy éve nincs. Azt hiszem, kicsit bele is bolondultam ebbe az egészbe. Egy színésznek a próbafolyamatok utáni létezése az, hogy megmutassa magát. Hatalmas segítség, hogy a férjemmel ki tudjuk ezt beszélni magunkból, de ez csak a történet fele.
Hogyan talált rád Kriszta szerepe a Doktor Balatonban?
Elmentem a castingra, ahol velem együtt körülbelül tíz, teljesen különböző karakterű lány várt a sorára. Mivel nekem délben már indulnom kellett egy másik helyre, a rendező mondta, hogy akkor kezdjünk velem. Felvettünk a forgatókönyvből egy veszekedős, szerelmes jelenetet Mészáros Andrissal. Ebben a pár percben teljesen kiürült a fejem, nem kattogtak bennem a gondolatok, nem foglalkoztam az idő szűkével, azzal, hogy ki van jelen, nem voltak kétségeim, nem volt bennem bizonytalanság, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok. Ritka és kivételes pillanat volt ez, mindketten éreztük, hogy megvolt a kémia, ami akkor, ott összehozott bennünket. Egy órával később már hívott is telefonon Kapitány-Diószegi Judit, a sorozat kreátora, hogy rám esett a választás. El sem tudom mondani, mennyire ritka az ilyesmi, ehhez hasonlót még soha nem tapasztaltam. Nagyon hiányzott egy ilyen élmény a szakmai életemből. Az pedig elképesztő ajándék, hogy a Fésűs Nelly, aki az édesanyámat alakítja, és a Mészáros Andris személyében két barátot is kaptam az élettől. A sorozatbeli barátnőm, Edvi Henrietta, aki Nikit alakítja, a való életben már tíz éve barátnőm.
Kriszta karaktere mennyire volt kihívás?
Szeretem ezt a szerepet, hiszen Kriszta egy olyan nő, akivel mindig történik valami. Jó fej lány, de – ahogy a sorozatból is kiderül – végtelenül össze van zavarodva, és kétségbeesett, emiatt pedig elképesztően hisztis tud lenni, ami sokszor nem szimpatikus a nézőknek. Mivel én is szoktam hisztizni, nem kellett túl sokat gyakorolnom. Ahogy én, úgy a sorozatbeli karakterem is sokszor igazságtalan, hiszen azokkal az emberekkel szemben engedi meg magának a kiborulást, akiket a legjobban szeret. Fontos azonban megérteni, Kriszta nem tud reálisan gondolkodni.
Az összes nehézségével együtt nagyon szeretem ezt a karaktert. Szeretem, hogy komoly, hogy szép íve van a történetének, hogy fontos dolgokat boncolgat, olyanokat, amikkel sokan azonosulhatnak. Legyen szó megcsalásról, abortuszról, szakításról, csupa olyan életesemények ezek, amik bárkivel megtörténhetnek. Mit teszel, ha elkövetsz egy hibát, ha teherbe esel, ha nem tudod, ki az apa? Mit reagál egy ilyen helyzetben a környezeted, a szüleid, a kollégáid, a barátaid – vagy a partnered? Ezek elképesztően komoly kérdések, amiket a szereppel és a nézőkkel együtt fejtegetünk, és talán válaszokat is kaphatunk.
Színészként az ember számtalan castingra jár. Hogyan éled meg, ha egy szerepre nem téged választanak? Fel lehet erre készíteni a lelket?
Már megszámlálhatatlan castingon voltam, és nagyon kevés sikerült, de tudomásul kell venni, hogy ez a szakmánk része. Egy évben van tíz casting, és ha abból egy összejön, az már jó. Egy castingon, legyen az a végén sikeres vagy sikertelen, számomra nagyon fontos, hogy tudjam, úgy mentem oda, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, vagyis mindent pontosan megtanultam, a megmérettetés pillanatában pedig a feladatra fókuszáltam. Pontosan tudom, hogy a kamera mindent megmutat, ott nem lehet kamuzni.
Persze ha nem kerülsz be, az mindig nehéz, pláne egy olyan ember számára, mint én, akinek nincs sok önbizalma. Ugyanakkor tudatosan dolgozom magamon, és ma már egyre jobban viselem a nehéz pillanatokat. Az is sokat segít, hogy rengeteg pszichológiai könyvet olvasok az egyetem miatt, ahogy az is, hogy nemcsak a színház az életem, hanem a gyógypedagógia is. Fontos, hogy a színház mellett mást is csinálok, és nem kell azon görcsölnöm nap mint nap, hogy mi lesz velem. Egyik szakma sem fontosabb a másiknál, inkább kiegészítik egymást, és mivel több lábon állok, el tudom engedni a felesleges és nehéz gondolatokat.
Miért döntöttél úgy, hogy újra beülsz az iskolapadba, hogy gyógypedagógiát tanulj?
Pont úgy jött, ahogy a színház: valamiért nagyon érdekelt. Emellett imádok tanulni és fejleszteni magamat. Semmiféle családi történetet, élményt nem tudok mondani, de már gyerekkoromban éreztem, hogy komolyan kötődöm a sérült emberekhez, hogy jólesik velük lenni, hogy tudom, hogyan kell velük „jól” együtt lenni. Sok embert frusztrálnak a sérült emberek, mert nem tudják, hogyan viselkedjenek – mert félnek, és ezt teljesen meg is értem. Azt érzem most, hogy egyre több időt töltök velük, feladatomnak és hivatásomnak érzem a megfelelő integrálásukat a társadalomba, hogy segítsem őket elfogadtatni másokkal, magukkal, ne kezeljük tabuként ezt a témát se.
Az iskola miatt egy olyan óvodában is voltam gyakorlaton, ahova egészen picike, sérült – többek között autista – gyerekek járnak. A későbbiekben ezzel a korosztállyal szeretnék komolyabban foglalkozni.
A környezetem sokáig nagyon féltett, hogy a színészet mellett hogyan bírkozom meg a gyógypedagógiával is, de ennél jobb döntést nem is hozhattam volna, fontos, hogy van az életemben valami, ami a földön tart.
Máskülönben elszállnál?
Biztosan nem, mert mint említettem, elég sokat marcangolom magam, maximalista vagyok, ezért folyamatosan fejlesztem magam, de azért azt be kell vallanom, hogy az egyetemen (Kaposvári Egyetem – a szerk.) volt két év, amikor nagyon nagyképű és beképzelt voltam. Biztosan ellenszenves lehettem sok mindenkinek, de ennek veszélye ma már nem áll fenn, leföldel, ha a gyerekekkel vagyok. Nehéz szavakba önteni, mennyi mindent tanulok tőlük – például az élethez való hozzáállásról. Amikor én azon hisztizem, hogy hol van a fülbevalóm, vagy hogy kijött az ekcémám, akkor mindig eszembe jutnak ők. Én többek között nekik köszönhetem, hogy tisztán tudom értékelni azt, ami vagyok.
A gyógypedagógia mellett a „Csepp a tengerben” Állami Gondozott Fogyatékos Gyermekekért Alapítványnál is rendszeresen besegítesz.
A férjem húgai vittek magukkal a pilisi gyermekotthonba. A gyógypedagógiát ekkor még nem kezdtem el, de már felvételiztem, és hajtott a kíváncsiság. Bár korábban sok időt töltöttem sérült emberek és Down-szindrómás gyerekek között, de ebben az esetben egy integrált otthonról beszélünk, ahol vannak ép és sérült gyermekek is. Én ritkán vagyok velük, amikor időm engedi, főként a nyári táborokba tudok eljárni. Viszont az ott dolgozó pedagógusuk előtt mindig fejet hajtok, csodálatos ahogy a gyerekekkel bánnak, ahogy nevelik és tanítják őket. Örülök, hogy én is a részese lehetek ennek a csapatnak, ez is egy oda-vissza folyamat, a gyerekek sok esetben megnyílnak nekem, és én ezzel rengeteget tanulok tőlük.
Nemcsak a gyógypedagógia, de gyakran egy szerep is óriás súlyokat tesz a színész nyakába.
Természetesen van olyan, hogy érzelmileg nagyon nehéz és megrázó egy szerep, de ha ki tudod adni magadból a színpadon vagy a forgatáson, akkor a végén le tudod tenni. Ahhoz, hogy nálam ez működjön, kellettek a gyerekek, akikkel a hétköznapok során foglalkozom. Számtalan példa volt rá, hogy azt éreztem, nem bírom el érzelmileg azt, amit látok, idővel azonban megértettem: vagy megtanulom különválasztani magamban a dolgokat, vagy érzelmileg nem fogom bírni. Nem lett belőlem egy hidegvérű, érzéketlen ember, de mára megtanultam megóvni magam és szűrni.
Mit teszel, ha a rád osztott szereppel nem tudsz azonosulni? Ha nincs kapaszkodó? Ne adj’ isten, ha nem szereted?
Nagyon sok gonosz, merev, például karakán, odamondós karaktert játszottam már, amikről úgy gondoltam, nem feltétlenül én vagyok – de ezzel együtt mindig biztos voltam benne, hogy nem hiába találnak meg ezek a karakterek, hogy dolgom van velük. Például számos anyaszerepet, terhes nőt alakítottam már, ami nem volt könnyű, de mindig sikerült találnom valamiféle fogódzót.
Az Egykutyában például egy kétgyermekes, önbizalomhiányos, naiv, néha bután megnyilvánuló, magát folyamatosan kívülről vizsgáló nőt játszom, akire nem éreztem rá először, aztán egyszer csak rájöttem, hogy ő egész egyszerűen „csak” egy őszinte nő – pont olyan őszinte, mint én. Amint megtaláltam ezt benne, működött a karakter, a próbák során pedig szépen-lassan beleköltöztem Vica szerepébe – és életre keltettem.
Olvasd el ezt is!
Új tehetség a mozivásznon – interjú Gombó Viola Lottival
Először láthatjuk moziban Gombó Viola Lotti színésznőt a november 12-én megjelenő Becsúszó szerelem című vígjátékban. A székesfehérvári tehetség elmesélte, mit tartott meg emlékbe első filmje forgatásáról, és hogy mit gondol 2020 nagy tanulságának.Igaz, hogy vannak olyan szerepek, amik terápiás erővel hatnak a színészre?
Vica szerepe pont ilyen. A mondatai által rengeteget tanultam magamról. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem élvezni a játékot, azt, hogy sokat nevetnek rajtam. Ráadásul nagyon intim az előadás: eddig mindig nagyszínpadon játszottam, most pedig kis térben vagyunk együtt a nézőkkel. Eddig nem tudtam, hogy ennyire jól érzem magam egy ilyen környezetben: sokkal impulzívabb vagyok, még inkább a saját hangomon beszélek, és könnyebben ki tudom adni az érzéseimet. Emellett az előadásban szereplő partnereim remek színészek egytől egyig, egymást építjük, és figyelünk egymásra.
Előadás után mi történik veled? Könnyen ki tudsz lépni a szerepből, vagy viszed haza magaddal?
Eleinte nagyon nehezen ment, de ez is tanulás kérdése. Ahhoz, hogy kilépjek a karakterből, fontos, hogy mindig elégedett legyek magammal, hogy tudjam, minden tőlem telhetőt beleadtam. Ha ez megvan, könnyen továbblépek. Persze ennek ellenkezőjére is volt példa, hogy nem éreztem jól magam egy helyen, egy szerepben, emiatt begörcsöltem, és nem úgy játszottam, ahogy kellett volna. Előadás után persze folyamatosan marcangoltam magam. Amióta azonban tudatosan dolgozom ezen, már nem jelent problémát.
A közösségi oldalaid üdítően természetesek, valóságosak. Ez tudatos döntés a részedről?
Ebbe soha nem gondoltam bele, egyszerűen csak felrakom, ami jólesik. Például sok vicces videót osztok meg, és csak remélni merem, hogy ez másokat is megnevettet. Nagyon szeretem ezeket a videókat, mert szeretem visszanézni a múltat – és nem ugrik görcsbe a gyomrom attól, hogy visszanézzem magamat. Nyilván nagyon kritikusan és bántón tudok magamra gondolni, de nem kapcsolok el. Például pontosan tudom, hogy a karanténban feljött pár kiló, és ahogy visszanézem magam a sorozatban, legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem zavar, hogy ott van egy kis toka, egy vitális arc, egy kis lengőháj a karomon.
Két éve férjhez mentél. Hogy éled meg a feleségszerepet?
Szeretem kimondani, hogy a férjem! Persze a hétköznapokban semmi nem változott, és amikor egymás mellett megyünk az utcán, akkor sem az jut az emberek eszébe, hogy na, itt megy egy férj meg egy feleség, mert mi nagyon infantilisek és gyermekarcúak vagyunk, nem nagyon hiszik el, hogy mindjárt betöltöm a harmincat.
Csúnyán fogalmazva úgy érzem „lestoppoltuk egymást”. És tudod mit? Ez igaz! Végre megtaláltam azt az embert, akivel igazán jól érzem magam, aki nagyon tetszik, aki nemcsak a szerelmem, de a barátom is, aki három hónap után kérte meg a kezem, és én azonnal igent mondtam, aki pont úgy szeret, ahogy én őt. Igen, csúnya szóval „lestoppoltam” őt, mert egy végtelenül értékes ember.
Emlékszem, sokan mondták, három hónap rövid idő, várnunk kellene, de a spontaneitás az egész életemre nagyon jellemző, és az mindig jót hoz, szóval belevágtunk. A férjem is csak úgy megérkezett mellém. Óriási közhely, de tényleg akkor érkeznek el az életedbe a nagy találkozások, amikor egyáltalán nem vársz rájuk, amikor nincs benned a görcsös akarás. Tudom, miről beszélek, ezt csináltam évekig, aztán megannyi csalódás után úgy voltam vele, nincs szükségem senkire. Aztán megérkezett Dezső, akivel eleinte nem is nagyon foglalkoztam, aztán elkezdtünk beszélgetni, és hát működött. Három éve vagyunk együtt.
A férjed is színész, és a családban is van jó pár, szoktatok otthon színházról beszélni?
Képzeld, nagyon ritkán beszélünk a színházról. Amikor találkozunk, annyira örülünk egymásnak, hogy az mindent felülír. Néha a férjemmel meg szoktunk beszélni, ki szoktunk elemezni egy-egy szerepet, de a színházból legtöbbször csak a szöveget viszem haza, amit meg kell tanulnom. Minden mást meghagyok a próbákra, ahova szeretek teljesen felkészülten, de mégis teljesen kiüresedve érkezni, hogy be tudjam fogadni a rendező instrukcióit. Ha otthon kitalálnék mindent, akkor nem próbálnék.
Jöhet néhány villámkérdés?
Persze!
Szeretsz enni?
Igen! Elég sokat eszem! Kaja nélkül nem tudnék élni. Gyerekkoromban például nagyon duci kislány voltam, rengeteget ettem, mert nagyon jól főzött anyukám – és az egész család. Miközben spóroltunk, hétvégén négy fogás az ebédnél nálunk teljesen természetes dolognak számított, amit addig ettünk, amíg el nem fogyott. Volt, hogy több napon át ugyanazt ettük, mert étel nem veszhetett kárba. Talán ez a családi hagyaték lehet a magyarázat arra, hogy én sem tudok kis adagokat főzni, és imádok embereket megvendégelni. Ilyenkor nem is az étel számít, hanem a készülődés, hogy lehet rántani a húst. Sütni is nagyon szeretnék, de azt nem tudok. Gyanítom, ez azzal áll összefüggésben, hogy míg főzni érzésből is lehet, a sütésnél azért nem mindegy, hogy miből mennyit használsz.
Sportolsz?
Próbáltam én már mindenféle sportot, de egyik sem működött. Van bennem valamiféle megfejthetetlen ellenállás a „rendes” sportokkal, szemben. Egyszerűen nem az én világom egyik sem. Nekem a tánc a sport. A salsát egyenesen imádom. A tánc nemcsak testmozgás, de agymunka is, hiszen meg kell jegyezni a lépéseket – ez pedig jót tesz a dekoncentrációmnak. Nagyon komoly problémáim vannak ezzel, sőt régebben tanulási nehézségeim is voltak – például nehezen tanultam meg szövegeket. Volt rá példa, hogy három óra alatt tanultam meg öt mondatot, mert közben annyi minden eszembe jutott – csak az nem, ami a papírra volt írva. A beszédtanárom tanított meg tanulni, azóta pedig én segítek azoknak, akik számára nehezen megy a tanulás. Pontosan tudom, milyen érzés, amikor a környezet nem érti, ha önhibádon kívül nem tudsz valami elsajátítani, és azt érzed, hogy veled valami nincs rendben.
Van álomszereped?
Ibsen Nórája nagyon vonz, de ha választhatnék, egy zenés szerepet mondanék. Evitát vagy Rékát az István, a királyból boldogan elvállalnám. Nem tudom megmagyarázni, miért, de vonz a zene, az éneklés. Különösen a népzene áll közel hozzám – az szólt az esküvőmön, és az szól majd a temetésemen is, de addig is szóljon akkor is, ha főzök. A másik véglet a gagyi pop, minden, ami e két műfaj között van, az nem annyira hoz lázba.
Amúgy hatalmas Beyoncé-rajongó vagyok: a dalai nem feltétlenül érintenek meg, de folyamatosan tátott szájjal nézem a tehetségét, az energiáját, ahogy egyszerre táncol és énekel. Amikor ez a kettő összekapcsolódik, az számomra maga a mámor. Kaptam is otthonra egy mikrofont és egy karaokeprogramot. Biztos nagyon örülnek nekem a szomszédok.
Fotó: Czvitkovits Judit
Olvasd el ezt is!
